Körülöttem mindenfelé fák,
Virágok, méhek – a Természet.
Őket nem nyomasztja idő,
Elmúlás, enyészet.
Nem tanultak meg félni,
Egymást félteni, szeretni,
Holnapért aggódni,
Múlt miatt könnyezni.
Nem számít a tegnap,
A jövőt sem kutatják,
Csak a most létezik,
Nekem ezt mutatják.
Fáknak, virágoknak
Földben van gyökerük,
Bár nem látnak az egekig,
Eggyé válnak velük.
Ülök a vén tölgynél,
Gyökerénél lábam,
Göcsörtös törzséhez
Hozzásimul hátam.
Szemem a fényt nézi,
Mely levelek közt játszik,
Akár hányszor nézem,
Mindig másnak látszik.
Nem tudok betelni
Ezzel a szépséggel,
Legyen bár verőfény,
Vagy csillagos éjjel.
Én vagyok ez a tölgy?
Vagy talán egy másik?
Vagy a lelkem jókedvében
A vén fával játszik?
Érzem a tájat,
Mely a fényben fürdik,
Lágy szellők simítják,
Langyos esők hűtik.
Télen hó takarja,
Zúzmara ne marja,
Tavaszi nap ölbe veszi,
Mint gyermekét az anyja.
Meddig járok még hozzátok,
Már nem számít végre,
Csak kinyújtom karjaimat,
S felérek az égbe.
2008. június 5.
