Verseim


Ártér

Még simogat lágyan a napsugár,
Madárdal csendül az ágon,
Tengernyi virágszál nászra vár,
Mézillat libben a tájon.

Ezernyi méhecske dongva száll,
Virágról újabb virágra,
Csillogó aranypor minden bogár,
Porcsizmát próbál a lábra.

Aprócska őzgida anyjára vár,
Hosszú az árnyék a tájon,
Összedőlt boglya rejtekbe zár,
Pipacsok ringnak a gáton.

Vérszínű táncosok szerteszét,
Hajlongva, bókolva várnak,
Vágyódó kelyhek lágy ölét,
Kínálják kérők hadának.

Megvénült kecskefűz őszes haját,
Alkonyi szellő borzolja,
Elmálló kérgen egy fényes bogár,
Telt potrohát vonszolja.

Nyugodt az ártér már csendes a gát,
Nyugvó nap festi a víz szalagját,
Harsogón zöldellő partszéli nád,
Tükörben bámulja önmagát.

Rejtekén csalogány énekel,
Bódultan hallgatja sok virág,
Leszáll az estélyi bársonylepel,
Széthinti tengernyi csillagát.

A teltkarcsú hold is hallgatag,
Hizlalja kismadár dala,
Alszik az ártér, s a kanyargó gát,
Szelíden siklik a víz tova.

2010. május 16.


Elmerengve

Elmerengve nézem
A ligeti fákat,
Pilláimon könny ül,
Lelkemen a bánat.

Játszódó gyermekek
Önfeledt nevetnek,
Sóhaj száll lelkemből,
Valakit temetnek.

Valaki itt volt,
Ki kedves volt nekem,
Nemrég még szólt hozzám,
Még fogta a kezem.

Ha nem tudnék szeretni,
Nem fájna elválni,
Könny nélkül temetni,
Bánat nélkül hálni.

Elmémben jól tudom,
Ez az élet rendje,
Mégis itt ülök most,
Egy padon elmerengve.

Tudom, hogy túlzottan
Ragaszkodni árthat,
Visszatérő emlékképek
Hangulata bánthat.

Mégis rád gondolok,
Látom kék szemed,
Átkarolva segítelek,
Megfogom kezed.

Hangod újra hallom,
Lépted nem felejtem,
Ezt az érzést, amíg élek,
Nem kell eltemetnem.

 2008. június 19.



Csak ősz van

Halott levelek búcsúznak a fáktól,
Kik ázott kérgeikkel, mintha gyászolnának,
Égboltba markoló karcsú ujjacskákról,
Vízcsepp csurran, - mintha könnyei hullnának.

Nedvesen süppedő aranyló szőnyegen,
Erdő ravatalán nesztelenül lépek,
Áhítat száll lelkemre, de kétség mar a szívbe,
Lehet, hogy már halálomtól félek?

Ha már eltemetnek, s nem járom a tájat,
Aranyló lombját sem fogom már látni,
Szeretett erdőmnek nem fordítok hátat,
Itt szerettem járni, itt szeretnék hálni.

Itt fedje majd fehér hótakaró sírom,
Szunnyadó ibolyáknak védelmet ő adjon,
Ha langyos tavasz jön, szellő simogassa,
Illatos kék szirma gondtalan fakadjon.

Forró nyári éjen, rezgőnyár meséljen,
Rekkenő hőségtől langyos enyhet adjon,
Árnyas bokraiban csalogány daloljon,
Anyját váró őzgidácska rejteken maradjon.

És ha aranyszínben játszanak az ágak,
Aranyleplet bontanak a süppedező hantnak,
Nem halnak a fák, csak új tavaszra várnak,
Csak ősz van már, s a lombok földre hullnak.

2009. február 28.



Alvó arcod

Csak ülök melletted, nézem alvó arcod,
Pilláid bezárta lelked ablakát,
Lélegzetem fojtom, nehogy elszakítsam,
Édes álmaidnak gyenge fonalát.

Míg alszol, én lopva homlokodat nézem,
Gondtalanul simult arcod vonalát,
Két szemöldöködnek lágy hullámú ívét,
Hallom szuszogásod édes dallamát.

Szemem simogatja félig nyitott ajkad,
Mint hófehér igazgyöngy, fogad csillan át,
Közelebb hajolok, hogy tisztábban halljam,
Álomba zárt lelked boldog sóhaját.

Lélegzeted lágy szellő, simogatja arcom,
Bőrömön már érzem tested melegét,
Ahogy én szeretlek, nem szerethet senki,
Talán csak egy édesanya egy szem gyermekét.

2008. október 21.

 

Elhagytam a csizmám sarkát

Elhagytam a csizmám sarkát,
Elhagyott a szeretőm!
Mind a kettőt de sajnálom,
Mért ver az én teremtőm?

Pincekulcsom is elveszett,
Ihatnékom lenne,
Lemennék a hűvösébe,
S megnyugodnék benne.

Elmegyek hát a csárdába,
Húzatom a cigánnyal,
Elfeledem, miért vagyok
Haragban a világgal.

Hegedűszó, szívhez szóló,
Jó borok és cimbalom,
Hajnalig tán jól berúgok,
S bánatomat itt hagyom!

Csizmadiám, jó cimborám,
Icce borom mellett,
Csizmám sarkát felütötte,
Egyik gondom meglett.

Pincekulcsom előkerült
Zsebem rejtekéből,
Ajtóban az én kedvesem,
Könny szökik szeméből.

2008. október 30.



Verseim még itt maradnak

Kihullik a tollam
Vénülő kezemből,
Félbeszakadt gondolattal
Lépek életemből.

Homályba hull csillogása
Kíváncsi szememnek,
Nem hallatszik dobbanása
Zaklatott szívemnek.

Füleim se hallgathatják
Csalogányok hangját,
Kedvesem se simogat már,
Síromat hantolják.

Verseim még itt maradnak,
Könyvbe kötik szépen,
Vagy szabadon kergetőznek
Lapjai a szélben.

2009. január 29.



Lelked nem búcsúzik

Csendes eső hullik,
Nedvezi az arcom,
Hagyom, hogy lefolyjon,
Hagyom, hogy maradjon.

Az eső csak hullik,
Telesírja arcom,
Hogy szívem szakadjon,
Hogy lelkembe marjon.

Emlékcseppek hullnak,
Elszorítják hangom,
Már csak bennem szólnak,
Hagyom, hogy maradjon.

Lelked nem búcsúzik,
Sóhajod sem hallom,
Szíved sincs, hogy fájjon,
Könnyed, hogy fakadjon.

Végtelenbe nyúlok,
Emlékedet tartom,
Hogy lelkemhez simuljon,
Ha fázom, betakarjon.

2009. február 05.



Hej virágok, virágok

Hej virágok, virágok,
Csak nyíljatok nekem,
Még virítson szirmotok,
Még kelletek nekem.

Hej virágok, virágok,
Csak bánat van velem,
Azért ti csak nyíljatok,
Hogy könnyezik szemem.

Hej virágok, virágok,
Már más az életem,
Mindegy merre indulok,
Ő nincsen már nekem.

Hej virágok, virágok,
Nyugalmam nem lelem,
Míg a menybe nem jutok,
Még kelletek nekem.

Hej virágok, virágok,
Csak nyíljatok nekem,
S ha mind lehullik szirmotok,
Majd síromon legyen.

2009. április 16.
 


Lehetne

Ha elszökhetnénk a világ zajától,
Messzire mehetnénk mások sóhajától,
Beteg gondolatok elkerülhetnének,
Szabadsága lenne végre az elmének.

Halk szavú erdőben lenne jó járni,
Kismadarat látni tiszta égen szállni,
Mezei virágot ringatna a szellő,
Kék égen sodródna ezer bárányfelhő.

Harmatos fűben mezítláb járhatnánk,
Zsendülő zöldek közt őzgidát láthatnánk,
Nem űznénk, és nem riadna tőlünk,
Erdő-mező vadja nem bújna előlünk.

Lehetne egy tiszta, élhető világ,
Hol inkubátor nélkül nőhet virág,
Az emberek még mosolyoghatnának,
Jövőjüknek élhetnének, nem csupán a mának.

2009. április19.

 

Más utakon

Más utakon járok,
Másképpen is élek,
Máshogyan szeretek,
Másképpen is félek.

Más verseket írok,
Máshogyan is sírok,
Másmilyen a lelkem,
Más terheket bírok.

Válasszon hát bárki,
Más utat magának,
Fontos, hogy higgyen,
A lélek szavának.

Az ember néha balga,
Kíváncsiság hajtja,
Azt hiszi, az új utat
Láb még nem taposta.

Új utak már nincsenek,
Már mindegyiken jártak,
Előttünk már minden utat,
Mások megtaláltak.

Ha nem csak messze néznél,
Észrevetted volna,
Lábnyomok látszódnak
Mindenütt a porba.

Amire te rálépsz,
Mások már megjárták,
Amit te megláthatsz,
Mások már meglátták.

De ne szegje kedvedet,
Tedd csak a dolgod!
Járd választott utad,
És légy rajta boldog!

2008. november 5.




Nevetés

Tán az ördög bújt belém,
Ma oly sokat nevettem,
Nem is tudom mitől volt
Oly tulipános kedvem.

Apró-cseprő csínytevéstől
Nem rettenek vissza,
Mondják, hogy a nevetés,
A hosszú élet titka.

Kiváltképp, ha áldozatom
Elérti a mókát,
Nem sokáig lesz adósom,
Megtalálja módját.

Nem hiszek a mondásban,
Hogy érzem tán a vesztem,
Ötven éve örökké
A vígságot kerestem.

Az életet nem érdemes
Túl komolyan venni,
Sírás helyett jobban esik
Egy kicsit nevetni.

Kedves nekem a mosolygás,
Ki is tudom csalni,
Meglehet, hogy mosolyogva
Meg se lehet halni.

Kaszás, mikor suhintana,
Ráragad a nevetés,
Elejti a kaszáját,
És elmarad a temetés.

2009. január 04.



Ne is mondj semmit

Ne is mondj semmit,
Hisz beszél a szemed!
Ajkam nem formál szót,
Ha lelkem kérdezed.

Dédelgetett mondat
Már hazug is lehet,
Tévútra csalhatja
Tünékeny képzelet.

Félrecsúszott szó,
Egy elértett hangulat,
Szóvirágok tarka szirma
Hasztalan bódulat.

Most hangtalan kérdezz!
Hagyd, hogy a csend szóljon!
Ki sem mondott kérdésedre
Némán válaszoljon.

Ne is mondj semmit,
Hisz kérdez a szemed!
Hallgasd lelked dallamát,
S én dúdolom veled.

2009. január 14.





Visszatértem

Szobám csendje lustán, réveteg mereng,
Elnehezült pillámon át, égi fény dereng.
Ölembe hulló könyvem ásító lapjai,
Homályán túl, tán a holnapok napjai.
Láthatatlan kéz hangtalan lapozza,
Szférák lágy zenéjét langyos szellő hozza.
Új archoz illendőn, új lapját mutatja,
Időtlenségében lelkemet kutatja.

