Fogom a kezed

Fogom a kezed,

És nézem a szemed,

Korábban ígértem

Annyi mindent neked.

Ígértem, hogy tőlem

Semmi el nem választ,

El nem hagyom senkiért

Ezt a kicsi házat.

Kértem, hogy értsed,

Hogy nélküled az élet

Nem hoz már örömet,

Nem hoz békességet.

Akartam, hogy érezd

Azt, amit én érzek,

Míg szelíden alszol

És én csak nézlek.

Látom az arcodon

Azt a boldog békét,

Mit nyári estén éltünk,

A csillagos ég mélyét.

Nem tudom, hogy mondjam

Mennyire szeretlek,

Nincsenek rá szavak,

Tán nem is lehetnek.

Most már nem ígérek,

Most már nem is kérek,

Csak a szemed nézem,

S a kezedet kérem.

 2008. június 20.

Temetőben

Faluvégén fehér nyárfa,

Szabadon hullámzó mező,

Mézillatot ontó hársak,

Ásító kapujú temető.

Napsütötte nyughelyek közt

Vadvirágok nyílnak,

Moha lepte hajlott padok

Áhítatra hívnak.

Magányomat méhek hangja,

Sem szellő nem zavarja.

Lassan ülepedő emlékeim

Egy érzés felkavarja.

Hová lesz az elhangzott szó?

És hová lesz a nevetés?

Nem zárhatja be koporsó,

Nem takarhatja feledés.

Fülemben a hangod hallom,

Mintha most is élne,

Fejfádat már másképp látom,

Nem fordulok félre.

Magányomban nem sírok már,

Megbékélek lassan,

Megszoktam, hogy néhány éve

Magamra maradtam.

Gondolatban egyek voltunk,

Nem lehet feledni,

Érzéseket, gondolatot

Nem lehet temetni.

Csak a testet temethetik,

S ettől már nem félek,

Ha nem lennének emlékeim,

Nem lehetne lélek.

Apám hangja régen elhalt,

Mégis itt lebeg,

-„Csak az hal meg kisfiam,

Kit elfelejtenek.” 

 2008. június 19.

Nótázzunk!

Nótázzunk barátok!

Hisz bor mellé ez kell,

Engedjük a gyeplőt,

Félévente egyszer.

Jó szőlő vérével

Töltsd tele serlegünk!

Néhány kortyintástól

Jókedvre gerjedünk.

Hozzátok csak elő

A vén harmonikát!

Húzzuk most el újra

Cimboránk dalát!

Jól ismert nótánkat

Egyikünk rákezdi,

Felzárkózva hozzá,

Mindnyájunk énekli.

A jó harmonikából

Szívhez szól a dallam,

Hol harsogó hangon,

Hol érzéssel, halkan.

Korsónkból is lassan

Csappan már a jó bor,

Elménk mély ráncai

Simulnak a gondtól.

S néhány pillanat csak,

Könny szökik szemembe,

Apám bús nótája,

Hogy jutott eszembe?

Hogy talál rám újra

Ez a méla dallam?

Hogy lehet, hogy vén fülemmel

Most is újra halljam?

Elmentek a barátok,

Csendes már az éjjel,

Harmonikát tokba tettem,

Alszik a szekrényen.

Ágyban vagyok már magam is,

Éjfél van már éppen,

Ez a kis dal, hogy kavart fel?

Már magam sem értem.

 2008. június 19.

Elmerengve

Elmerengve nézem

A ligeti fákat,

Pilláimon könny ül,

Lelkemen a bánat.

Játszódó gyermekek

Önfeledt nevetnek,

Sóhaj száll lelkemből,

Valakit temetnek.

Valaki itt volt,

Ki kedves volt nekem,

Nemrég még szólt hozzám,

Még fogta a kezem.

Ha nem tudnék szeretni,

Nem fájna elválni,

Könny nélkül temetni,

Bánat nélkül hálni.

Elmémben jól tudom,

Ez az élet rendje,

Mégis itt ülök most,

Egy padon elmerengve.

Tudom, hogy túlzottan

Ragaszkodni árthat,

Visszatérő emlékképek

Hangulata bánthat.

Mégis rád gondolok,

Látom kék szemed,

Átkarolva segítelek,

Megfogom kezed.

Hangod újra hallom,

Lépted nem felejtem,

Ezt az érzést, amíg élek,

Nem kell eltemetnem.

 2008. június 19.

Kedves kis Tájam

Karjaim kitárom az ég felé,

Mint lombjukat vesztett ágak,

Arcomat fordítom a szél felé,

Hogy elsodorhassa a vágyat.

Lényemben érzem a természet illatát,

Lelkemet fény járja át.

Bódító, zsongító, bús, édes dallamát,

Hallom a méhek raját.

Virágról-virágra zizzenve szállnak,

Sárguló poruktól arannyá válnak.

Lábukon súlyos porcsizmát viselnek,

Mit testükön édes teherként cipelnek.

