Már két napja, vattapamacsszerű hópihék libbentek alá az égből, és a gyermekszemek hálával telten csillantak, hogy a teremtő, végre meghallotta sóhajaikat.
Vágják már az erdőn a karácsonyfának valót, és lassan, ünnepi hangulat lopózik a lelkekbe, mely a „mennyből az angyal” dallamaival felszabadulva, átjárja majd a sárral tapasztott falak hófehérre meszelt szűziességét.
Odakünn, a vastag hótakaró, jótékonyan borította be a kertek tompára fakult melankóliáját, és már csak a gazda szeme ismerhette fel, a lágyívű hókupac alatt szunnyadó ekevasak jéggé dermedt menetelését.
A háztetőkre is hófehér sipkát húzott a karácsony szele, hogy meleget tartson odabent, mert a kémények, hajnaltájra kilehelték már utolsó leheletüket is.
A kisszoba csendjét, csak az álomképekkel karöltve járó egyenletes szuszogás bontotta meg, no meg annak a tányérba állított vekkernek a ketyegése, mely a mai napra, kivételesen szolgálatba lett állítva, hogy jelezzen, ha eljön az idő.
A takaró alól riasztott kéz, álmosan matatott az ágy mellé állított éjjeliszekrényen, hogy elhallgattassa végre az éktelen csörömpölésbe kezdett vekkert, mígnem az, addig bújócskázott a durva tenyérrel, hogy végül, hangos csattanással esett hasra az öblös porcelántányérba.
- Hogy az ördög bújna a nyavalyás csörömpölésébe! Nem átallja felverni az egész házat, pedig a gyerekek még nyugodtan pihenhetnének egy-két órácskát. Még ez a vak sötét is.
Míg visszafojtott zsörtölődésének a végére ért, melyben talán abbéli nemtetszésének is hangot adott, hogy álmával együtt szétszaladt az a néhány zsenge bárány is, amit apró legénykorában, zöld-lombos vesszőcskével terelgetett, már meztelen lábaival kotorászott kopottas papucsai után.
- Kelni kell Margitom! Eljött az idő, aztán forró víz kell hamarosan! Hanem felfényesítem előbb a petróleumlámpát, mert még felborítjuk egymást ebben a sötétben.
- Ejnye, te vén kujon! Még a szemedet sem nyitottad ki, azt, máris a paráználkodáson jár az eszed?
- Ugyan angyalom, hogy is mondhatsz ilyet! Az a rossz, aki rosszra gondol!
- Mondtam én egy szóval is, hogy rossz az?
- Igaz, hogy nem mondtad, de nem is kellett volna, mert tudom én, amit tudok! Hanem, Bimbó elé vess majd egy kis kukoricaszárat, mert mindjárt bőgni kezd, ahogy meglátja a lámpa világát!
- Persze, hogy bőg a szerencsétlen! Mert állandóan kényezteted! Egy éjszaka, talán majd a jászolban talállak!
- Eridj már te! Jobb, ha a szádra sem veszed azt a jászlat, hiszen különb született abban énnálam, aztán, sokan azt sem ismerték fel! De ne prézsmitálgassunk itt, mert az idő szalad, és egy-kettőre itt vannak ezek is! A gyerekek meg éppenséggel ráérnek majd akkor is felkelni, ha kis-tüzeket kell gyújtani a pörzsöléshez. Talán jobb is, ha a szúrást nem látják, legalább nem sajnálják annyira szegény Göndört.
- Na és, ha meg is látják! Tanulják meg csak időben, hogy meg kell azt szúrni, akármilyen kedves is, hiszen arra teremtetett, hogy táplálékul szolgáljon!
- Hanem apjukom… ez a fránya disznó olyan odaadással tud röfögni, mintha csak beszélne hozzám!
- Beszél is az! Azt mondja, hogy vakargasd még egy kicsit itt is, meg ott is, mert akárhogy ügyeskedek, még az ólajtóval sem tudom rendesen megvakarni! Aztán, te meg hallgatsz rá, és vakarod neki, ahol csak akarja!
- Ugye? Mondom én, hogy meg tudja magát értetni!
- Meg hát! Annak, aki érteni akarja, annak meg! Aztán, éppen te tartasz nekem hegyi beszédet a kényeztetésről?
- Tart a nyavalya! Te meg mindjárt megsértődsz, ahogy csak szóba-hozom!