Hangtalan lépteim súlytalannak érzem,
Virágok szirmát sem bántja a réten.
Víztükör sem fodroz, pedig rajta lépek,
Szemem megpihenhet, most lelkemmel nézek.
Vágyaim, lassan a fák fölé emelnek,
Májusi szellő pajtása kezemnek,
Hagyja, hogy gyengéden magamhoz vonjam,
Lelkem járta tájam búcsúra karoljam.

Ismerős égi fény aranyozza arcom,
Örömömben szólnék, de nem hallatszik hangom,
Boldogságtól sírnék, de kiapadt a könnyem.
Még közelebb mennék, érzem, haza jöttem.
Mindent átható fény ragyog fel előttem,
Lelkem visszanéz, már semmi sincs mögöttem.
Súlytalan lettem, testemet sem érzem,
Messze tűnő otthonomba újra visszatértem.

2009. január 25.


Bohóc leszek

Ha felnövök egyszer,
Csak bohóc leszek,.
Semmit sem teszek,
Csak nevettetek.

Siralmas látvány
A szomorú gyerek,
Inkább mindnyájan
Rajtam nevessetek!

Bohóckodok nektek,
Hogy felejtsetek,
Ne szomorkodjatok,
Csak nevessetek!

Gyertek, ha kellek,
Csak engem nézzetek,
Ha örömre vágytok,
Csak rám figyeljetek!

S míg kacagtok rajtam,
Én is kacaghatok,
Aznap nem siratnám,
Hogy anyám nélkül vagyok.

2008. november 22.




Megállj Bundás

Megállj Bundás, megállj,
Nem leszünk így jóban!
Ne kerülj a szemem elé,
Ne állj velem szóba!

Ne szaladj a kerítéshez,
Ha elétek érek,
Ne várjad, hogy csontot hozzak,
Mit a konyhán kérek.

Nappal bezzeg dörzsölőzöl,
A simogatást várod,
Megigézve néz a szemed,
Farkadat csóválod.

Majd, bezzeg ha sötétedik,
Napot a hold váltja,
Tudatodon szétterül,
A feledés homálya.

Esti léptem idegen hang?
Nappal meg barátod?
Nem érzed, hogy kétszínű vagy?
Remélem, belátod?

Fölverni a falu csendjét,
Arra volna eszed!
Felrázni a falu nyelvét?
Nem sül ki a szemed?

Múltkor is a kerítésnél
Simogatva kértem,
Szundikálj a fal tövénél,
Ne virrasszál értem!

Nem kell mindent fellármázni,
Nem vagyok én tolvaj,
Nem viszek tőletek semmit,
Inkább most is hoztam.

Csókot hoztam kedvesemnek,
Át szeretném adni,
Nem bánom, ha meg se tartja,
S vissza fogja adni.

A hold is bújna felhő mögé,
Miért fáradozna?
Összehúzná kerek szemét,
S hajnalig aludna.

Az én okos hű barátom
Jó útra tért mégis,
Fél szemére cinkosom lett,
S vele tart az ég is.

2008. november 12.




Hűség

Te vársz reám, ha érkezem,
Messziről szaladsz elém,
És összenyalnád két kezem,
Boldogan csaholsz felém.

Pacsira nyújtod lábadat,
A szemed szinte nevet,
Ölembe fúrod álladat,
Csak simogatom fejed.

Te érezted, hogy érkezem,
Ahogy a vihart is megérzed,
És vágytad már a két kezem,
Kutyaszemeddel meséled.

Nem kérded, hogy hoztam-e,
Mert önzetlen szeretsz,
Keresztül látsz a lelkemen,
Örülsz, hogy barátom lehetsz.

És ha egyszer megöregszel,
Bolondozós kedved sem lesz,
Már csak a kezemből eszel,
És nekem majd úgy is kellesz,

Ha szemed fénye megtörik,
S életkedved lassan elcsitul,
Hű lelked álommal szökik,
Sírhantodon majd virág virul.

Vagy ha előtted én halok,
És vonyítasz, hogy elmegyek,
Fent várnak rám az angyalok,
De lelkemmel még itt leszek.

2009. április 25.




Csepeg az eső

Csipp-csepp,
Csipp-csepp,
Csepeg az eső,
Kipp-kopp,
Kipp-kopp,
Kopog a tető.

Pity-pity,
Fity-fity,
Üres az etető,
Nincs fagy,
Nincs baj,
Tavaszi az eső.

Csipp-csepp,
Csipp-csepp,
Elered az eső
Lesz mag,
Nem fagy,
Tavaszi az idő.

Pity-paty,
Pity-paty,
Eleven a mező,
Süt majd
Még nap,
Mosoly ide jő.

2009. április 25.




A büszke dog.

Ma erre jár megint a büszke dog,
Szemében szemérmetlenség lobog,
Átcsavarogva sok éjszakát
Összeér orrunk a léceken át.

Újabban örökké itt kódorog,
Tudhatná pedig, hogy tiltott dolog,
Megismerhette már gazdám szavát,
Ha meglátja, húzza már oldalát.

Odébbáll kicsit, és lopva figyel,
Veszélyes hangulat, mint múlik el,
Bár óvatos duhaj a büszke dog,
Már megint a kapunál oldalog.

Ha tudhatná titkunkat gazdikám,
Tán őt is szeretné jobban ám,
Kölyökként engem is kényeztetett,
Bár nem tudja még az új helyzetet.

Orrunk a lécek közt összeér,
Kis titkunk egyszer majd véget ér,
És lágyulnak majd a kemény szavak,
Ha kölykeink ölében játszanak.

2010. május 2.




A vén zongora

A vén fekete zongora is összerezzen talán,
Ha ismeretlen árnyak futnak kitárt ravatalán,
Álmoskásan ébredeznek régen elhalt hangok,
Idegenül visszhangozva üres szobád falán.

Aztán elfáradva lassan elcsitulnak,
Szakadt pókhálókból mind a földre hullnak,
Ájultan heverve, - tán egy dalt keresnek,
Egy dalt, amellyel útra kelve, - sokszor messze mentek!

Sarkig kitárt ablakokra emlékeznek újra,
Szomszéd nép is ezt a nótát dúdolgatja már,
Legények a menyecskékre vígan kacsintgatnak,
Csókot lopnak, és májusban orgonát talán.

Ráncosodott arcon újra mosoly éled,           
Öreg szív most megint jobban kalapál,
Bár a lábak megvénültek, már csoszogva lépnek,
Peregve futnak emlékképek, szépek is talán.

Fáradt vén szemekbe lusta könnyek szöknek,
Búcsúkönnyek leperegnek a vén zongorán,
Régen játszott dallamok egy éve elköszöntek,
Ő már nincsen, játsszon hát más a vén zongorán.

2010. február 26.




Boldogságom

Lépteimet meglassítom,
Már-már lopva járok,
Osonok, mert azt gyanítom,
Érdekeset látok.

Kerítésem léceinél,
Nem vár kis barátom,
Nem hallotta lépteimet,
Ezt még megbocsátom.

Őkelme bíz nagyot hall most,
Mind a két fülére,
Szemet vetett gazdijának,
Kerti cipőjére.

Tűhegyes kis fogacskákkal,
Önfeledten rágja,
Boldogsághoz épp elég,
A gazdi úgysem látja.

Apró mancsa közt forgatja,
Húzza, tépi, rágja,
Gazdi szagát birtokolja,
Ő – legjobb barátja.

Négy lábra álla a bestia,
Forog vele bőszen,
Aztán eldől a zöld fűben,
Sandít ráérősen.

Cuppantok most halkan egyet,
S véget ér a móka,
Lendíti a kutyahűség,
Tudja mi a dolga.

Kezeimet nyalogatja,
Boldogságtól repdes,
Önfeledten örül nekem,
Milyen kis figyelmes.

Nem tudok rá haragudni,
Egyetlen kis társam,
Magányomban boldogságom,
Nála megtaláltam.

2010. május 12.



Ha tudhatnám

Ha tudhatnám, mit hoz a holnap,
Tán nem csodálnám úgy a kék eget,
Talán nem bámulnám úgy a holdat,
Ki gömbölyded arcával rám nevet.

Ha elébe mennék a sorsnak,
Ki - tudja, hogy mit hoz, és mit vihet,
Tán kérném, hogy jöjjön majd holnap,
És azt is, hogy ne fájjon senkinek.

Nem várnám mikor lesz holnap,
Ha tudnám, hogy rosszat hoz nekem,
És nem tudnék örülni mának,
Még annak sem talán, hogy vagy nekem.

De nem tudom, mit hoz a holnap,
És biztos, hogy legjobb csak így nekem,
Így örülhetek még a holdnak,
Még nézhetem csodálva kék egem.

2010. április 27.






A változó idő

Ha kiskapudhoz érkezem,
Az idő engem éberen figyel,
S ha kilincséhez ér, kezem,
Nem éri már be ennyivel.

Megszaporázza lépteit,
Mint én a hodálynál este,
Hol egy rosszindulatú puli,
Nadrágszáramat kereste.

Ingerült volt a hold miatt,
Ki túl közel merészkedett,
Ilyenkor, - muszáj vonyítani,   
És őkelme épp intézkedett.

Mert megzavartam, - kergetett,
És vigyorgott rajtunk az idő,
Most nem is ő siettetett,
Mégis őt vesszük majd elő.

Szidjuk az időt, ha nem telik,
Bántjuk, ha gyorsan szalad,
Piszkáljuk, bárhogy viselkedik,
Tán dicsérni nem is szabad.

Nyakunkba liheg az idő,
Míg lapozza életünk lapjait,
Nem látjuk, honnan jön elő,
És titokban tartja holnapjait.

Másképpen mér, ha dolgozok,
És másképp, ha valaki kerget,
Másképp, ha éppen veled vagyok,
Írtam hát néki egy verset.

2010. május 6.




A kéz

Következő lenvásznamra
Festek egy kezet,
Elhagyom az arcokat,
És el a testeket.

Nem is festek semmi mást,
Csak egyetlen kezet,
Kezem, mindig kéznél van,
De száll a képzelet.

Megfestem hát saját kezem,
S, itt hagyom neked,
Mit fantáziád látni enged,
Majd hozzáteszed.

Lehetett-e kéz talán,
Mely gyermeket nevelt,
Vagy megtört anyját vezetgette,
Majd súg a képzelet.

Simított talán-e kéz,
Vagy durván eltarolt,
Elkapott, vagy ellökött,
Vagy inkább átkarolt.

Boldog volt, ha adhatott,
Vagy inkább ő kapott,
Tán ő szolgált másokat,
Vagy kiszolgáltatott.

Születni segített tán,
Vagy fegyvert forgatott,
Virágokat ültetett,
Vagy erdőt irtatott.

Karba fonva volt-e kéz,
Vagy mindig dolgozott,
Gyógyították orvosok,
Vagy ő gyógyítgatott.

Imára volt kulcsolva,
Vagy inkább gyóntatott,
Fenyegetett másokat,
Vagy inkább biztatott.

 
Új dolgokat alkotott,
Vagy mindig foltozott,
Tán okosan beosztott,
Vagy mindig tartozott.

Zsebre téve volt-e kéz,
Vagy ölelésre tárt,
Képzeleted útra kész,
Más nem szabhat határt.

Hagyj még kicsit tépelődni,
Ne sürgess hát ecset,
Ha vászonra terítem lelkemet,
Majd akkor festek kezet!

