Szobám csendje lustán, réveteg mereng,
Elnehezült pillámon át, égi fény dereng.
Ölembe hulló könyvem ásító lapjai,
Homályán túl, tán a holnapok napjai.
Láthatatlan kéz hangtalan lapozza,
Szférák lágy zenéjét langyos szellő hozza.
Új archoz illendőn, új lapját mutatja,
Időtlenségében lelkemet kutatja.
Hangtalan lépteim súlytalannak érzem,
Virágok szirmát sem bántja a réten.
Víztükör sem fodroz, pedig rajta lépek,
Szemem megpihenhet, most lelkemmel nézek.
Vágyaim, lassan a fák fölé emelnek,
Májusi szellő pajtása kezemnek,
Hagyja, hogy gyengéden magamhoz vonjam,
Lelkem járta tájam búcsúra karoljam.
Ismerős égi fény aranyozza arcom,
Örömömben szólnék, de nem hallatszik hangom,
Boldogságtól sírnék, de kiapadt a könnyem.
Még közelebb mennék, érzem, haza jöttem.
Mindent átható fény ragyog fel előttem,
Lelkem visszanéz, már semmi sincs mögöttem.
Súlytalan lettem, testemet sem érzem,
Messze tűnő otthonomba újra visszatértem.