- No… ha megsértődtem, hát éppen itt az ideje, hogy kibéküljünk végre!
- Itt a karom! Jöjjön az oltár elé kedvesem!
- Ismerem én már a te zöldre festett oltárodat, mihaszna! Szenteltvízzé magasztosult már neked az a büdös lőre, amit rejtegetsz benne!
- Hogy én rejtegetem? Miket beszélsz galambom? Hiszen ismerheted már a vendégszeretetemet!
- Azt ismerem! Bárcsak ne ismerném, hiszen rajzanak is rá a muslincák, aztán ha már teleszívják magukat, néha még a nagykapu is keskenynek bizonyul!
- Zsémbeskedj csak, ahogy akarsz! Hiábavalóság az, mert én már úgysem szeretek ki belőled!
- Ne hízelegj te, mert ketté hasítalak!
- Majd a malacot kettéhasíthatod, csak előbb felkötöm a rémfára! De erről jut eszembe! Gyere Margitom, nyeljünk egy karcosat Göndörre, aki életét adja a szent célért, hogy nagyra nőhessenek a gyermekeink!
- No… csodáltam volna, ha megfeledkezel az áldomásról!
A két pohárból párázó törköly illata, intenzíven terjengett az apró konyhában, és Ferkó elégedetten állapította meg, hogy – ezt bizony, jól kifőzte az öreg Muharos.
A pálinka szintjét jelző buborékfüzér, épphogy csak megállapodott egy pillanatra, időt hagyva a táncoló lángnyelvnek, hogy még bearanyozhassa apró gyöngysorát, aztán az öreg ádámcsutkája sóvárogva rándult egyet.
- Na isten-isten drágaságom! Igyunk az öreg Muharos egészségére is, hogy legyen szerencsénk máskor is a főztjéhez!
- Legyen, te vén lókötő! Egyformák vagytok ti mind, ha kiszabadul a dugó az üvegből!
- Koccintotok ti még Poncius Pilátus egészségére is, csak legyen mivel!
- Mért ne koccintanánk angyalom! Hiszen még a szentírásban is benne van, hogy Jézus harmadnapra feltámadt! Akkor meg, mit számíthat már Pilátus bűne!
- Na, ezt szeretem én benned! Te mindenre tudsz valami okosságot, aztán nem is maradsz adós a válasszal!
- Még egyet a szépasszonynak?
- Na most már elég legyen! Jobb lesz kicsit visszafogni magad, mert a múltkor is szépen árokba borított ez az egekig magasztalt itóka!
- Te ünneprontó! Hát kalendárium a te fejed, hogy azt is számon tartod, amit már magam sem tudok, hogy mikor volt?
- Mikor volt, mikor volt? Hát az ősszel!
- No… hát szüretkor! Most meg disznóvágás van! Néhány nap múlva karácsony!
- Negyedévente egy-egy botlást, még maga az úristen is elnéz, drága Margitom! Tudod, hogy a szentírásban is bennfoglaltatik; a megbocsátás a legnagyobb kegy, ami embertől telhet.
- Az úristen könnyen elnézheti neked, de a lavórt azért mégiscsak én készítem az ágyad mellé olyankor! Előttetek még a nap, aztán, ha együtt vagytok, nincs, aki megállíthatna benneteket!
- Ne is parancsolgasson nekünk senki! Tudjuk mi a dolgunkat a nélkül is!
- Hát, csak okosan! Szólt némi éllel az asszony, és befordult a szobába, hogy hálóingjét meleg ruhára váltsa.
A hóesés elállt, de talán csak azért, hogy kemény darával hinthesse meg a hófehérbe öltözött tájat. Jó félórába is beletelt, mire Ferkó eltakarította a térdig érő havat az ólig, meg az udvaron is, egy szobányi területen.
- Bizony, esett vagy negyven centi ebben a két napban,
latolgatta lapátolás közben, pedig még az előzőből is volt annyi, hogy már csak csizmában lehetett meglábalni. - Most meg még ez a dara is! Olyan, mintha széthintett kristálycukron járna az ember. Jó lesz hát vigyázni!
latolgatta lapátolás közben, pedig még az előzőből is volt annyi, hogy már csak csizmában lehetett meglábalni. - Most meg még ez a dara is! Olyan, mintha széthintett kristálycukron járna az ember. Jó lesz hát vigyázni!