Következő lenvásznamra
Festek egy kezet,
Elhagyom az arcokat,
És el a testeket.
2010. június 25.



Te nem szólsz

Te nem szólsz,
De szemeidben ott bujkál a kérdés,
És késve válaszolsz,
Mert uralja már lelkedet a féltés.

Te szabad vagy,
De nyugalmadhoz ennyi nem elég,
Te asszony vagy,
De nem csak az, mert gyermek is vagy még.

Még félt a szív,
Mit az elszakadás gondolata rág,
Néha sötétbe hív,
És sötétben teljesen más a világ.

Még van remény,
Vagy csak szeretnéd, ha még lenne,
És az ember kemény,
Vagy jobb lenne, ha tényleg az lehetne.

Még él a szív,
De dobbanásai már néha kihagynak,
Az élet változik,
Egyszer a gyermekek egyedül maradnak.

Még itt lehet,
Imbolygó lépteit még vezetgetheted,
És talán lehet,
Hogy karácsonyfáját is díszítgetheted.

Még jó a napsütés,
És ráncos arcát néha felvidítja,
De messze még a tél,
S, hogy vele lesz-e, azt csak isten tudja.

Te nem szólsz,
De szemeidben látom már a kérdést,
És nem is válaszolsz,
Mert gyermekszívből sosem lehet elűzni a féltést.

2009. április 23.




Lelkeddel alszom el

Nincs szárnya a gondolatnak,
Mégis messze száll,
Nincsen lába mellyel, lépne,
Mégis nálad jár.

Zárt ajtókra és falakra
Sohasem figyel,
Ott van, ahol lenni kell,
És semmit sem visz el.

Néha talán megérzed,
Hogy valaki figyel,
Azt hiszed, - csak képzeled,
Hogy két karom ölel.

Hej de sokszor ott vagyok,
Csak rád gondolni kell,
Hányszor ébredek veled,
És veled alszom el.

Ott vagyok, ha dolgozol,
Vagy vásárolni kell,
És ha rólam gondolkodsz,
Egy gondolat figyel.

Kisszobád már félhomályban,
Hálóinged én adom ma fel,
Bár testedet megkívántam,
Ma lelkeddel alszom el.

2009. április 20.




Lehetne

Ha elszökhetnénk a világ zajától,
Messzire mehetnénk mások sóhajától,
Beteg gondolatok elkerülhetnének,
Szabadsága lenne végre az elmének.

Halk szavú erdőben lenne jó járni,
Kismadarat látni tiszta égen szállni,
Mezei virágot ringatna a szellő,
Kék égen sodródna ezer bárányfelhő.

Harmatos fűben mezítláb járhatnánk,
Zsendülő zöldek közt őzgidát láthatnánk,
Nem űznénk világgá, nem riadna tőlünk,
Erdő-mező vadja nem bújna előlünk.

Lehetne egy tiszta, élhető világ,
Hol inkubátor nélkül nőhet még virág,
Az emberek egymásra mosolyoghatnának,
Jövőjüknek élhetnének, nem csupán a mának.

2009. április19.




Az legyél nekem

Te az legyél nekem,
Ki fogod a kezem, ha kell,
Ki elengedni is mered,
Ha érzed, hogy engedni kell.

Te legyél az, nekem,
Ki szólsz hozzám, ha szólni kell,
Vagy hallgatásoddal vezess,
Ha hangod már nem érhet el.

Te az legyél nekem,
Ki ölbe vesz, ha fáradok,
Ki vigasztal, ha csüggedek,
Ki inni ad, ha szomjazok.

Te maradj az, nekem,
Ki látta honnan indulok,
Ki ért, ha néha tévedek,
És tudja, hogy hová jutok.

Te legyél az istenem,
Bocsásd meg, ha vétkezem,
S ha megtisztulva érkezem,
A menyben is, te légy velem.

2009. április 08.




Létemen létezel

Még hallgatom hangjaid dallamát,
Még nézem, hogy létemen létezel,
És messzire száműzném elmém zaját,
Mi lesz, ha egyszer majd nem leszel.

Még veled vagyok, és jó nagyon,
Még tudatlan tengetem életem,
És jó, hogy még rejtőzik holnapom,
Hogy mit hoz még elém, nem kérdezem.

Még markomba rejthetem két kezed,
Mely értem is önzetlen dolgozott,
Csak így köszönhetem, hogy életed,
Létembe tengernyi jó hozott.

Még érezhetem hajad illatát,
És jó, hogy még melletted létezek,
De értettem lelkednek sóhaját,
Mi lesz, ha egyszer majd nem leszek.

Ha vénülő szemekkel rám nevetsz,
Még jókedved arcomra átragad,
Ha nem leszek majd, vagy te nem lehetsz,
Majd megbékélt mosolyunk itt marad

2011. január 16.




Én vagyok

Körülöttem mindenfelé fák,
Virágok, méhek – a Természet.
Őket nem nyomasztja idő,
Elmúlás, enyészet.

Nem tanultak meg félni,
Egymást félteni, szeretni,
Holnapért aggódni,
Múlt miatt könnyezni.

Nem számít a tegnap,
A jövőt sem kutatják,
Csak a most létezik,
Nekem ezt mutatják.

Fáknak, virágoknak
Földben van gyökerük,
Bár nem látnak az egekig,
Eggyé válnak velük.

Ülök a vén tölgynél,
Gyökerénél lábam,
Göcsörtös törzséhez
Hozzásimul hátam.

Szemem a fényt nézi,
Mely levelek közt játszik,
Akár hányszor nézem,
Mindig másnak látszik.

Nem tudok betelni
Ezzel a szépséggel,
Legyen bár verőfény,
Vagy csillagos éjjel.

Én vagyok ez a tölgy?
Vagy talán egy másik?
Vagy a lelkem jókedvében
A vén fával játszik?

Érzem a tájat,
Mely a fényben fürdik,
Lágy szellők simítják,
Langyos esők hűtik.

Télen hó takarja,
Zúzmara ne marja,
Tavaszi nap ölbe veszi,
Mint gyermekét az anyja.

Meddig járok még hozzátok,
Már nem számít végre,
Csak kinyújtom karjaimat,
S felérek az égbe.

 2008. június 5.


Kacagj!

Hallgatom az erdő
Hangtalan szavát,
Hallgatom a szellő
Méla sóhaját.

Elhagyott szívemet
Édes bú szorítja,
Visszatűnő hangod
Lelkem szomorítja.

Magam vagyok újra,
A vén tájra csend ül,
Zaklatott elmémben
Víg kacajod csendül.

Alkonyodik lassan,
A jó nap is lenyugszik,
Vén szívem lassul már,
Tán majd belenyugszik.

Most már csak bennem élsz,
De nem, mint egy emlék,
Mintha a lelkemben te,
S a tiédben én lennék.

Lépteim lassulnak már,
Tapogatva járnak,
Gyermekim a kapuban
Tán már haza várnak.

Leszállt már az este,
Rám borítja leplét,
Kinn a temetőben
Nehezek az esték.

Kacagj és vigasztalj,
Vess véget a gondnak!
Engedd, hogy egyszer majd
Én is megnyugodjak!

2008. június 11.



Nótázzunk!

Nótázzunk barátok!
Hisz bor mellé ez kell,
Engedjük a gyeplőt,
Félévente egyszer.

Jó szőlő vérével
Töltsd tele serlegünk!
Néhány kortyintástól
Jókedvre gerjedünk.

Hozzátok csak elő
A vén harmonikát!
Húzzuk most el újra
Cimboránk dalát!

Jól ismert nótánkat
Egyikünk rákezdi,
Felzárkózva hozzá,
Mindnyájunk énekli.

A jó harmonikából
Szívhez szól a dallam,
Hol harsogó hangon,
Hol érzéssel, halkan.

Korsónkból is lassan
Csappan már a jó bor,
Elménk mély ráncai
Simulnak a gondtól.

S néhány pillanat csak,
Könny szökik szemembe,
Apám bús nótája,
Hogy jutott eszembe?

Hogy talál rám újra
Ez a méla dallam?
Hogy lehet, hogy vén fülemmel
Most is újra halljam?

Elmentek a barátok,
Csendes már az éjjel,
Harmonikát tokba tettem,
Alszik a szekrényen.

Ágyban vagyok már magam is,
Éjfél van már éppen,
Ez a kis dal, hogy kavart fel?
Már magam sem értem.

 2008. június 19.



Emelj fel!

Emelj fel, hogy a dolgokat
Magasabbról lássam!
Emelj fel, hogy érezhessem,
Ha odafönt már más van.

Emelj fel, hogy halljam,
Ha szellő suhan át,
Hogy közelebbről lássam
A lélek mosolyát.

Mosolyog a szemed is,
És mosolyog a szád is,
Pillekönnyű nyugalmad
Átsugárzik rám is.

Két karod, mint bársony,
Lágyan ölel át,
Hallgatom a szívünk
Lüktető dalát.

Emelj fel, hogy
Megint önmagam lehessek!
Emelj fel, hogy
Többé sohase temessek!

Emelj fel, hogy
Újra önfeledt nevessek!
Emelj fel, hogy
Újra gondtalan lehessek!

2008. június 9.






Eliramlottak éveink



Eliramlottak éveink,

Ki tudja, holnapunk mennyi.

Csak üldögélünk a ház előtt,

Nem sürgős, hasznosat tenni.



Eltűntek régi terveink,

Újak, már ritkábban jönnek.

Hiábavalók már reményeink,

Ha néha, még ránk köszönnek.



Erőnk, már régen megkopott.

Ellene, késő már tenni.

Csak ülünk még együtt, a ház előtt,

Jó még a napfényen lenni.



Kezed, még kezemben tarthatom.

Bár, hallom az utca zaját,

Inkább, csak sóhajod hallgatom.

Megszoktuk egymás baját.



Vén szívünk, régóta összeér.

Olykor, már együtt dobog.

Nem reszketünk már a holnapért.

Elménk, már nem háborog.



Míg árnyékunk ballag a ház előtt,

Jól megvagyunk így, nagyon.

Majd elszendergünk egy délelőtt,

És kezemet, kezedben hagyom.



2010. május 4.



Fogom a kezed

Fogom a kezed,
És nézem a szemed,
Korábban ígértem
Annyi mindent neked.

Ígértem, hogy tőlem
Semmi el nem választ,
El nem hagyom senkiért
Ezt a kicsi házat.

Kértem, hogy értsed,
Hogy nélküled az élet
Nem hoz már örömet,
Nem hoz békességet.

Akartam, hogy érezd
Azt, amit én érzek,
Míg szelíden alszol
És én csak nézlek.

Látom az arcodon
Azt a boldog békét,
Mit nyári estén éltünk,
A csillagos ég mélyét.

Nem tudom, hogy mondjam
Mennyire szeretlek,
Nincsenek rá szavak,
Tán nem is lehetnek.

Most már nem ígérek,
Most már nem is kérek,
Csak a szemed nézem,
S a kezedet kérem.

 2008. június 20.



Kedves kis Tájam

Karjaim kitárom az ég felé,
Mint lombjukat vesztett ágak,
Arcomat fordítom a szél felé,
Hogy elsodorhassa a vágyat.

