2010. október 20., szerda

Vallomásaim, avagy az átalakulás művészete


Miért is festek én, avagy az átalakulás folyamata.

Mondják néha mások, - milyen jó neked, hogy ilyen szép képeket tudsz festeni. Többek szerint ebből akár meg is lehetne élni. 
Van, akit az foglalkoztat, mennyi ideig készül egy kép, és mit lehet kérni érte. Már számolgatják a hatékonysági, eladhatósági tényezőket, és nem értik, hogy miért szabadkozok. 
Egyesek szerint túl szerény vagyok, menedzselni, kiállítani, árusítani kellene a képeimet. Hallottam már azt is, hogy nem vagyok tisztában a munkám értékével, vétek szétszórni ilyen kincseket. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudom, miről beszélnek.
Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba, miért is festek én, avagy mit is értek én, az átalakulás folyamatával fémjelzett szellemiség alatt.
- Úgy vagyok én az alkotásra való késztetéssel, mint a narkósok lehetnek talán, (bár sosem próbáltam még) vagy az állandó delíriumhoz szokott embernek lehet ilyen a függőségi viszonya az alkohollal. Ez a módszer sem szokásom, bár van, hogy szívesen megiszom egy üvegsört, vagy egy pohár jó bort. 
Mindenesetre az alkotásra való késztetés, valami ismeretlen mélységből egyszer csak előtör, megkísért, és a magáévá tesz. Én meg engedékenyen hagyom magam, mert jólesik az érzés, melyben teremtődik valami. Valami, ami még az én számomra is ismeretlen, és majd csak a megvalósulás után csodálkozom rá hosszabban, valami hálaérzésszerűséggel a lelkemben, hogy nekem adatott meg a kegy, hogy közvetíthettem egy energiával rendelkező érzést, egy hangulatot, egy szellemiséget.
Ahogyan a zongoraművész leül a hangszere elé, felnyitja a klaviatúrát, takaró fedelet, végignéz a fekete-fehér billentyűkön, és kotta nélkül csak úgy, - a hangban való gyönyörködés öröme miatt leüt egyet-kettőt, majd, miután ez a néhány hang megteremtett egy hangulatot, mások társulnak hozzá. 
Új hangok, új hangulat, és végre a hangokból dallamív születik. 
Így indul nálam is, egy festmény születése.
Hófehér vásznamat egy kiegyensúlyozott, biztos alapokon nyugvó családi és magánéleti háttérrel alapozom, melyre elég egy végigfuttatott tekintet, a bizalommal teli élettapasztalat, higgadt (majdnem azt írtam, hogy bölcs) nyugalma.
Aztán felnyitom a festődobozom tetejét, és végigtekintek a nagyjából színcsoportok szerint elhelyezett festékekre. Megakad a szemem valamelyiken, és egy másik színt választva hozzá, laza egyenetlen keverés után, festőkésemmel rámaszatolom a jobb felső sarokra, csak úgy a szín látványában gyönyörködve. Balra haladva végigkenegetem a felső harmadát, játszadozva az árnyalatok gazdagságával, majd lefelé új színekkel szaporodva elindul a dallamív, és a közepe táján már kezd testet ölteni maga a téma.
Szabadon tör a felszínre, valamiféle megfogalmazhatatlan érzés kíséretében. Nagyon régóta nem tervezem meg a kép témáját, színeit, nem készítek vázlatot, és nem másolok semmit. A képnek a mélyből, jövő látványélményekből és valamiféle intuíciós sugallatból kell megteremtődnie, egy hangulatra való ráhangolódás következményeként, hasonlóképpen egy hangszeren improvizáló zenész egyszeri és megismételhetetlen művével. Az alkotás közben érzett érzés leírhatatlan, talán mindenkinél más, és más lehet, de erős motivációt ébreszt további képek alkotására. Hát erre mondtam azt, hogy valamiféle szenvedélybetegséghez lehet hasonló az érzés. Az ember megszokja ezt az érzést, és a különleges állapotot felváltó,  szinte kielégülés utáni nyugalmat. Ez az egyik ok, amiért festek.
A festésre való ösztön másik oka, az elkészült mű utóélete. 
Mindig van jó néhány képem itthon, és örömmel tölt el, ha a családom tagjai, a barátaim és jó ismerőseim, végignézegetik őket, és amelyikbe beleszeretnek, azt elajándékozhatom nekik. 
Jó érzés úgy ajándékozni, hogy biztosan telitalálat az ajándék, mert vagy a kép választja ki a gazdáját, vagy fordítva.
Az igazságot nem tudom, mindenesetre a kedvenc kép ezzel megkezdi önálló életét, és a barátaim otthonában, lelkében egy energiát kezd el sugározni, talán éppen azt melyben teremtődött. 
Ezt az érzést nem lehet megvenni, sem eladni néhány tízezer forintért, és azt sem bánom, ha nekem kerül az anyag és az eszköz pénzembe, hiszen rosszabbra is elmehetne, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megengedhetek magamnak ennyi „luxust”.
Hát így lépeget a képbe fogalmazott szeretet, a világ javulásának rögös útján, a művészet, az életművészet és az ihletettség segítségével.
Ezzel persze nem szeretném kisebbíteni azt a művészetet, melyből a művész életforma- szerűen, táplálkozik, abból él, megrendelésre fest, ellenszolgáltatásért, hiszen valamiből létezni kell a világban.
Csak az én sajátos hitvallásomról vallottam, miért is festek én, avagy hogyan is alakul az átalakulás folyamata bennem, és remélhetőleg azokban is, akik lelkében az önzetlen szeretet magjai megfogantak.
Köszönöm, hogy ebben a rohanónak és zaklatottnak kikiáltott világban, ennyi időt fordítottál a gondolataimra.
Szeretettel üdvözöllek: Sárkány (maszatoló) Sándor




Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...