Virágok ezrei kifestve várnak,

Kínálva testüket a szorgos bogárnak.

Kelletve magukat hajlongnak a szélben,

Szirmukat tisztára fürdetve a fényben.

Mező fölött kismadár boldogan repdes,

Dala az égig ér, hisz ő is szerelmes.

Párja már hűen a fészkében várja,

Tojásai kelnek, nem hagyja magára.

Felmagzott fűben valami rezzen,

Őzsuta fiával megbújik csendben.

Kicsit erősödjön, ez a legfőbb vágya,

A sűrűben rejlik lágy, puha ágya.

Most az erdő szélén kakukk szava hangzik,

Ritkuló fák között messzire elhallik.

Vajon hány tavaszon hallhatom még újra?

Zöld erdő rejtekit testem meddig bújja?

Meddig láthatok még fákat és virágot?

Meddig járhatom még ezt a vad világot?

Nem tudom a választ, és már nem is várom,

Kedves kis tájamat a lelkembe zárom.

 2008. június 15.

Kacagj!

Hallgatom az erdő

Hangtalan szavát,

Hallgatom a szellő

Méla sóhaját.

Elhagyott szívemet

Édes bú szorítja,

Visszatűnő hangod

Lelkem szomorítja.

Magam vagyok újra,

A vén tájra csend ül,

Zaklatott elmémben

Víg kacajod csendül.

Alkonyodik lassan,

A jó nap is lenyugszik,

Vén szívem lassul már,

Tán majd belenyugszik.

Most már csak bennem élsz,

De nem, mint egy emlék,

Mintha a lelkemben te,

S a tiédben én lennék.

Lépteim lassulnak már,

Tapogatva járnak,

Gyermekim a kapuban

Tán már haza várnak.

Leszállt már az este,

Rám borítja leplét,

Kinn a temetőben

Nehezek az esték.

Kacagj és vigasztalj,

Vess véget a gondnak!

Engedd, hogy egyszer majd

Én is megnyugodjak!

2008. június 11.

Nevess!

Nevess, mert szeretem

Az arcod mosolyát!

Szemed tiszta tükrén

A lelked ragyog át.

Nevess, mert nem tudok

Nélküled nevetni!

Együtt a múltat is

El tudjuk temetni.

Nevess, - ha meghallom

Édes dallamát,

Lelkem fáradt húrjait

Így hangolja át!

Nevess, mert imádom

Azt a pici ráncot

A szemed sarkában,

Mely magához láncol!

Nevess, mert nem tud így

Senki sem nevetni,

Ne hagyd, hogy bármikor

El tudjam feledni!

 2008. június 9.

Emelj fel!

Emelj fel, hogy a dolgokat

Magasabbról lássam!

Emelj fel, hogy érezhessem,

Ha odafönt már más van.

Emelj fel, hogy halljam,

Ha szellő suhan át,

Hogy közelebbről lássam

A lélek mosolyát.

Mosolyog a szemed is,

És mosolyog a szád is,

Pillekönnyű nyugalmad

Átsugárzik rám is.

Két karod, mint bársony,

Lágyan ölel át,

Hallgatom a szívünk

Lüktető dalát.

Emelj fel, hogy

Megint önmagam lehessek!

Emelj fel, hogy

Többé sohase temessek!

Emelj fel, hogy

Újra önfeledt nevessek!

Emelj fel, hogy

Újra gondtalan lehessek!

2008. június 9.

Én vagyok

Körülöttem mindenfelé fák,

Virágok, méhek – a Természet.

Őket nem nyomasztja idő,

Elmúlás, enyészet.

Nem tanultak meg félni,

Egymást félteni, szeretni,

Holnapért aggódni,

Múlt miatt könnyezni.

Nem számít a tegnap,

A jövőt sem kutatják,

Csak a most létezik,

Nekem ezt mutatják.

Fáknak, virágoknak

Földben van gyökerük,

Bár nem látnak az egekig,

Eggyé válnak velük.

Ülök a vén tölgynél,

Gyökerénél lábam,

Göcsörtös törzséhez

Hozzásimul hátam.

Szemem a fényt nézi,

Mely levelek közt játszik,

Akár hányszor nézem,

Mindig másnak látszik.

Nem tudok betelni

Ezzel a szépséggel,

Legyen bár verőfény,

Vagy csillagos éjjel.

Én vagyok ez a tölgy?

Vagy talán egy másik?

Vagy a lelkem jókedvében

A vén fával játszik?

Érzem a tájat,

Mely a fényben fürdik,

Lágy szellők simítják,

Langyos esők hűtik.

Télen hó takarja,

Zúzmara ne marja,

Tavaszi nap ölbe veszi,

Mint gyermekét az anyja.

Meddig járok még hozzátok,

Már nem számít végre,

Csak kinyújtom karjaimat,

S felérek az égbe.

 2008. június 5.