Lényemben érzem a természet illatát,
Lelkemet fény járja át.
Bódító, zsongító, bús, édes dallamát,
Hallom a méhek raját.

Virágról-virágra zizzenve szállnak,
Sárguló poruktól arannyá válnak.
Lábukon súlyos porcsizmát viselnek,
Mit testükön édes teherként cipelnek.

Virágok ezrei kifestve várnak,
Kínálva testüket a szorgos bogárnak.
Kelletve magukat hajlongnak a szélben,
Szirmukat tisztára fürdetve a fényben.

Mező fölött kismadár boldogan repdes,
Dala az égig ér, hisz ő is szerelmes.
Párja már hűen a fészkében várja,
Tojásai kelnek, nem hagyja magára.

Felmagzott fűben valami rezzen,
Őzsuta fiával megbújik csendben.
Kicsit erősödjön, ez a legfőbb vágya,
A sűrűben rejlik lágy, puha ágya.

Most az erdő szélén kakukk szava hangzik,
Ritkuló fák között messzire elhallik.
Vajon hány tavaszon hallhatom még újra?
Zöld erdő rejtekit testem meddig bújja?

Meddig láthatok még fákat és virágot?
Meddig járhatom még ezt a vad világot?
Nem tudom a választ, és már nem is várom,
Kedves kis tájamat a lelkembe zárom.

 2008. június 15.

Nevess!

Nevess, mert szeretem
Az arcod mosolyát!
Szemed tiszta tükrén
A lelked ragyog át.

Nevess, mert nem tudok
Nélküled nevetni!
Együtt a múltat is
El tudjuk temetni.

Nevess, - ha meghallom
Édes dallamát,
Lelkem fáradt húrjait
Így hangolja át!

Nevess, mert imádom
Azt a pici ráncot
A szemed sarkában,
Mely magához láncol!

Nevess, mert nem tud így
Senki sem nevetni,
Ne hagyd, hogy bármikor
El tudjam feledni!

 2008. június 9.



Temetőben

Faluvégén fehér nyárfa,
Szabadon hullámzó mező,
Mézillatot ontó hársak,
Ásító kapujú temető.

Napsütötte nyughelyek közt
Vadvirágok nyílnak,
Moha lepte hajlott padok
Áhítatra hívnak.

Magányomat méhek hangja,
Sem szellő nem zavarja.
Lassan ülepedő emlékeim
Egy érzés felkavarja.

Hová lesz az elhangzott szó?
És hová lesz a nevetés?
Nem zárhatja be koporsó,
Nem takarhatja feledés.

Fülemben a hangod hallom,
Mintha most is élne,
Fejfádat már másképp látom,
Nem fordulok félre.

Magányomban nem sírok már,
Megbékélek lassan,
Megszoktam, hogy néhány éve
Magamra maradtam.

Gondolatban egyek voltunk,
Nem lehet feledni,
Érzéseket, gondolatot
Nem lehet temetni.

Csak a testet temethetik,
S ettől már nem félek,
Ha nem lennének emlékeim,
Nem lehetne lélek.

Apám hangja régen elhalt,
Mégis itt lebeg,
-„Csak az hal meg kisfiam,
Kit elfelejtenek.” 

 2008. június 19.



A szeretet

Míg gyermek a gyermek,
Kérdések peregnek,
Ki sem mondott kérdést
Senki sem felel meg.

Édesanyám szeretetét
Csak én kaptam-e mind?
Amit nekem, vagy miattam
A lelkéből szakít.

Így szeretett volna mást is,
Így, ahogyan engem?
Ily kérdések gyötörték
Már óvodás lelkem.

Akartam, hogy egész szíve
Csak értem dobogjon,
Ölelésre váró karja
Csak engem fogadjon.

Aztán szerelmesen újra
Elfogott az érzés,
Tovatűnt a gyermekkor,
De megmaradt a féltés.

És egy nap a kis unokám 
Azzal állt elő,
Édesanyja őt szeresse,
Senki mást, csak őt!

Na jó, - szeretheti apát is,
De őt csak másképp lehet,
Mert ahogyan anya szeret,
Úgy csak Zsófit lehet!

Mindenkit, ki világra jött
Valaki szeret,
Dédelgessük ezt az érzést,
Amíg csak lehet.

Ahogyan a nap fürdeti
A réti vadvirágot,
Úgy tartja meg a szeretet
Az egész nagyvilágot.

 2008. november 6.




Búcsúzunk tőled

Búcsúzunk tőled, mert lelked már elment,
Nagyszerű voltál, ki egyszerűen élt,
A világmindenségben tán csak egy porszem,
Ki küzdött és szeretett, harcolt és remélt.

Gyűlik már szemünkben a búcsúzás könnye,
Megszoktuk egymást, már válnunk nehéz,
Arcunkon gördülve cseppen a földre,
A földre, mely hamvaid fogadni kész.

Szeretett földed most kitárult néked,
A termékeny föld, melybe fákat ültettél,
Virágok bölcsője, mely a tavaszról hírt ad,
Most nyughelyed a föld, mit úgy szerettél.

Hamvaid temettük, de lelked nem feledjük,
Emléked lelkünkben, míg élünk mindig él,
Még lehajtott fővel búcsúzunk tőled,
Zengjen a harangszó, búcsúzó lelkedért.

Sárkány Sándor / 2008. november 26.



Gondolj rám hétszer

Csak gondolj rám, és ott vagyok,
Ez biztos, mint a Föld forog.

Csak gondolj rám, s ha elhiszed,
Bármerre mész, lelkem viszed.

Csak gondolj rám és érezheted,
Érzem minden lélegzeted.

Csak gondolj rám és képzelheted,
Kezem minden úton vezet.

Csak gondolj rám és kérdezheted,
Lelkem választ küld majd neked.

Csak gondolj rám és meghallhatod,
Madárdalban is neked vagyok.

Csak gondolj rám, és tárd ki karod,
Mindened vagyok, ha úgy akarod.

2008. november 25.




Senkire sem várok

Most itt állok a hídon,
Ahol rád találtam,
Pedig csak a vizet néztem,
Senkire sem vártam.

Gyermekeim elhagytak,
Más életet élnek,
Elköltöztek messzi földre,
Tán vissza sem térnek.

Messze élnek családikkal,
Költözni nem vágyom,
Kis unokám sem láthatom,
Azt szívből sajnálom.

Néhanapján levél jön,
Vagy hírt kapok felőlük,
Tudom jól, hogy ennél többet
Nem várhatok tőlük.

Itt állok a régi hídon,
A lusta vizet nézem,
Kiskutyámat várom vissza,
De már nem jön, - érzem.

Akkor is így könyököltem,
Itt a hídkorláton,
Ő meg járkált körülöttem,
Fogadott barátom.

Leste, mikor indulok már,
Türelmetlen leste,
Pedig nem is szóltam hozzá
Egész álló este.

Tudtam jól, hogy jön utánam,
Pedig nem is láttam,
Sötétben a kapunál,
Már lábamnál találtam.

Elzavarni nem akartam,
Nem vitt rá a lelkem,
Érezte, hogy magányomban
Vigasztalhat engem.

Összeszoktunk cimborámmal,
Két magányos lélek,
Úgy veszett el, ahogy kaptam,
Azt sem tudom él-e.

Eltűnt tőlem búcsú nélkül,
Meg sem simogattam,
Így került, hogy egy-kettőre
Egyedül maradtam.

Pedig, hogy bújt hónom alá,
Szeme szinte beszélt,
Pofáját, ha vakargattam,
Majd elvette eszét.

Hátát végigsimogattam,
Reszketett a teste,
Le sem vette szemét rólam,
Kedvemet kereste.

Akármerre kóboroltam,
El nem mozdult volna,
Sétabotom elkérte,
S foga között hozta.

Tudom, most már nem is az bánt,
Hogy eltűnt kis barátom,
Belém mart a felismerés,
Hogy élve már nem látom.

Éreztem, hogy el nem hagyott,
Senki el nem csalta,
Túlcsorduló szeretete
Kifogott tán rajta.

Elbujdokolt volna tőlem,
Hogy titokban haljon?
Szeretete nem hagyta,
Hogy szívem megszakadjon.

Most itt állok a hídon újra,
Rád már nem találok,
Isten veled kis barátom,
Senkire sem várok.

2008. december 07.




Nyílik az égbolt

Nyílik az égbolt,
Kék ölét tárja,
Mint érkező gyermekét
Édesanyja várja.

Könnyű lett lelkem,
Test nélkül lettem,
Életem meséje
Pereg felettem.

És még búcsúzóul
Föntről megtekintem,
Az elhagyott testet,
Mit enyémnek hittem.

Már idegen tőlem,
Vissza hát ne várjon,
Halhatatlan lelkem
Csak hazataláljon.

Hívogató örvény,
Húz, magába zár,
Szeretet a törvény,
Bárki rátalál.

Ismerős fény dereng,
Tudom, hogy már láttam,
Érzem, hogy otthonom
Végre megtaláltam.

Te mindent átható,
Békességet adó,
Nyugalmat árasztó,
Te bölcs mindent tudó.

Te végtelen szeretet,
Mely kifogyhatatlan,
Éteri állapot,
Mely kimondhatatlan.

Éjszaka, ha alszol,
Álmodban ott vagyok,
Lelked átkarolom,
Olyankor hagyod.

Nem szorít az idő,
Nincsen tér, sem törvény,
Csak szeretet árad,
Sodor, mint az örvény.

Csak gondolj lelkemre,
S ott leszek veled,
Mennyei fényesség
Melyet hozok neked.

2008. december 07.




Vadászok

Saruim szívják a mező harmatát,
Út porába írják lábaim nyomát,
Lankadatlan róják lejtők hajlatát,
Nesztelen cserkészik erdők zegzugát.

Szemeim erdőszél tarkáját fürkészik,
Sűrű kökénybokrok függönyét igézi,
Mozdulatlan rejtek, szellő se rezzenti,
Észrevétlen még egy madár se rebben ki.

Érzékeny hallásom minden neszre éhes,
Surranó nyílvesszőm bárcsak lenne véres,
Sátramban asszonyom, s gyermekem is éhes,
Hajnali járásom sikere még kétes.

Öregeim várnak, őket is táplálom,
Erejük már fonnyad, évüket számlálom,
Hány őszi reggel vadásztam apámmal,
S néhányat már messze néző drága nagyapámmal.

Hányszor feszítettem íjamnak húrját,
Ajkához érintette nagyapám az ujját,
Aztán ha sors keze fogadott kegyébe,
Láttam, hogy könny csillan vénülő szemébe.

Emléke elém jött, s könny szökött szemembe,
Utolsó reggelünk most jutott eszembe,
Leengedte íját, s a szép őz elszaladt,
S míg bámultam utána, vén szíve megszakadt.

Azóta őzre már sohasem vadászom,
Nyulat lövök inkább, vagy olykor halászom,
Öregem lelke elszaladt az őzzel,
Rőt-színű lombszőnyeg lett szemfedője ősszel.

2008. november 22.




Az legyél nekem

Te az legyél nekem,
Ki fogod a kezem, ha kell,
Ki elengedni is mered,
Ha érzed, hogy engedni kell.

