Utak

A csillagok egyre élesebben kezdtek kirajzolódni az égbolt sötétjéből, és némelyik pajkosan hunyorgott az orra elé bambulva lépegető magányos vándorra, akinek eszébe sem jutott az égi szentjánosbogarak ragyogásában gyönyörködni, mert, - bár máskor örült volna létezésüknek, de most az élet sokkal fontosabb dolgai feszegették túlérzékeny idegszálait. Péter éppen azt latolgatta magában, hogy miért is kellett az igazát olyan hevesen védelmeznie, hiszen valamennyi igazsága azért mégiscsak van Annuskájának is.

- Különben is olyan érzékeny lelkű az a lány, mint egy mesterhegedű.
- Lehetett volna tekintettel rá, hogy az édesanyja elvesztését, titokban még jó néhány könnyes éjszaka követi, hiszen hallotta a múlt éjjel is a visszafojtott nehéz sóhajokat.
Vigasztalgatta is, de hát állandóan csak nem gyászolhat az ember.
- Ilyesmin összevitatkozni…..
- Talán a férfiak könnyebben túlteszik magukat az ilyen dolgokon. Vagy talán nem is mindegyik.

Annuskát mégsem kellett volna estére egyedül hagynia, és valahol a lelke mélyén már restellte, hogy dacból menekült a kocsmába hirtelenjött sértődöttsége elől, hiszen ott sem volt jobb, és lám - csak hazahúz a szíve.

Néha kissé nagyobbakat lépett a megszokottnál, és időnként meg-megroggyant a lába, és ha valaki csak felületesen ismerné, akár azt a néhány kupicányi karcos törkölypálinkát is hibáztathatná, ami kivételesen jobban kellette magát, mint máskor. De nem a pálinka volt a botladozás oka, semmiség volt az, hanem sokkal inkább az a nyavalyás sötétség, ami hirtelen olyan vaskossá vált, mintha szurok keveredett volna a hold mosdóvízébe. Megehetné a fene ezt a piszok sötétséget, - gondolta, nem is sejtve, hogy az emlegetett szamárral fémjelzett mondás nem a véletlen műve. Ám a sötétség ismerhette a mondást, mert már lesben állt, hogy elégtételt vegyen a sértésért, és csak úgy emlékeztetőül, azonnal felvillantott előtte, egy az óta már majdnem feledésbe merült képet, ahogy izgatottan lapul egy faluvégi kis
ház hófehérre meszelt fala mellett, orrában az ablak alatt feketéllő muskátlik kesernyés illatával.

Bizony akkor is éppen ilyen bársonyos volt a sötétség, melyben az éjszaka jótékony fátyla alá vonta a szélesre tárt apró ablakot, ami lopott csókokról mesélhetne, ha ugyan mesélni tudna.
- De milyen jó is a bölcs Teremtő előrelátása, hogy a sok lehetséges bonyodalmat megsejtvén, csak szemet adott az ablaknak, amivel leselkedhet, ha kedve szottyan, de szájat még véletlen sem, - mert akkor talán már titkok sem lehetnének a világban.
- Titkok nélkül meg hát….
- Egyszer a legszínesebb emlékek is szürke porrá őrlődnek az idő homokórájában, és áthullnak az emlékezés rostáján, hogy aztán lassan a feledés bársonyos iszapjába süllyedhessenek.

De addig még őrizgetni, dédelgetni kell, és átélni újra meg újra, és talán már nem is tűnik fel, hogy a történetből le-lemaradoznak a kellemetlen érzést kiváltó részletek, és kissé fényesebbé válnak a kellemesebbek. Ilyen, - az idő által nemesített, kedves emlékké vált történet lett az is, amikor még csak titokban kerülgette Annuskát, hogy a falu nyelvére ne juttassa az ártatlant, hiszen ha bűnös lehetett volna, akkor talán csak abban a néhány lopott csókban, amit a kertjük aljában lapuló kis patak partján adott vissza. Szegény szülei, akik az óta már a mennyekből vigyázzák lépteit, nemhiába féltették az egykét, mert, - bár a nyolcvan év úgy szökött el, ahogy a reggeli napsugárral illan el az augusztusi harmat, mégis elég volt arra a megtapasztalásra, hogy az élet olykor kikerülhetetlen nehézségeket tartogat, és a csalódás komoly sebeket tud ejteni.