Míg vizet húzott, eszébe jutott a kerekes kútról szóló nóta, aminek a szomszédságában sudár jegenyefa áll. Azt ugyan nem értette, hogy az ágai miként hajlanak a földre, mert természetüknél fogva, éppenséggel, inkább az égre néznek azok, de a dombon lakó, szép barna lány gondolata, hipp-hopp, feledteti az ilyen jelentéktelen apróságokat.
- Este, bizonyára szabadjára engedi a harmonikából ezt a nótát is, csakhogy addig, lesz még dolog bőven!
A nagy zománcos üst lassan telegetett, de Margit, máris a gyújtóst igazgatta alatta.
- Jó asszonyom vagy nekem, te Margit! Még ha egy kicsit zsémbelődsz is néha, ámbár, a ló is csak addig kezes, amíg bogár nem száll a fülébe!
- Mondhatom, szép kis hasonlataid vannak, te vén csirkefogó! Nem átallsz a lovaddal egy kalap alá venni? Ekkora szemérmetlenséget, te szégyentelen!
- Szemérmetlenség? Te tudod a legjobban, mennyire szeretem Csillagot!
- Tudom, hát hogyne tudnám! Azt is majmolod, hol cukorkával, hol egy kis soron kívüli zabbal, csakhogy még jobban magadhoz édesgesd. Bár, ha meggondolom, engem is jól magadhoz édesgettél, hogy már negyven éve főzök rád!
- Nem is főzött úgy még az anyám se, ahogy te főzöl! Aztán, puhára főztél már engem is!
Csipkelődésüknek váratlan hangzavar vetett véget, ahogy a falu kutyái egymásnak adták a hangot, mert érzékeny füleik ki nem állhatta, a csizmatalpak alatt csikorduló hó ütemes jajveszékeléseit. - Persze, ha szabadon rohangálhattak volna, talán nem bosszantotta volna őket olyan kicsinység, hogy, néhány szegénylegény, gátlástalanul szabdalja szét a hajnalok csendjét, egy jó hangulatú disznóvágás reményében. Éppen a kitárt nagykapun sorjáztak befelé, mikor a gazda rájuk köszönt.
- Isten éltessen benneteket cimboráim!
- Téged is éltessen még vagy ötven évig Feri komám, aztán, szerencsésen megjelentünk a színen mind a négyen, hogy az úr segedelmével, megcselekedjük az elkerülhetetlent!
- De szépen beszéltél Jóska fiam! Csak nem az öreg tiszteletes szószékére készülődsz? Tavasszal nyugdíjazzák, mint hallottam! Aztán, az én hatvanammal, túlmennének azok az évek, már a százon is!
- Túlmegy az rajta, ha a teremtő is úgy akarja! Jó egészségben vagy még Ferikém! Messze van még az utolsó ítélet ideje, hiszen édesapád is majdnem megütötte a százat!
- Igazságot szóltál, barátom! Azért, mégis úgy gondolom, jobb, ha a teremtő dolgába nem avatkozunk! Hagyjuk csak, hadd tegyen kedve szerint!
- De mi is tegyünk ám! Úgyhogy, amondó vagyok, kedves barátaim, hogy leendő tiszteletes urunkkal karöltve, kóstoljuk meg előbb az öreg Muharos Pista főztjét, aztán fogjunk neki hamar, mert a végén még ránk esteledik!
- Nincsenek nekem templomi ambícióim, gyerekek! Nem élek én annyira szent életet, hogy méltó lehetnék a megtiszteltetésre! No de a sok locsogás helyett, figyeljünk inkább csak gazduramra, mert mindjárt színt vall, mivel akar megkörnyékezni bennünket!
- Meglátjátok tüstént! De meg is kóstoljátok ám! Aztán… jöjjön ki belőletek! De, nehogy ott, ahol bement!
- No az tenne be nekünk, ha bennünk maradna! Az illata, az már döfi! Valódi törkölyt szimatol az orrom! Amondó vagyok, hogy ne szaporítsuk a szót, hanem ürítsük poharunkat a gazda egészségére!