Te legyél az, nekem,
Ki szólsz hozzám, ha szólni kell,
Vagy hallgatásoddal vezess,
Ha hangod már nem érhet el.

Te az legyél nekem,
Ki ölbe vesz, ha fáradok,
Ki vigasztal, ha csüggedek,
Ki inni ad, ha szomjazok.

Te maradj majd az nekem,
Ki látta honnan indulok,
Ki ért, ha néha tévedek,
És tudja, hogy hová jutok.

Te legyél az istenem,
Bocsásd meg, ha vétkezem,
S ha megtisztulva érkezem,
A menyben is, te légy velem.

2009. április 08.




Szeretnék még egyszer (búcsú a papától)

Szeretnék még egyszer mezítláb járni,
Vadsóska kerítés zöld levelét rágni.
Savanykás ízét ma is számban érzem,
Mozdulatlan fekszem, kórház falát nézem.

Félig vak szemmel, csak árnyakat látok,
Nem tudom, vágyok-e haza még hozzátok.
Nem vagyok éhes, már nem kell az étel.
Vigyen könnyű álom, talán még ma éjjel!

Ülök, ha ültetnek, eszem, ha etetnek,
Pelenkában fekszem, majd tisztába tesznek.
Ereje nincsen már torzzá lett kezemnek,
Fájdalmas a napfény, vakuló szememnek.

Lábamra, többé már nem lesz erőm állni,
Tudom, hogy nem fogok soha rajtuk járni.
Vajon, meddig kell még a halálra várni?
Ki mondja meg nekem, hogy kéne kívánni?

Ne vessetek meg, mert nincs kedvem már élni!
Nem akarok többé senkitől sem kérni!
Szánalmas életem - könnyű elítélni,
Túl vagyok mindenen, - nem tudok már félni.

Álmomban, egyszer még mezítláb járok,
Sóskakerítésről zöld levelet rágok,
Szájamban érzem a savanykás ízeket,
Ne ébresszetek majd, engem már nem lehet!

2009. április 20.



A változó idő

Ha kiskapudhoz érkezem,
Az idő engem éberen figyel,
S ha kilincséhez ér, kezem,
Nem éri már be ennyivel.

Megszaporázza lépteit,
Mint én a hodálynál este,
Hol egy rossz indulatú puli,
Nadrágszáramat kereste.

Ingerült volt a hold miatt,
Ki túl közel merészkedett,
Ilyenkor, - muszáj vonyítani,   
És őkelme épp intézkedett.

Mert megzavartam, - kergetett,
És vigyorgott rajtunk az idő,
Most nem is ő siettetett,
Mégis őt vesszük majd elő.

Szidjuk az időt, ha nem telik,
Bántjuk, ha gyorsan szalad,
Piszkáljuk, bárhogy viselkedik,
Tán dicsérni nem is szabad.

Nyakunkba liheg az idő,
Míg lapozza életünk lapjait,
Nem látjuk, honnan jön elő,
És titokban tartja holnapjait.

Másképpen mér, ha dolgozok,
És másképp, ha valaki kerget,
Másképp, ha éppen veled vagyok,
Írtam hát néki egy verset.

2010. május 6.




Ha tudhatnám

Ha tudhatnám, mit hoz a holnap,
Tán nem csodálnám úgy a kék eget,
Talán nem bámulnám úgy a holdat,
Ki gömbölyded arcával rám nevet.

Ha elébe mennék a sorsnak,
Ki - tudja, hogy mit hoz, és mit vihet,
Tán kérném, hogy jöjjön majd holnap,
És azt is, hogy ne fájjon senkinek.

Nem várnám mikor lesz holnap,
Ha tudnám, hogy rosszat hoz nekem,
És nem örülhetnék a mának,
Még annak sem talán, hogy vagy nekem.

De nem tudom, mit hoz a holnap,
És biztos, hogy legjobb csak így nekem,
Így örülhetek még a holdnak,
Még nézhetem csodálva kék egem.

2010. április 27.




Segíts nekem!

Segíts nekem, hogy úgy tudjak most lépni,
Ne bánjam később, ha vissza kell majd nézni,
S, ha egyszer a múltamat messzebbről látom,
Tűnjön csak úgy, mint levetett kabátom!

Cipőmmel vessem le életem sarát,
Majd meztelen lábbal könnyen tovalépek,
Segíts még ajkamnak megformálni szavát,
Hadd szóljak úgy, hogy senkit se sértsek!

Segíts nekem, - míg él bennem a szándék,
Te lelkem ismerője, - tudod, hogy szeretlek,
Embernek maradni, - már csak erre vágynék,
Szeressen más is úgy, ahogy én szeretlek!

2010. április 25.




Folyóparton

Lenn a folyóparton a révészre várva,
Szemem a túlpartot kíváncsian járja.
Talpam alatt, halkan, apró kavics roppan,
Furcsa gondolattól, szívem nagyot dobban.

Mennyi mindent éltem, míg a partra értem.
Tanultam, dolgoztam, adtam is és kértem.
Sok kanyargós úton fárasztottam lábam,
Láttam, hogy némelyek jönnek utánam.

Mások, - mint én is, más utat kerestek,
Más könyvet olvastak, más zenét szerettek.
Más filmet néztek, és más ruhába jártak,
Másmilyen tájakon más dolgokat láttak.

Láttam az életet másképpen is élni,
Láttam a dolgokat másképp megítélni.
Hagytam másokat, másképpen érezni,
Másképp gondolkodni, másképpen létezni.

Most állok a parton a révészre várva,
Vajon a túlpartot mindenki így látja?
Ismeretlen vízen, az ember néha fél.
Bízzunk a révészben, - ő majd elkísér!

2008. október 24.




Harc

Véresen vijjognak,
Csőrcsata csattan,
Rémesen vinnyognak,
Tollpihe száll,
Borzadva nézem,
Hogy fenn a magasban
Billenve, libbenve
Csattan a szárny.

Csőrükkel vágnak,
És egymásba vájnak,
Karmokkal markolnak,
Csurran a vér,
Sistergőn libbennek
Még sebesebben,
Harcolj, míg bírsz
Az életedért!

Még-egyszer vágnak,
És felkavarognak,
Ördöngös karmukban
Ott a halál,
Örvénylő forgásban
Megzavarodnak,
Szárny-szegve hullnak,
Már csendes a táj.

2008. október 17.




Hej madárka

Hej madárka, kis-madárka,
Énekedet hallgatom.
Szívhez-szóló dallamával
Nyugtatgatom hajnalom.

Fülemülém, kis-madárkám!
Zengesd csak az éneked!
Fájó szívem bánatára,
Enyhet rak az énnekem.

Hej madárka, kis-madárka,
Elhagyott a kedvesem,
Nyugtalanok nappalaim,
Sóhajos az éjjelem.

Fülemülém, kis-madárkám!
Oly megértő vagy velem.
Majd egész nap vigasztalgatsz,
Éjjel virrasztasz velem.

Hej madárka, kis-madárka,
Ne énekelj már nekem!
Repülj el a kedvesemhez,
Dalold vissza őt nekem!

 2008. október 30.




Hópihék

Hópihék, szép hópihék!
Ringatózva szállnak,
Eltakarják csúfjait,
Ennek a világnak.

Hópihék, jó hópihék!
Messzi égből jönnek,
Áldott meleg takaróval,
Borítják a földet.

Rozsda-lepte ekevas,
És kidobott lábos,
Fehér dunnát húz magára,
Mint aki már álmos.

Kelő vetés ásítozik,
Álmosan nyújtózik,
Zord fagy, míg a felszínt marja,
Alul meghúzódik.

Földben bújó egérnép is
Türelmesnek látszik,
Enyhet adó dunna alatt,
Önfeledten játszik.

Kicsi kunyhó nádteteje,
Vastagon belepve,
Szegény ember hajlékában,
Vigyáz a melegre.

Ház előtti kis fenyőt is
Vastag hó takarja,
Évről-évre élni hagyják,
Ő is úgy akarja.

Kicsi fenyő biztos lehet,
Csak ablakból nézik,
Roskadozó ágacskáit
Féltő kezek védik.

Piros almával díszítik,
Ha jő a karácsony,
Kismadarak csipegetik,
Tolluk, mint a bársony.

Hópihék, szép hópihék!
Ti loptok fényt az éjbe,
Lopjatok a mennyből békét,
Minden embernek szívébe!

2008. október 29.




Ringass!

Ringass öledbe álomtündér!
Szememre könnyű álmot lehelj!
Ringass, ahogy anyám ringatott!
Mint méhet ringat virágkehely.

Szent mosolyoddal hajolj fölém!
Engedd, hogy lehessek gyermeked!
Ne lásd rajtam nyolcvan év ködét!
Csak ringasson, ringasson kezed.

Aludni vágyom álomtündér.
Fáradt pilláimra méz legyen.
S, ha lelkem a mennyekbe ér,
Elnyűtt testem a földé legyen.

Itt hagyom létem kínját-baját,
Házam, és semmi nem kell nekem!
Porból lettem, porrá lesz kezem,
Lelkemmel érezlek, istenem.

2009. augusztus 10.


----------------------------------------------------


Nyárszagú ágyon

Virágok, ti kedves kis réti virágok!
Bontsatok ma szirmot vén szememnek!
Búcsúpillantásom had vessem ma rátok!
Azzal legyen vége életemnek.

Keser-édes illat lengjen még ma körbe.
Had legyen még ünnep, vén szívemnek!
Pacsirta éneke hulljon még a földre!
Dallal legyen vége életemnek!

Szénából vess ágyat megfáradt testemnek!
Nyárszagú ágyon érjen majd az este.
Szabad útja lesz a mennyekbe lelkemnek,
Ha szépcsillagom, rétemen keresne.

2009. június 18.





Ajtód előtt

Nyolc óra előtt pár perccel érkezem.
Míg órámat lesem, kilincseden kezem.

Kicsit még várok, hogy izgalmam csituljon.
Rám tapadt feszültség, mind a földre hulljon.

Hányszor léptem már át, kisszobád küszöbét!
Vártam, a hétvégék ellopott örömét!

Hányszor búcsúztam, és hányszor visszavágytam!
Boldogságom, nálad, mindig megtaláltam.

De most, egész másképp állok küszöböd előtt!
Ma, régi életemet hagyom magam mögött!

Ma hozzád költözöm, és nem kell már várnom!
Nem kell elbúcsúznom, és nem kell visszajárnom!

Kilincsed, szorosan markolja kezem.
Egy perc még, és új életembe érkezem.

Valami kezdődik, és valaminek vége.
Pontot teszünk most, egy fejezet végére.

Azt, ami elmúlt, titokban sajnálom,
És ami most jön, szív-dobogva várom.

Amíg itt mélázok, nyolcat üt az óra.
Tudom, hogy egy szempár tapad az ajtóra!

Ajtódat, és vele lelked is kitárom,
Sorsom fordulását, oly régóta várom.

Karomba repülsz, és hagyod, hogy öleljen!
Hagyod, hogy lelkem, lelkednek feleljen.

2009. május 03.





 
Vén zenész

Ér-e még fabatkát zenész kezem,
Ha ölembe hullni kényszerült?
Kiszolgált kottáim tűzre vetem,
Összegyűrt vonatjegy sárba merült.

