Temetőben

Faluvégén fehér nyárfa,

Szabadon hullámzó mező,

Mézillatot ontó hársak,

Ásító kapujú temető.

Napsütötte nyughelyek közt

Vadvirágok nyílnak,

Moha lepte hajlott padok

Áhítatra hívnak.

Magányomat méhek hangja,

Sem szellő nem zavarja.

Lassan ülepedő emlékeim

Egy érzés felkavarja.

Hová lesz az elhangzott szó?

És hová lesz a nevetés?

Nem zárhatja be koporsó,

Nem takarhatja feledés.

Fülemben a hangod hallom,

Mintha most is élne,

Fejfádat már másképp látom,

Nem fordulok félre.

Magányomban nem sírok már,

Megbékélek lassan,

Megszoktam, hogy néhány éve

Magamra maradtam.

Gondolatban egyek voltunk,

Nem lehet feledni,

Érzéseket, gondolatot

Nem lehet temetni.

Csak a testet temethetik,

S ettől már nem félek,

Ha nem lennének emlékeim,

Nem lehetne lélek.

Apám hangja régen elhalt,

Mégis itt lebeg,

-„Csak az hal meg kisfiam,

Kit elfelejtenek.” 

 2008. június 19.

Nótázzunk!

Nótázzunk barátok!

Hisz bor mellé ez kell,

Engedjük a gyeplőt,

Félévente egyszer.

Jó szőlő vérével

Töltsd tele serlegünk!

Néhány kortyintástól

Jókedvre gerjedünk.

Hozzátok csak elő

A vén harmonikát!

Húzzuk most el újra

Cimboránk dalát!

Jól ismert nótánkat

Egyikünk rákezdi,

Felzárkózva hozzá,

Mindnyájunk énekli.

A jó harmonikából

Szívhez szól a dallam,

Hol harsogó hangon,

Hol érzéssel, halkan.

Korsónkból is lassan

Csappan már a jó bor,

Elménk mély ráncai

Simulnak a gondtól.

S néhány pillanat csak,

Könny szökik szemembe,

Apám bús nótája,

Hogy jutott eszembe?

Hogy talál rám újra

Ez a méla dallam?

Hogy lehet, hogy vén fülemmel

Most is újra halljam?

Elmentek a barátok,

Csendes már az éjjel,

Harmonikát tokba tettem,

Alszik a szekrényen.

Ágyban vagyok már magam is,

Éjfél van már éppen,

Ez a kis dal, hogy kavart fel?

Már magam sem értem.

 2008. június 19.