Egyik este, amikor Annuskával a nyárszagú szénán üldögéltek kéz a kézben, és hallgatták a patakocska édes locsogását, hirtelen megváltozott minden. Pista bácsi, kimért léptekkel közeledett feléjük, és ez önmagában nem is lett volna szokatlan az ereje teljében lévő kovácsmestertől, de a termetes alakját övező, megsűrűsödött levegőből bizony nem sok jót lehetett kiolvasni. Elbújni már hasztalan lett volna, ezért állva fogadták sorsukat. Míg szorongva álltak ott, mint két kis kirepülést latolgató madárfióka a fészek szélén, észre sem vették, hogy szorosabban fogják egymás kezét, mint eddig bármikor. Féltek, hogy a kisöreg első indulatában megüti, vagy összeszidja őket, hiszen a csalás végérvényesen lelepleződött.
Ütéstől pedig felesleges volt tartaniuk, mert a vén szülő sohasem emelt volna kezet senki emberfiára, hiszen az izzó vason naponta levezethette felgyülemlett mérgét, ha ugyan el nem szökött volna a bosszúság, mialatt a parázsba feledkezve gyönyörködött az apró lángocskák táncában.

Elszökött az bizony, minthogy nem is tehetett mást, mert az erős test megértő szívet rejtegetett, ami talán annál is érzékenyebb volt, mint ahogy gondolni lehetett volna.
Így esett, hogy nem csak az ütés, de egyelőre még a szidás is elmaradt, és csak kinyújtott karja mutatott néma útjelzőként, ellenkezést nem tűrő határozottsággal a ház felé.
Vonakodva lépkedtek a kerti úton, - ami vészjóslón fogyott, - és talán most mindkettőjüknek jobb lett volna, ha az idők végezetéig tarthatott volna ez az út. Ám az utak dolga az, hogy egyszer véget érjenek, és ez így is van rendjén. De némely utak végén új utak születnek, - igazodva az élet körforgásához, hogy aztán egymásba kapcsolódva induljanak tovább.

Annuska arca vörösre váltott, ahogy az apró konyhába lépve megpillantották egymást az édesanyjával.

Az öreg az asztalfőhöz ülve hellyel kínálta őket, és vártak. Vártak, ahogy talán csak a siralomházban várnak az elítéltek.
Margit néni a tűzhelynél foglalatoskodott, és zavarában már harmadszor keverte meg a frissen készült paprikás krumplit, ami pedig igazán nem kívánta már a kevergetést, és a jófajta rózsakrumpli kínjában töredezni kezdett.
Lopva tekingetett a lesütött szemű fiatalokra, és titokban arra a megállapításra jutott, hogy bizony szép pár.
Reménykedve sandított az urára, aki ráérősen váltogatta magában a gondolatokat, mígnem oda jutott, hogy milyen bölcsen intézte úgy a Teremtő, hogy nem látni a gondolatokat, mert a régi emlékek homályából elé került képen látta fiatalkori önmagukat, ahogy a kis konyhában Margittal az ölében tervezgetik a messze lévő jövőt.

Egy órának tűnő hallgatás után, az öreg végre megtörte a csendet.
Beszélt csalásról, erkölcsről, tisztességről és becsületről, de hangjában nem volt sem harag, sem szemrehányás, csak nyugalom és békesség.

Ahogy kifogyott a gondolatból, fáradt szemeit a fiatalokon pihentetve, szelíden belehallgatott a hirtelen jött csendbe.
Péter fülében újra éledt saját hangja, mely a kezdeti bizonytalanság után egyre határozottabbá teljesedett, és amikor oda ért a mondandójában, hogy amíg él, vigyázni fog Annuskára, maga sem tudta, honnan érkezett bátorság vezérelhette, de lágyan megfogta a könnyező lány asztal felett összekulcsolt kezét, és már nem is engedte el.
Az öreg felállt, hogy közelebb hozza a sarokban árválkodó borosüveget, közben önkéntelenül dörzsölt egyet a szemén, mert az ember látása már homályosodik így estefelé.
Koccintottak a boldogságra, amely innentől számítva hivatalosan tartózkodott az apró házikóban.

Míg Péter lelke simított egyet a régi történeten, maga sem vette észre, hogy immár a néhai Pista bácsi által kovácsolt kiskapu kilincsét markolja, és az is csak most tűnt fel, hogy a ház udvarát milliónyi égi szentjánosbogárként ragyogják be a csillagok.

Összeölelkezve álltak a nyitott konyhaajtóban, lelkükben a körülöttük ólálkodó emlékkel, - melyben valamikor egy régi út végéhez érve átlépték ezt a kopott küszöböt, hogy aztán egy új fejezetet nyitva közös életükben, elindulhassanak egy új úton.
Egy olyan úton, amit mindketten az ígéret szentségével kereszteltek, és amit minden nehézségtől játszi könnyedséggel söpör tisztára előttük a szeretet.

2010. december 6.