Elvásott, lyuk marta kabátzsebem,
Kenyeret többé már nem terem.
Utolsó százasom rég elgurult,
Hitelt már nem merek remélni sem.

Éhező gyomromba markol az idő,
Harangszó koppan az ablakon,
Elrepedt üveget zizzent a dél,
Sült krumpli hűl a sparheltlapon.

Mit ér az elhangolt zongorám?
Mit ér, ha nem szólhat tisztán a dal?
Elárvult lelkem már társat sem remél,
Vén zenész vagyok, már nem fiatal.

Nem kell már senkinek, játszanom!
Megvénült velem már minden dalom!
Asszonyom volt, míg jó sorsom bírta,
Taxival jártam és volt otthonom.

Opálos tócsában kutyalánc henyél,
Szétcsatolt nyakörvvel árválkodik,
Szalonnabőrkét és ress kenyérhéjat,
Bitangolt ebem, már nem álmodik.

Lelkemben keringő melódiák!
Nincsen már énvelem dolgotok!
Hagyjatok magamra, nem kelletek!
Kutyának sem kell már dallamotok!

2012. február 23.



 
Új boldogság

Ördög vigye minden búmat!
Sose nyeljek könnyet!
Tűzbe vesse mind, a rosszat!
Sose lássam többet!

Inkább nézzek miskakancsóm
Gömböl derekára!
Fülön kapom mind, ahányszor
Ürül a pohárka!

Aranytükrén, táncátlejti
Gyertyalángok fénye.
Összekacsint jó borommal!
Ünneplek ma végre!

Cigány is a cimbalmával,
Megdolgozik szépen!
Cifrázza, ahogy csak bírja!
Tűz lobog szemében!

Prímás legény hegedűje,
Sírva nevet rajtam!
Ma sem érti, hogy a búnak
Szállást, miért adtam.

Kétszínű vagy vén hegedű!
Vagy csak feledékeny?
Együtt sírtál bánatommal,
Nem is olyan régen!

Cimboráim vígan vannak,
Hogy nevetni látnak!
Emeljük hát poharunkat,
Az új boldogságnak!

Míg hörpintem boromat,
Hátba veregetnek!
Jókívánságok röpködnek,
Nevet keresgetnek.

Ne találgassatok tovább!
Hagyjatok már menni!
Józsika lesz, vagy Rózsika,
Nem lehet más, semmi!

2012. április 18.





Sétáljunk!

Gyere, bujtasd csak kezedet kezembe!
Érezni vágyom még bőröd bársonyát!
Léptünk se zizzenjen aranyló avaron,
Torpanva hallgassuk kismadár dalát!

Csak süppedjen bennünk az erdő csendje!
Hagyjuk most messzire létünk zaját!
Míg őrizi kezem lágy kezed melegét,
Arcunkba lehelje szellő sóhaját!

Köröttünk virítva sárguló lombok,
Ágától búcsúzik néha egy levél,
Mélységbe szédülve, aléltan peregve,
Halk sóhajjal zizzenve földet ér.

Társai föntről még utána intnek,
Tudják, az elválás mindig nehéz,
Falevél, istentől nem kérhet könnyeket,
Az avarra hullt is csak visszanéz.

Sírjon az ég, ha szürke felleg nyomja!
Jégcsapok sírjanak, ha napfény nevet!
Pocsolyák jégtükrei mind megvakulnak,
Te mosollyal száríthatsz könnyeket.

Lépjünk és hagyd még kezedet, kezembe!
Nézz rám… hogy őrizzem lelked mosolyát!
Sétáljunk így át a nagy végtelenbe!
Új tavasz, ha jő majd… új levelet ád.

2012. február 22.




Vigyél magaddal

Aranyló lombeső hullik lábnyomomra,
Új dallamot fúj az októberi szél,
Hűvös csókot lehel fáradt homlokomra,
Elmém, könnyed nyugalmat remél.

Szederindák árnyát lábujjhegyen lépem,
Lélegzek a lombok fáradt sóhajával,
Itt csitul öledben felzaklatott szívem,
Erdő ölel, édes illatával.

Arcomba leheli aranyló szerelmét,
Édes-bús zsongító, kósza dallamát,
Itt mindig úgy vagyok, mintha most születnék!
Égre tárom lelkem ablakát!

Átfogom vén tölgyem, durván szántott törzsét,
Ölelem, mint anyja lábát öleli a gyermek!
Ősereje alatt biztonságra vágyom, 
Remélnek, kik nyugalmat keresnek.

Alkonyodik lassan, haza kell már térnem!
Erdőszéli kóró bólint még felém.
Mustszagú harmattal szálljon rád az álom!
Virágok nyíljanak lábnyomom helyén!

Holdfényes takaród bujtasson ma engem!
Engedd, hogy veled álmodjak kicsit!
Hadd libbenjek még, szálljak fellegekbe!
Vagy vigyél csak magaddal, virágos rétemig!

2012. május 2.





Ne is mondj semmit

Ne is mondj semmit,
Hisz beszél a szemed!
Ajkam nem formál szót,
Ha lelkem kérdezed.

Dédelgetett mondat
Már hazug is lehet,
Tévútra csalhatja
Tünékeny képzelet.

Félrecsúszott szó,
Egy elértett hangulat,
Szóvirágok tarka szirma
Hasztalan bódulat.

Most hangtalan kérdezz!
Hagyd, hogy a csend szóljon!
Ki sem mondott kérdésedre
Némán válaszoljon.

Ne is mondj semmit,
Hisz kérdez a szemed!
Hallgasd lelked dallamát,
S én dúdolom veled.

2009. január 14.




Menjek, vagy maradjak

Te tudod istenem, menjek, vagy maradjak!
Ha az kell, hogy mindent feladjak,
Csak ints, hogy már menjek,
Vagy tégy úgy, hogy maradjak!

Nekem már semmi sem túl drága!
Megtanultam, megvan mindennek az ára.
Már nem várok a holnaptól sem sokat.
Túl régóta látok nehezebb sorsokat.

Régen nem érdekel pénzhajszoló világ!
Kedvesebb már nekem, egy réten nyíló virág.
Lehajolok hozzá, csak nézem, és becézem,
És úgy is az enyém, hogy nem kellett letépnem.

Vagyon sem kell nekem, rég óta nem számít!
Nyáresti égbolt kell, amely még elámít.
Megszoktam már, hogy kevéssel beérem.
Annyi a csillagom, hogy szédelegve nézem.

Mikor egy öreg fa döngve dől a földre,
Nem köröz többé már madár sem fölötte,
Kiszáradt ágakkal markol még az égbe,
Gyermekei vonnak lombsírt majd föléje.

Ennyi az élet, és ennyi az enyém is.
Köszönöm mégis, ha szép is, ha nehéz is!
Te tudod istenem, mit kell még feladjak,
Csak ints, hogy már menjek, vagy tégy úgy, hogy maradjak!

2009. május 31.





Mondd újra el!

Mondd újra el,
Hogy erősebb legyek!
Ha úrrá lesz a kétkedés,
Tudjam, mit tegyek.

Mondd újra el!
Oly nyugtató nekem.
Nem lesz több magány,
Te itt maradsz velem.

Mondd újra el,
És tanítsd meg nekem!
Ne legyen több tévedés,
Hogy lehessen hitem.

Mondd újra el,
És lelkednek hiszek!
Mert szívet csalhat érzelem,
De lelket nem lehet.

Mondd újra el,
És veled mondom el,
Hogy elmondhassam másnak is,
Most Szeretet legyen!

2009. február 08.





Mikor, merre, meddig

Mostanában eltűnődök,
Mért is vagyok én itt.
Mi szél hozott, és merre tart?
Mit keresek még itt?

Vajon mit kell megértenem,
Mit kell még megélnem?
Meddig kell még vándorolnom,
És hová kell betérnem?

Kivel kell még találkoznom,
Kire kell még várnom?
Jó lesz e még barátkoznom,
Bánt e majd magányom?

Meddig fogok emlékezni,
Rám még emlékeznek?
Lesz értelme verseimnek?
Vagy máris elcsépeltek?

Szivárványszín festékeim
Mikor kell felednem?
Rímhez szokott golyóstollam
Mikor kell letennem?

Temetem-e szeretteim,
Vagy engem temetnek?
Vajon meddig szerethetek,
És meddig szeretnek.

2008. december 07.





Sír az ég

Süket csöndet ásító szobád
Porlepte üvegszemén kövér esőcseppek híznak,
Potrohukon csillaggá törik a fény,
S a rég elárvult félhomályba apró életjeleket írnak.

Mocsokba ivódott tiszta foltok,
Gömbölyűre telve, lustán megcsordulnak,
És tűnődve egymásba karolnak,
Mint imára hívott gyászolók, ha harangok kondulnak.

Sír az ég. Még siratja hiányod.
Mossa fénytelen ablakod, hogy legalább belásson.
Én is siratlak, mert még hiányzol.
Majd egyszer por lepi sebem, hogy annyira ne fájjon.

2009. március 02.





Dombom

Bőrsarum hűvös harmatot kóstol,
Nap-aranyával ébred a domb,
Erdei útról visszatekintek,
Nyárszagú rétem, kis puha folt.

Zsindelyes házam rőt-színű sarló,
Könny-délibábba olvad a táj,
Vén szemeim már árnyra tekintnek,
Lassul a léptem, lustul a nyár.

Vénül a lábam, csosszan az élet,
Messzi a hang már, halkul a dal,
Görbül az ujjam, horpad a markom,
Sétabotom már nem fiatal.

Nyárszagú szellő lengi az erdőt,
Langy avar íze szárnyra talál,
Lomb fele szökken, völgy fele lebben,
Koppan a kéreg, zizzen a vágy.

Itt lelek otthont, hajlok a nyárban,
Zörgök az őszöm lombaranyán,
Hópiheálom hull a szememre,
Pattan a rügy majd, zsendül a táj.

Itt feledem majd holnapom búját,
Testemen ejtett sok nyavalyát,
Dombom a létem, lelkem az égen,
Várja kinyílni új tavaszát.

2012. május 7.






Falusi élet

Harangszó billen a házak ablakára,
Sütkérező legyek fittet hánynak rája.
Repedt ablaküveg halkan, meg-megzizzen,
Kopott falióra ingája meglibben.

Delelő szekérrúd vékony árnyékába,
Lusta macska fekszik másik oldalára.
Éjjel egerészett, nem csoda hogy kába,
Kiscicái lesznek most már nemsokára.

Bodri is hűsölget, meleg már bundája,
Pimasz földibolhák akaszkodnak rája,
Elunva őket, szőrét dühödt rágja,
Sandán les az ékes kotkodácsolásra.

Oktondi tyúknépség arra sem ügyel,
Hogy éber házőrző mindenre figyel!
Rendes tyúkok vagytok, jó, hogy jeleztetek,
Megnézem ki az, ki megtojt már köztetek!

Rövid számolásban egy tojás eltűnik,
Bodri, - hamm bekapja, mielőtt elhűlik.
Most nem néz rá senki, a gazda is ebédel,
Jön majd a jó csont, - de kell az előétel.

Szénaszagú istállóban kis boci is éhes,
Még csak tejet szophat, de az mindig édes.
Bimbó büszkén sandít mohó kisfiára,
Kilenc hónap hosszú, no de nemhiába!

