2008. december 8., hétfő

Senkire sem várok


Most itt állok a hídon,
Ahol rád találtam,
Pedig csak a vizet néztem,
Senkire sem vártam.

Gyermekeim elhagytak,
Más életet élnek,
Elköltöztek messzi földre,
Tán vissza sem térnek.

Messze élnek családikkal,
Költözni nem vágyom,
Kis unokám sem láthatom,
Azt szívből sajnálom.

Néhanapján levél jön,
Vagy hírt kapok felőlük,
Tudom jól, hogy ennél többet
Nem várhatok tőlük.

Itt állok a régi hídon,
A lusta vizet nézem,
Kiskutyámat várom vissza,
De már nem jön, - érzem.

Akkor is így könyököltem,
Itt a hídkorláton,
Ő meg járkált körülöttem,
Fogadott barátom.

Leste, mikor indulok már,
Türelmetlen leste,
Pedig nem is szóltam hozzá
Egész álló este.

Tudtam jól, hogy jön utánam,
Pedig nem is láttam,
Sötétben a kapunál,
Már lábamnál találtam.

Elzavarni nem akartam,
Nem vitt rá a lelkem,
Érezte, hogy magányomban
Vigasztalhat engem.

Összeszoktunk cimborámmal,
Két magányos lélek,
Úgy veszett el, ahogy kaptam,
Azt sem tudom él-e.

Eltűnt tőlem búcsú nélkül,
Meg sem simogattam,
Így került, hogy egy-kettőre
Egyedül maradtam.

Pedig, hogy bújt hónom alá,
Szeme szinte beszélt,
Pofáját, ha vakargattam,
Majd elvette eszét.

Hátát végigsimogattam,
Reszketett a teste,
Le sem vette szemét rólam,
Kedvemet kereste.

Akármerre kóboroltam,
El nem mozdult volna,
Sétabotom elkérte,
S foga között hozta.

Tudom, most már nem is az bánt,
Hogy eltűnt kis barátom,
Belém mart a felismerés,
Hogy élve már nem látom.

Éreztem, hogy el nem hagyott,
Senki el nem csalta,
Túlcsorduló szeretete
Kifogott tán rajta.

Elbujdokolt volna tőlem,
Hogy titokban haljon?
Szeretete nem hagyta,
Hogy szívem megszakadjon.

Most itt állok a hídon újra,
Rád már nem találok,
Isten veled kis barátom,
Senkire sem várok.

2008. december 07.

Mikor, merre, meddig




Mostanában eltűnődök,
Mért is vagyok én itt.
Mi szél hozott, és merre tart?
Mit keresek még itt?

Vajon mit kell megértenem,
Mit kell még megélnem?
Meddig kell még vándorolnom,
És hová kell betérnem?

Kivel kell még találkoznom,
Kire kell még várnom?
Jó lesz e még barátkoznom,
Bánt e majd magányom?

Meddig fogok emlékezni,
Rám még emlékeznek?
Lesz értelme verseimnek?
Vagy máris elcsépeltek?

Szivárványszín festékeim
Mikor kell felednem?
Rímhez szokott golyóstollam
Mikor kell letennem?

Temetem-e szeretteim,
Vagy engem temetnek?
Vajon meddig szerethetek,
És meddig szeretnek.

2008. december 07.


2008. december 7., vasárnap

Nyílik az égbolt




Nyílik az égbolt,
Kék ölét tárja,
Mint érkező gyermekét
Édesanyja várja.

Könnyű lett lelkem,
Test nélkül lettem,
Életem meséje
Pereg felettem.

És még búcsúzóul
Föntről megtekintem,
Az elhagyott testet,
Mit enyémnek hittem.

Már idegen tőlem,
Vissza hát ne várjon,
Halhatatlan lelkem
Csak hazataláljon.

Hívogató örvény,
Húz, magába zár,
Szeretet a törvény,
Bárki rátalál.

Ismerős fény dereng,
Tudom, hogy már láttam,
Érzem, hogy otthonom
Végre megtaláltam.

Te mindent átható,
Békességet adó,
Nyugalmat árasztó,
Te bölcs mindent tudó.

Te végtelen szeretet,
Mely kifogyhatatlan,
Éteri állapot,
Mely kimondhatatlan.

Éjszaka, ha alszol,
Álmodban ott vagyok,
Lelked átkarolom,
Olyankor hagyod.

Nem szorít az idő,
Nincsen tér, sem törvény,
Csak szeretet árad,
Sodor, mint az örvény.

Csak gondolj lelkemre,
S ott leszek veled,
Mennyei fényesség
Melyet hozok neked.

2008. december 07.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...