Jó kétezer évvel ezelőtt még egyszerűbb volt a képlet, ugye? Megvoltak az igék.
Most inkább nem a ne lopj, ne ölj, ne csalj, felebarátod feleségét ne kívánd, igék betartását firtatnám, mert akkor minden bizonnyal inkubátort kellene húzni, e hitevesztett, érték-tévesztett, műfényekkel hipnotizált világra. És míg eljátszottam ezzel az utópisztikus gondolattal, támadt egy ennél is fantasztikusabb ötletem!
Szóval, hogy… praktikusabb megoldás lenne egy aprócska inkubátorban kényeztetni azokat a híveidet, akiknek sikerült a fent említett igék szerint létezni.
Ott talán könnyebb lenne beteljesíteni egy másik fontos, ha nem a legfontosabb tanítást is! Megvalósulhatna, a SZERESSÉTEK EGYMÁST elnevezésű projekted.
Mert úgy tűnik, hogy mindhiába próbálják a népek – „nem megy az könnyen faluhelyen”. Városokban meg még annyira sem.
Javulnék én is, szeretnék, és talán meg is bocsátanék olykor-olykor, de ahogy kinéz a dolog, hamarosan sikerül megúsznom valamennyi nehéz leckét.
Az történt ugyanis, bár Te ezt valószínűleg úgyis tudod, szóval… hogy mostanában időnként láthatatlanná válok. És tudod mi a legfurcsább a dologban? Hogy még csak akarnom, ó bocsánat! - kérnem sem kell.
Hidd el, hogy eleinte nekem is túlságosan misztikusnak tűnt a dolog, mert hát… hogy jövök én ahhoz, hogy Téged utánozzalak, de már óvatosan szokom a helyzetet.
Tegnap is, amikor délután négykor beléptem az óvodába, hogy hazakísérjem Kolost, tudod… a kis unokámat, azt a folyton csacsogó kiskölyköt, aki traktoros akar lenni, szokásomhoz híven jól hallhatóan, de a világért sem hivalkodó módon, köszöntem. Megszokásból is, ha már annyit nyüstöltek érte valamikor kis-srác koromban.
Szóval… képzeld el a szituációt, amint a csoportszobákat összekötő folyosón, pattanásig feszült kabátban fújtatva hajlong, vagy éppen kuporog nyolc-tíz anyuka, akik, míg türelmesen gombolgatják kis vadócuk kardigánját, masnira kötik cipőfűzőiket, közben átszellemült arccal, töretlen lendülettel kérdeznek.
Mit hamikáztatok? Voltatok az udvaron? Jót játszottál, kincsem? És… aludtál ebéd után?
Én meg, amíg szlalomozva osonok közöttük, hogy legkevésbé zavarjam az idillt, szelíden, de azért jól hallhatóan köszöntöm csinos lélektestvéreimet. Némelyikük durcásnak tűnő szemöldökrándítás kíséretében, mások csak úgy belebambulva a semmibe, fakult emlékképeikben kutatva próbálják összerakni a látványt, de nem… mégsem látnak engem, mert tuti, hogy láthatatlan lettem.
Valahol hallottam, hogy a gyermekek legfeljebb hét éves korukig olyasmit is érzékelhetnek, ami a felnőttek számára függöny mögött lapul. Hát, nem tudom…
Meglehet, mert amíg a csöpp lány lassan ráhangolódik a délidőben elillant almaszósz illatára, és képzeletben tán átszínezi az aurámat, búcsúzóul még egy félszeg pát int felém.
Te Jézus! Azért az igazsághoz tartozik, hogy lenne még mit csiszolni ezen a bizonyos láthatatlanná válásdin, mert mondjuk tízből, csak négyen-öten nem látnak ám, és azok is csak addig, amíg magam vagyok. Mert ahogy Kolost kézen fogom, rendre elillan a varázslat. Vannak, akik szívből jövő, őszinte mosoly kíséretében néhány kedves szóval is megajándékoznak bennünket, és ilyenkor eszembe jut, hogy ötévesen még én is milyen könnyen hódítottam. Ja kérem, a fiatalság… na az múlik el.
Még kézen fogva megállunk a csoportszoba küszöbén, hogy jól érthetően elköszönjünk a többiektől, tuti, hogy most mindenki tisztán látja az én kopasz fejemet is, lassan védjegyemmé avanzsáló, egyre inkább önállósodó füleimmel együtt, mert mosolyogva visszaköszönnek.
Te Jézus! Én szívből köszönöm Neked, hogy több mint hatvan éve óvnak már védőangyalaid, és álmomban olykor még repülni is engedsz, és ígérem, nem kérek már sokat, csak még ezt az egyet.
Honnan is venném a bátorságot, hogy szemrehányást tegyek; kis-srác koromban azért jó néhányszor elintézhetted volna, hogy ne vegyen észre a matektanár, de amíg még úgy gondolod, hogy dolgom van itt, hadlegyek már én is mindig látható, úgy, mint amikor az én kislányomat láttam integetni az óvodaablakból.
2015. február 21.
Sárkány Sándor
S.k. papírzsebkendő - selyemfestés utáni felitatásból |