Büszke ráró fejét rázza, dobbant türelmetlen,
Bögöly szállt a tomporára, ez már tűrhetetlen!
Hol késik már a megszokott segítség,
Fecske szárnya villan, - megvan semmi kétség!

Feneketlen négy kis torok, elnyel minden bogarat,
Jóllakatni valamennyit, nem is csekély feladat.
Ingyen napszámosunk alkonyatig dolgozik,
Hogy költözik családostól, azon nem gondolkozik.

Künn a kertvégében vadvirágok nyílnak,
Aranyszínű virágporral röpke nászra hívnak.
Sürgő-forgó méhecskék egymást váltva zsongnak,
Némelyik virágon fürtökben tolongnak.

Délutánra aztán elcsitul a zsongás,
Fáradt virágokon szűnik a bolyongás,
Már csak egy elkésett, virágporfürdőzik,
Észbe kapva aztán tovább nem időzik.

Lenn a falu szélén patak íve csillan,
Fecsegő sodrában lenyugvó nap villan,
Vérvörös tükröt tart a jó öreg napnak,
Reggel aranyszínnel köszön a holnapnak.

Esti csend lopódzik mezőre és házra,
Türelmetlen várva, csillagok hadára,
Szívhez szólón csendül szép csalogányének,
Teremtő istenem, köszönöm, hogy élek!

2010. január 23.





A TÚLÉLÉS HANGJA – vers, Klapek Gabriellának ajánlva

Nem hurcolom többé létezésem súlyát,
Életerőmbe mart fájó nyavalyát!
Pille szárnyam újra libbenhet a széllel!
Mosollyal köszöntöm lelkem tavaszát!

Létem könnyűvé lett, mint gyermeki léptem,
Pedig két lábbal állok még, e földön!
Élek… mint annyian, kik aggódtak értem,
Féltettek és féltek; baj sohase jöjjön!

Karcsú voltam én, mint fehér liliomszál,
Gyengéd és szép, mi kedves még a szemnek,
Két kézzel mért nekem mindenből a létem!
Aztán szép apránként, lassan mindent elvett.

Szépségkirálynő sem lehettem már újra.
Liliombódulat, marta az orromat.
Lelkemmel ereszkedett zongorám húrja,
Nem volt már kedves hallani hangomat.

Elvesztem akkor, hisz minden veszni látszott,
Mi egykor, világot jelentett nekem.
Ma már mosolygom, mit régi énem játszott,
Hétköznapi harc, nem túl nagy küzdelem.

Elbotlottam én, mint sokszor életemben,
De mit számít ma már, hányszor estem el?
Felálltam újra és hittem két kezemben,
Köszönöm jól vagyok, ha engem kérdezel.

Ma már reményteli fény karolja hangom,
Mosolyom varázsa lelkemből fakad,
Dalolok neked, hogy léted szárnyalhasson,
Mint kékségbe olvadt, fehér madarak.

2012. május 22.





 
Álom szélén



Földhözragadt léptem

Álom szélén táncol,

Lágyan elvarázsol,

Pilleszárnyú mámor.



Mint vízbe vetett dinnye,

Súlytalanná lettem,

Mély a víz alattam,

Kék az ég felettem.



Gondok eltörpülnek,

Ráncok elsimulnak,

Zajos világ zörejei

Lassan elcsitulnak.



Sodródok a széllel,

Gondolatom szárnyal,

Látom kedves rétem,

Csendül a madárdal.



Nem tépem virágát,
Lábam sem tapossa,
Határtalan létem
Mind elébem, hozza.

Fülemülém hangja
Valóságos bennem,
Ő jön énelébem,
Közel sem kell mennem.

Zöld erdőben járok,
Fák között bolyongok,
Ezer rejtett titkot
Suttognak a lombok.

Vadak megbámulnak,
Ismerős barátok,
Dehogy fognék íjat!
Rájuk sem vadászok.

Nem ártok senkinek.
Békesség van bennem.
Boldog már világom!
Szabadnak születtem!
 
Ha majd újra érzem
Lomha testem súlyát,
Ha vállaimra vettem
Mások méla búját,
Beteg világunknak
Könnyen kérek gyógyírt!
Szabad létezésem,
Mosolyával gyógyít.

2009. február 10.






Hajnal

Hullott hársvirágra mosolyog a hajnal,
Ablakod-tárod, hogy arcodba leheljen.
Méz-ízű csókjával érintse az ajkad,
Rigóébredésre, hangtalan feleljen.

Mögéd settenkedve ölelem derekad,
Arcodat, borostás államhoz simítod,
Első emeletről bámuljuk a hajnalt,
Míg selyem köntösödet, ölemnek szorítod.

Szemünk a néptelen aszfaltot fürkészi,
Ébredő vágyunk már csak egymásra figyel,
Gesztenyeszín hajszál csiklandozza arcom,
Rigó a háztetőn, csak nekünk énekel.

Míg lelkünk mélázva kortyolja a hajnalt,
Vérünk, már ismerős bizsergésbe kezdett.
Sárga villamos, most fémesen csikordul,
Kenyeret rakodnak egy vasajtó mellett.

Rossz-alvó; kutyája pórázával babrál…
De jó, hogy lánc nélküli rabod lehetek!
Újságos fatáblái nyikkanva nyílnak,
Vasárnap hajnalon, végre nem sietek!

Apró konyhádat már kávéillat lengi,
Vészjóslón vöröslik a kapcsoló gombja,
Neked még sikerült józannak látszani,
Ujjaid, remegő kezem köré fonva.

Mint kávédba ejtett kockacukor olvad,
Úgy olvadok én, ha köntösöd simítom,
Feketédben oldott mézízű hajnalon,
Szemedbe feledten, öved, meglazítom.

2012. október 15.



-----------------------------------------------------------------------------------------------------


Pipaszáramhoz

Hej pipaszár, meggyfapipaszár…
Rosszul szelelsz kincsem!
És nekem már egy vasam sincsen,
Hogy újra váltsalak!

Csóró lettem, meggyfapipaszár!
Rég… dohányom sincsen,
Csak fizetetlen csekkek; kincsem!
Ne bánd, ha bántalak!

Tüzelőm sincs, meggyfapipaszár…
Hogy melegszünk, kincsem?
És nekem már barátom sincsen,
Ki visszarántana!

Mi lesz velünk, meggyfapipaszár?
Elvisz a tél; kincsem…
Hisz nekem már kenyerem sincsen.
Senki se látogat!

Te maradj csak, meggyfapipaszár!
Ne jöjj velem, kincsem!
Mellettem már nyugalmad sincsen…
Könny helyett, rágtalak.

2012. október 9.






Üres szoba

Üres szobád bezárt fénytelen ablaka,
Mint porlepte üvegszem, vakon bámul a semmibe,
Sötét csellód édes mélabús dallama,
Csak fájó érzelem, hangja elszállt már messzire.

Megpihent parketta sértődött reccsenése,
Darabokra tépi a megkövült csendet,
Ajzott idegeim húrjainak rezzenése,
Régóta megszokott melódiát zenget.

Mért kell a bánat, és mért kell az árnyék?
Lelkem mázsás súlytól válna, hogyha fényben járnék!
Újra hallanám hangod lágy dallamát!
Újra érezhetném bőröd mély bársonyát!

Hogy tud az édes szó keserűvé válni?
Hogyan tud dallama belülről így rágni?
Mért tud az ember szavakkal sérteni?
Hogy tudtuk egymást, régebben félteni…

Léted hiánya, mintha belőlem szakították volna!
Szívem magánya, mintha dobbanásonként rólad szólna!
Mért jöttem én ide? Mit keresek még itt?
Üres szoba életéből átélni a régit?

Most értem meg végre, ide mért is jöttem!
Bezárni az ajtót örökre mögöttem!
Beteg lelkem, mint dögök fehérre rágott csontja,
Üres szoba homályában, tisztára lett mosva!

Tétova lépteim, sietőssé válnak!
Már csak téged látlak, futok már utánad!
Lépteim könnyűek, már-már szinte szállnak!
Mázsás kolonc a bánattal, tőlem messze járnak!

Újra hallom csellód, édes-bús dallamát!
Újra érzem bőröd, sejtelmes bársonyát!
Kezed a kezemben, s újra fényben járunk!
Lelkünk pillekönnyű… egymásra találtunk!

2008. október 20.   






Van egy…



Van egy ablak, ami alatt, lopva megyek én el,

Van egy szempár, ami elől, most már félre nézel,

Van egy szép hang, aminek én nem tudok felelni,

Van egy szép arc, amit én már nem tudok feledni.



Van egy álom, amit soha nem álmodhatok már,

Van egy érzés, mit nélküled nem érezhetek már,

Van egy csillag, ami régen nem nekem ragyog már,

Volt szeretőm; elfeledett, régen mással él már.



 2008. október 24.





Van szerelem



Van szerelem,

Mely még alig ég, és szítani kell!

Gyertya ilyen;

Még kéz melegével védeni kell!



Van szerelem,

Mely lángja, ha lobban, biztos a tűz!

Miért ne legyen;

Ha szív szava dobban, vágy tüze űz!



Van szerelem,

Hol még hevesebben perzsel a láng!

Jó az ilyen,

Mely összefonódott vágyra talál!



És van szerelem,
Mely első látásra áramütés!
Kéz kezeden,
Már ujjak fonódnak, vágy tüze kész!

2012. október 15.





Vén zenész

Ér-e még fabatkát zenész kezem,
Ha ölembe hullni kényszerült?
Kiszolgált kottáim tűzre vetem,
Összegyűrt vonatjegy sárba merült.

Elvásott, lyuk marta kabátzsebem,
Kenyeret többé már nem terem.
Utolsó százasom rég elgurult,
Hitelt már nem merek remélni sem.

Éhező gyomromba markol az idő,
Harangszó koppan az ablakon,
Elrepedt üveget zizzent a dél,
Sült krumpli hűl a sparheltlapon.

Mit ér az elhangolt zongorám?
Mit ér, ha nem szólhat tisztán a dal?
Elárvult lelkem már társat sem remél,
Vén zenész vagyok, már nem fiatal.

Nem kell már senkinek, játszanom!
Megvénült velem már minden dalom!
Asszonyom volt, míg jó sorsom bírta,
Taxival jártam és volt otthonom.

Opálos tócsában kutyalánc henyél,
Szétcsatolt nyakörvvel árválkodik,
Szalonnabőrkét és ress kenyérhéjat,
Bitangolt ebem, már nem álmodik.

Lelkemben keringő melódiák!
Nincsen már énvelem dolgotok!
Hagyjatok magamra, nem kelletek!
Kutyának sem kell már dallamotok!

2012. február 23.





Pipacsok nyílnak

Míg kisszobám homályát vallatom,
Székemen sóhajt a kabátod,
Pipacsok nyílnak a domboldalon,
És te már… csak lelkemmel látod.

Kék eget festek, ha rád gondolok,
Aranyló hajnalom reményt ígér,
Virágos rétet, hol méhecske dong,
Nap bíborát, mi nyugodni tér.

