A csavargó

Még egy nagyot húzott az üvegből, mielőtt visszadugta volna a becses nedűt, a behavazott virágtartó takarásába, és az utolsó kortyot hosszasan a szájában tartva ízlelgette, mielőtt átengedte volna az enyészetnek. Az ólomszürke ég óvatosan sötétedett, és az utcai lámpák fénye egyre határozottabban rajzolta ki a köröttük kavargó hópihék kontúrjait.

Már nem érdekelték az orra előtt siető emberek, és ha néha rájuk is nézett, talán még egy-egy pár jobb cipő, vagy ruha, egy villanásnyira belekotort a fakuló emlékekbe, de felkavarni már nem igen tudta, mert a nélkülözés monotóniája vastag iszapréteget pakolt az emlékekre.

- Talán jobb is így, legalább emlékezni már nem kell. Az alkohol még segíthet, hogy ne kelljen gondolkodni, mert aki gondolkodik, annak előbb-utóbb felelősséget kell vállalnia a gondolataiért, és a tragédia az, hogy a gondolatok, időnként még a csavargót is utolérik.

Eleinte ő is megjárta az emlékezés poklát, mint mindenki más, aki az utcára került, de mondják, hogy az idő segít begyógyítani a sebeket, és a nyomor úgy segíti le a gátlásait az emberről, mint a pincér a jó vendégről a kabátot. De hol van már a pincér is, hiszen mindenki csak addig valaki, amíg fizetni tud, és ő már maga sem tudja, mióta nem tud, mert az időt is csak annak találták ki, aki fizetségre vár.

Mondják, hogy az emberek rosszak, és úgy irtóznak a nyomornak még a látványától is, mintha legalábbis ragályos lenne. Igen. Vannak rossz emberek. Nagyon sokan vannak, - de rengetegen vannak, akik nem rosszak, csak egyszerűen közömbösek. Végtelenül közömbösek. Megszokja az ember, hogy úgy néznek rajta keresztül, amitől néha felmerül annak a gondolata is, hogy talán már egy másik világban létezik, ahol nincs már teste, csak lelke van, mert a megfagyott test, a múlt éjjel, valahol a híd alatt ottmaradt.

Aztán a valóságos test létét csalhatatlanul jelzi a feltörekvő éhség, ami éles karmaival úgy ragadja meg az üres gyomrot, mint a portyázó rétisas, a gyanútlan tapsifüles vékony oldalát.

Az elnyűtt cipő termetes szakadásán keresztül beszivárgott hólé is valóságos, mely lassan, de kíméletlenül áztatja át, az amúgy is vékonyra kopott zoknit, hogy ezzel véglegesen száműzze azt a kis meleget is, ami még egy ideig szívesen látott vendég lett volna.

Rakodják már a teherautókról a fenyőfákat, és hamarosan megbolydul az istenadta nép a készülődés mámorától ittasodva, - de minek is? – Hogy aztán néhány nap múlva, eltelve az ünnepnapok bőségével, unottan vessék utcára a szánalmasan megkopasztott karácsonyfát, mint őt magát is, valamikor, éppen ilyen tájban.

Gondolkodni néha fáj, mint ahogy a hideg is fájni tud, amikor hívatlan vendégként telepszik az ember testére, és milliónyi apró fullánkjával csontig hatol belé, hogy már reszketni se legyen értelme, csak összeszorított fogakkal tűrni, vagy reménykedni, hogy talán nem tart már soká. Talán ma éjszaka kegyet gyakorol a sors, és az eljegesedett idegek megszűnnek továbbítani a fájdalom ingerületeit, hogy pilleként libbenhessen tova a testbe fagyott lélek.

A csavargó maga sem tudta miért, de most határozottan úgy érezte, hogy fel kell néznie.

Nem értette, milyen érzékek játszanak vele, hiszen az esti forgatag ugyanazzal az egykedvűséggel zsongott, mint máskor, de mégis, - az érzés csalhatatlanul megérintette.

Aztán különös látvány tárult elé.

Egy erősen meghajlott anyóka töpörödött alakja vált el a tömegtől, akinek láthatóan nehezére esett a cipekedés. Hátán, pokrócba kötött holmit egyensúlyozott, jobb válla felett két kézre markolva batyuját. Sötét kendője egészen előre csúszott lehajtott fején, melytől arctalanná vált, mint a Városligetben üldögélő Anonymus szobor. Szánalmas figura volt, akinek vékony lábszárai a kelleténél nagyobb viseltes hótaposó csizmában folytatódtak, és aprókat lépve araszolgatott, mint egy pingvin, - de talán csak azért, mert a letaposott hótól jegesedő járdán így esett biztonságosabb járás.

A csavargó egy pillanatra sorsközösséget érzett az ismeretlennel, és megfordult a fejében, hogy segítenie kellene a szerencsétlen asszonynak, de aztán azonnal meg is gondolta magát. Eszébe jutott, hogy az emberek irtóznak a közelségétől, mert koszos, büdös, és különben is csak pénzt akar tőlük. Valami mégis vonzotta a tekintetét, mert szokása ellenére nem fordította el a fejét, hanem szinte rácsodálkozott a látványra.

A néni közben mellé ért, és nagyot fújtatva lekanyarította a hátáról a csomagot, arra a padkára, amin az elhanyagolt külsejű ember ült, és azonnal bontogatni kezdte a durván összekötött csomót.

A hajléktalan éppen hátranyúlt az eldugott borsüvegért, hogy a maradékból illendően megvendégelje a váratlanul érkezett sorstársat, de jéggé dermedt mozdulattal meredt a kibontott batyuból előkerülő vaskos bőrcsizmákra, melyek, szakadt cipői mellett feketélltek a hóban. Még bámulta a lábbelikbe rejtett meleg zoknikat, ajkán formálgatva a szót, mely leginkább illene a váratlan helyzethez, mikor az álruhás tündér egy kissé kopottas, de jó melegnek látszó irhabundát terített a hátára, apró kezeivel serényen igazgatva a súlyos kabátot. Aztán a batyuként szolgáló pokrócot még búcsúzóul az ölébe rakta, majd szótlanul végigsimított a csavargó imára kulcsolt kezén, hogy egy aláhullott könnycseppel a kézfején újra beleolvadhasson az ünnepre készülő, lámpafényes utca forgatagába.

2010. december 15.