Faluvégén fehér nyárfa,
Szabadon hullámzó mező,
Mézillatot ontó hársak,
Ásító kapujú temető.
Napsütötte nyughelyek közt
Vadvirágok nyílnak,
Moha lepte hajlott padok
Áhítatra hívnak.
Magányomat méhek hangja,
Sem szellő nem zavarja.
Lassan ülepedő emlékeim
Egy érzés felkavarja.
Hová lesz az elhangzott szó?
És hová lesz a nevetés?
Nem zárhatja be koporsó,
Nem takarhatja feledés.
Fülemben a hangod hallom,
Mintha most is élne,
Fejfádat már másképp látom,
Nem fordulok félre.
Magányomban nem sírok már,
Megbékélek lassan,
Megszoktam, hogy néhány éve
Magamra maradtam.
Gondolatban egyek voltunk,
Nem lehet feledni,
Érzéseket, gondolatot
Nem lehet temetni.
Csak a testet temethetik,
S ettől már nem félek,
Ha nem lennének emlékeim,
Nem lehetne lélek.
Apám hangja régen elhalt,
Mégis itt lebeg,
-„Csak az hal meg kisfiam,
Kit elfelejtenek.”
2008. június 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése