Vén zenész

Ér-e még fabatkát zenész kezem,

Ha ölembe hullni kényszerült?

Kiszolgált kottáim tűzre vetem,

Összegyűrt vonatjegy sárba merült.

Elvásott, lyuk marta kabátzsebem,

Kenyeret többé már nem terem.

Utolsó százasom rég elgurult,

Hitelt már nem merek remélni sem.

Éhező gyomromba markol az idő,

Harangszó koppan az ablakon,

Elrepedt üveget zizzent a dél,

Sült krumpli hűl a sparheltlapon.

Mit ér az elhangolt zongorám?

Mit ér, ha nem szólhat tisztán a dal?

Elárvult lelkem már társat sem remél,

Vén zenész vagyok, már nem fiatal.

Nem kell már senkinek, játszanom!

Megvénült velem már minden dalom!

Asszonyom volt, míg jó sorsom bírta,

Taxival jártam és volt otthonom.

Opálos tócsában kutyalánc henyél,

Szétcsatolt nyakörvvel árválkodik,

Szalonnabőrkét és ress kenyérhéjat,

Bitangolt ebem, már nem álmodik.

Lelkemben keringő melódiák!

Nincsen már énvelem dolgotok!

Hagyjatok magamra, nem kelletek!

Kutyának sem kell már dallamotok!

2012. február 23.

Sétáljunk!

Gyere, bujtasd csak kezedet kezembe!

Érezni vágyom még bőröd bársonyát!

Léptünk se zizzenjen aranyló avaron,

Torpanva hallgassuk kismadár dalát!

Csak süppedjen bennünk az erdő csendje!

Hagyjuk most messzire létünk zaját!

Míg őrizi kezem lágy kezed melegét,

Arcunkba lehelje szellő sóhaját!

Köröttünk virítva sárguló lombok,

Ágától búcsúzik néha egy levél,

Mélységbe szédülve, aléltan peregve,

Halk sóhajjal zizzenve földet ér.

Társai föntről még utána intnek,

Tudják, az elválás mindig nehéz,

Falevél, istentől nem kérhet könnyeket,

Az avarra hullt is csak visszanéz.

Sírjon az ég, ha szürke felleg nyomja!

Jégcsapok sírjanak, ha napfény nevet!

Pocsolyák jégtükrei mind megvakulnak,

Te mosollyal száríthatsz könnyeket.

Lépjünk és hagyd még kezedet, kezembe!

Nézz rám… hogy őrizzem lelked mosolyát!

Sétáljunk így át a nagy végtelenbe!

Új tavasz, ha jő majd… új levelet ád.

2012. február 22.