Aprókat csendültek az üvegcsék, ahogy egymáshoz érintették őket, aztán egy hajtásra elnyelték az erős nedűt, ahogy férfiembernek illik. Szép sorjában ittak még mindegyikük egészségére, de ahogy meglátták Margit asszony vészjósló tekintetét, egyszerre beléjük hasított a felismerés, hogy ideje lesz dologhoz látni.
- Na hol az a szúnyog? Ébreszd csak fel komám! Hadd lássuk a vérét, mert a nélkül nemigen lehet jó hurkát tölteni!
- No majd meglátjátok! Hanem, azért a nagykaput csak becsukom, mert még világgá szalad ijedtében, hogy négy ilyen anyaszomorítót lát egyszerre!
- Ne viccelj már Ferikém! Agyon is nyomjuk, ha lassan szúrod!
Hanem, amikor Göndört meglátták a karámban, valamelyik elrikkantotta magát.
- De hiszen ez akkora, mint egy zongora! Gyerekek! Kapaszkodhatunk! Erős ez, mint a barom!
- Mondtam én egy szóval is, hogy gyenge? Most aztán megmutathatjátok, ki a legény a gáton!
A tettre kész cimborák hamar betüremkedtek a karámba, és megkapták a röfit, ki, ahol érte.
Fülébe, farkába kapaszkodva tuszkolták kifelé, vagy csak úgy a sonkáira tenyerelve tolták, de bizony, Göndör rosszat sejthetett, mert érzékeny lelkivilágának igencsak idegenül hatott a durva invitálás.
Azért, a túlerő mégiscsak győzedelmeskedett, és a visító elítélt, hamarosan a letisztított udvaron feszített.
Margit, akkorra már ott állt egy tállal, hogy a kibuggyanó vért felfogja, de még az élesre köszörült kést is készenlétben tartotta, hogy bármelyik pillanatban a böllér kezébe adhassa.
- Na, kapjuk le! Markoljátok a lábát! Ne hagyjátok kaszálni, mert ha orrba talál rúgni, világgá zavarlak benneteket!
- Híj de büdös törkölyszagot lehel ez a disznó Ferikém!
- Ángyod térdkalácsa büdös, te Jóska! Aztán, viccelődés helyett inkább fogjátok! Add már azt a kést, asszony!
Hanem, amint Göndör meglátta a kondér alatt táncoló lángnyelveket visszatükröződni a jófajta acélon, azonnal vérszemet kapott. Utolsó erejét összeszedve, iszonyatosat rántott magán, és a korcsolyapályává vált udvaron, úgy szórta szét a fogóembereket, ahogy Bundás rázza le magáról a nyári zápor nemkívánatos cseppjeit.
- Hínye a szentségit neki! Megugrik! Az áldóját! Ki se néztem volna ebből a szörnyetegből, hogy ilyen fürge is tud lenni! Rugóra gyerekek!
Göndör vissza se nézett, úgy loholt. Egy-kettőre, komoly kergetőzéssé fajult a dolog, és néhány kör után, még mindig a röfi volt előnyben, pedig a terepet, kötésig érő hó nehezítette.
Hanem… a hirtelen jött igyekezet, amivel Göndör, éhgyomorra, ráadásul legszebb álmából felriasztva, kényszerűen magára vállalta a kerti sétaút kialakítását, mégis csak kivette robusztus testéből az erőt. Vesztére, észrevehetően lassulni kezdett.
- Fárad már! Mutassuk meg, hogy mégse vagyunk annyira puhányok! Húzzatok bele! Mindjárt beérjük!
Így esett, hogy a kifulladt röfi, nehezen bár, de feláldozta magát a disznótor zsírszagú oltárán.
Ezt a kis incidenst leszámítva, aztán már, gördülékenyen zajlott a munka. Azért, néhányszor még vissza-visszakanyarodtak a történtekhez, hogy jókat hahotázva ugrassák egymást, eljátszva a gondolattal, mi lett volna, ha nyitva marad az a nagykapu.
- Mert ugye… a cimborák a bajban is cimborák, de a vigasságban százszorosan is azok!
Mire az esti sötétségbe belesíró harmonika kifecsegte, hogy volt egyszer egy barna lány, kinek a szépsége előtt, még a sudár jegenyefa ágai is földre hajoltak, már hangosan sercegett a karikázó kolbászok és hurkák alatt aranyló zsír, és csak az összeszabdalt hó árulkodott, a törkölyszagú disznó hajnali ámokfutásáról.
2011. június 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése