Ér-e még fabatkát zenész kezem,
Ha ölembe hullni kényszerült?
Kiszolgált kottáim tűzre vetem,
Összegyűrt vonatjegy sárba merült.
Elvásott, lyuk marta kabátzsebem,
Kenyeret többé már nem terem.
Utolsó százasom rég elgurult,
Hitelt már nem merek remélni sem.
Éhező gyomromba markol az idő,
Harangszó koppan az ablakon,
Elrepedt üveget zizzent a dél,
Sült krumpli hűl a sparheltlapon.
Mit ér az elhangolt zongorám?
Mit ér, ha nem szólhat tisztán a dal?
Elárvult lelkem már társat sem remél,
Vén zenész vagyok, már nem fiatal.
Nem kell már senkinek, játszanom!
Megvénült velem már minden dalom!
Asszonyom volt, míg jó sorsom bírta,
Taxival jártam és volt otthonom.
Opálos tócsában kutyalánc henyél,
Szétcsatolt nyakörvvel árválkodik,
Szalonnabőrkét és ress kenyérhéjat,
Bitangolt ebem, már nem álmodik.
Lelkemben keringő melódiák!
Nincsen már énvelem dolgotok!
Hagyjatok magamra, nem kelletek!
Kutyának sem kell már dallamotok!
2012. február 23.