Fenyvesek mélyét, ha búval vagyok,
Vagy szélroham borzolta nádat,
Könyöklő fűzfát, ha elfáradok,
Vagy villámfény sújtotta tájat.

Mezőket festek, ha békés vagyok,
Festek tengernyi vadvirágot,
Búzamezőt, ha hajadra gondolok,
Álmodok boldogabb világot.

Míg kisszobám homályát vallatom,
Székemen sóhajt a kabátod,
Pipacsok nyílnak a vásznaimon,
És te már… csak lelkemmel látod.

2012. augusztus 2. 





Volt egy arc

Arcod ívét lágyan rejti
Tudatlan feledés homálya,
Ablakra lehelt jégvirág,
Mi, fátylat takar a szobára.

Elmosódott emlékképek
Bújnak tudatom ködében,
Libbennek, mint búcsút intő
Mécsláng lép a sötétben.

Múlnak úgy, mint csobbanás,
Mely vízbe-hullott követ rejt,
Szirmon ringó harmatcsepp,
Mit fény a felhőkbe emelt.

Húsz év után, mért van úgy,
Hogy arcodat még kutatom…
Hisz elágazott rég az út,
Már holnapomat taposom.

Ha szembe jönnél egy napon,
Megfordulnék még… lehet,  
Szelíd mosolyú arcodon,
Nem kutatnék már könnyeket.

Sajnálom már, hogy így van ez,
Arcod ívét, lám feledem…
Csak azt tudom, hogy volt egy arc,
Egy arc, - az első szerelem.

2012. október 15.






Remélsz, és remélek

Remélsz, és remélek…
Hogy szebb idők jönnek!
Könnyek és komorság,
Végleg elköszönnek!

Kivész az acsargás;
Gonosz gondolatok…
Ölelésre nyílnak,
Szorosra font karok!

Kitárulhatnak majd,
Ökölbe-zárt ujjak…
Utána nyúlhatnak
A botladozónak!

Lelkek nyiladoznak…
Tanulnak majd adni!
Alázattal telve,
Hálával fogadni.

Reménnyel fekszenek
A kétséggel teltek,
Ismeretlenre is
Mosolyogni mernek…

Jóindulat lesz csak,
Ölelésre tárt kar!
Mikor majd mindenki,
Szívből adni akar…

Koromszínű ruhát,
Színesre váltanak,
Jobb lesz majd a világ…
Senkit sem bántanak!

Nem szedik a kertek
Díszeit vázákba…
Lelkekben bomlanak,
Bimbóból, virágba!

Béke lesz végre…
Visszanyert egészség!
Magára találhat,
Balga emberiség.

Újra égre néznek,
Földre szegett szemek…
Nyugalommal bélelt,
Hálás tekintetek…

2013. április 11.






Dehogy könnyeket

Életem ösvényén lassan ballagok,
Nyomomban tegnapok, fakult hónapok…
Tolják maguk előtt vénült testemet.
Néha már magam sem tudom, mért vagyok…
Könnyű álom híre tartja lelkemet.

S, ha sorjáznak is elém holnapok,
Jobban inkább már csak magamnak vagyok…
Évtizedek markolják már szívemet,
Nem ígérnek újakat, csak úgy vagyok…
Késik már a tavasz, új szín sem jöhet.

Hová tűntek élettel telt tegnapok?
Még mosolygok, ha kérded; jól vagyok!
Már csak lelkem érzi angyal lelkedet,
Nekem, csak elárvult kisszobám zokog,
Sok már a csend, mi helyetted, itt lehet…

Emlékképek jönnek… mosolygós tegnapok,
Bennem kacajod csendül, mert még vagyok,
És milyen jó nekem, hogy még így lehet…
Hogy a múltunkból, boldog percet lopok!
Dehogyis bánatot… dehogy könnyeket!

Ha egyszer majd én is mindent itt hagyok,
És nekem többé nem lesznek holnapok,
Kelyhet tár az ég, már várja lelkemet…
Egy mosoly lesz csupán, mit itt hagyok,
Szeretetem hagyom, dehogy könnyeket!

2013. április 19.





Akkor is őrzöd

Arcomba lehelt egy méla délután,
S, míg tűnődve vártam; ígérjen megint,
Aranyló lombbal hallgatott az ősz,
Ki nagy út előtt, utoljára int.

Elébem került egy szombat délután,
Hogy süket fülembe sugdosson kicsit,
Rosszallta tán, hogy nem figyeltem rá…
Megvénült kart; mi egykedvűn legyint.

Ne sugdoss nekem, bolondos délután!
Nem kérek holnapot, és mást sem talán.
Úgy vagyok már, mint sárguló lombok…
Megágyazok, ha hűvös dér szitál.

Óh, ne hidd, hogy életunt lettem! – dehogy…
Rámosolygok még minden kisgyerekre!
Hintát lökök, ha nevetve csacsog,
Gyönyörködöm még a fellegekbe!

Meztélláb járom, vadvirágos rétem!
Vargányát gyűjtök langyos eső után…
Rendet vágok vénülő lovamnak!
Már… magányomnak szól a csalogány.

Mi más kellhet nekem ennyi év után…
Jutott romantika, jutott szerelem!
Gyermekáldás, jó bor, jó egészség!
Teremtő Atyám kegyes még velem.

Festhetek neked még újabb képeket…
Vagy írhatok még néhány kedves mesét,
Ha lelkedbe rejted színeimet,
Akkor is őrzöd, ha lehull a levél.

2013. április 22.





Szeress

Szeress! - hogy majd úgy is szerethessek veled,
Ha messze jársz, s már nem fogod kezem!
Nevess! - hogy még én is nevethessek neked;
Ha balra fordul pille életem.

Hazudj! - ha hazudnod kell, hogy boldog legyek!
De, legyél csak velem midig kegyes!
Ne szólj! - ha bizton érzed, már nem érdemes…
Szerethesselek! – úgy, ahogy lehet!

Ne bánts! – ha néhanapján elkalandozom,
Ha elragadna balga képzelet…
Ha lelkembe-égett, színeimbe mártom
Virágaim, mit képzeltem neked.

Kék eget festek, ha lelkedre gondolok…
Nyárszagú rétet, és melódiát.
Árnyas utakat, és napsütötte tájat…
Tücsökzenét, és sorsszimfóniát.

Lángszínű pipacsot, nagy hasú kővázát,
Fecsegő patakot festek neked!
Szeress! - hogy akkor is szerethessek veled,
Ha színeimben leszek már neked.

2013. április 27.





Ne sírj!

Ne hullajts könnyeket, ha menni, muszáj!
Ne nézd a földet, csak messze láss!
Kis falud után se fájjon a szíved…
Lelkedben őrizd! – majd megbocsát.

Veled marad majd házunk, s a rétünk,
És bármennyire is messze látsz,
Majd szívedben nyílik virágoskertünk,
Álmodban, mindig csak erre jársz!

Nevetni könnyebb! – hát azt add nekem!
Csak mosolyodat őrizzem én!
Nemem ne sírj! - mert én letörlöm könnyedet,
mosolyommal, mely messzebbre néz.

2013. április 30.





Otthonom

Virágos kedvvel, ha futnék a világból!
- az is kevés lenne most, talán…
Kilépek inkább csak rétem harmatába,
Boldogságom ott is rám talál!

Hová is mehetnék messzire, e tájról…
Hisz, künn a réten, ott születtem én.
Poros kis utcácskám íve ideláncol,
Cirpeléstől zsendült nyári éj.

Csalogányének, a sásívű patakpart,
Kaszálók zöldje, kalászhatár…
Pipacsok táncának lángszínű foltjai,
Messzire menni, nem engednek már!

Aranyba mártózó októberi lombok,
Vörösgyűrű vérszín lombja vár,
Ha ezüst dér szitál a megfakult dombon,
Apró kertem, új tavaszra vár.

Hótakaró alatt, vetések álmodnak,
Megdermedt léptű, rozsdás ekék,
Ha majd a pacsirták újra énekelnek,
Új fényük előtt, lusta macska lép.

Ha álmosan tárul az istállóajtó,
S, fenyőillatot lehel a táj…
Szánok csendülnek, patkó dobban!
- ünnepi asztal gyertyalángja vár.

Dehogyis mennék már messzire, e tájról…
Hisz, künn a réten, ott születtem én!
Mit nekem már neonfényes utcák!
- otthonom, e sápadt gyertyafény!

2013. április 30.





Kis galagonyád
Vers, Hargitai Bea festményeihez

Van egy mosoly, mi lelkembe festette magát.
Nem úgy, mint vázában feszítő orchideák…
Mint méz ízű ígérettel nyíló hársvirág,
Csak… mint vándorra mosolygó galagonyák.

Ti nap tüzét hordozó, apró bogyócsodák…
Cirógassatok meg minden fáradt arcot!
Rázzátok le magatokról most az út porát!
Vigyétek hírét, ki mosolyogva alkot!

Göröngyös utakon, ha botladozva lépek,
E szelíd mosolyra támaszkodom én…
Ha útszélére hullott platánágra nézek,
Nem sajdítja szívem, hogy sárgul a levél.

De ma még jól van dolgom, még kertemben a nyár!
Ablakom előtt, még karcsú mályvák nyílnak…
Rózsásak, nap-sárgák, s alkonypírba hajlók,
Kiskapumat tárva, bókolgatva hívnak.

Nyíljatok még nekem, s vidítsátok lelkem!
- szellő cirógatta pillangóvirágok,
Gyöngyházfényben játszó szirmotok megőrzöm,
Tovább éltek bennem, kis lélekvirágok…

Ti rőt-szirmú, álmoskás kokárdavirágok…
Érleljetek magot! - és sokasodjatok!
Ha majd új tavasz jön, s zsendülnek a kertek,
Nap-sárgába öltözve mosolyogjatok!

És ti, hajnalkáim… kedvezzetek szívemnek!
Ne zárjatok kelyhet, hisz, messze még a dél!
Édesanyám szemeit idézi kéketek…
Virítsatok még nekem, – odébb még a tél!

Ha mustízű hajnalra ébrednek a dombok,
S, rőt-szín leveleken dudorász a szél,
Töppedt szőlőszemek bágyadt mosolyára,
Darázsbódulatot áhít majd a dér.

Még állják a szelet a napraforgószirmok,
Bár, némelyek már lábuk elé néznek…
Dehogy szomorkodnak, és látod; én sem sírok!
Hisz, nincs semmi baj, csak vége már az ősznek.

Míg szirmaidba festett mosolyodat nézem,
Akkor sem lesz borúm, ha elmúlik a nyár!
Nap-sárgáid aranya, majd felidézi bennem!
S, festékbe álmodott, kis galagonyád.

2013. május 5.






























3 megjegyzés:

  1. Elakadt a szavam...köszönöm,hogy vagy nekünk!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Sándor, gyönyörűek a versek, nem lehet abbahagyni az olvasását. kedvesek, de néhol nagy fájdalmat is érzek mögötte.
    csak megköszönni tudom az élményt.
    Neubergerné Márti

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm a látogatásodat, kedves Márti! Igen. Az életbe, néha fájdalom vegyül, máskor meg öröm és boldogság. Játszadozom az érzelmekkel, mint ahogy a gyermek játszadozik az építőkockákkal.

    Szeretettel üdvözöllek
    Sanyi

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...