Egy szál cigaretta

Andalogva ballagtam a keskeny járdán, belefeledkezve a kerítések melletti enyhhelyben megbújó hóvirágok frissességébe, és azon tűnődtem, - mennyi üzenetet hordoznak, ezek a parányi csodák.

Minden télvégén megérintik lelkemet ezek a kedves, patyolatfehér szirmocskák, mert tisztaságukkal, a frissen esett hó szűziességét juttatják eszembe, mely küldetését bevégezve észrevétlenül szökken az égbe, hogy létét hatalmassá dagadt felhőként folytassa tovább.

A kis hóvirágok, így emlékeztetnek múltra, jelenre, és jövőre, hiszen felbukkanásukkal nem csak a tél végét, de a tavasz biztos ígéretét, és az élet örök körforgását is egyszerre hirdetik.

Gondolataimat, iskolából sorjázó fiatalok hangoskodása szakította félbe.

Ahogy lökdösődve, egymással élcelődve lépkedtek mellettem, félig szívott cigarettájuk nehéz füstje, úgy szabadította fel belőlem a közel ötven éves emléket, mint ahogy Aladdin szelleme szabadult a fényesedő lámpásból.

Még csak másodikos voltam, és ha nem tudnám biztosan, hogy rossz gyerek nincs, csak eleven, bizony azt is mondhatnám, hogy kimondottan rossz voltam.

Maradjunk mégis abban, hogy kimondottan eleven gyerek voltam, testileg is, meg szellemileg is. Testileg azért, mert mindenre másztam, kézen mentem, és ugráltam, amikor csak lehetett.

Szellemileg pedig azért voltam eleven, mert nem hazudtam én soha egy szóval sem többet annál, mint amennyit lehetett.

Élénk fantáziával áldott meg a teremtő, és nem is lett volna semmi bajom a gyermekkorral, ha ez a csodálatos tény, nem ilyen korán világosodik meg előttem.

De a teremtő vakon bízott bennem, mert saját bölcsességemre bízta, hogyan használom páratlan adományát.

Ha azt mondanám, hogy hibázott, akkor hibáznék a legnagyobbat, ugyanis a teremtő sohasem hibázik, és mindig tudja, hogy mit miért tesz, mint ahogy tudta azt az apám is.

Korán meg kellett tanulnom, hogy az apám, aki egyébként hatalmas türelmet tanúsított a dolgaim iránt, nem minden történetemre vevő. Hiába voltam a lehető legkreatívabb, mindig azzal a régi bölcsességgel fizetett, hogy a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát.

Egy vakmerő pillanatomban azonban úgy határoztam, hogy kivételt teszek, és lesz, ami lesz, bevallom, hogy az osztálytársaim közül néhány fiú már dohányzik.

Isten lássa a lelkem, hogy én még akkor nem szívtam egy slukkot sem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy fénysebességgel veszítem el ártatlanságomat.

Az apám szokásához híven átláthatott rajtam, mert haladéktalanul rákérdezett, hogy szeretném-e megpróbálni.

Hát… szólni sem tudtam hirtelen, de aztán csak kinyögtem, hogy hát… ha lehet?

Lehetett!

Elővette a cigarettatárcáját, és leültünk a konyhában, mert mindennek meg kell adni a módját.

Megkínált egy szál Ötéves tervvel, mert hát, gyári munkás lévén mit is szívhatott volna mást.

Na jó. - Volt egy időszak, amikor Munkást, meg Kossuthot, sőt aztán valameddig még Ezüst Kossuthot is szívott.

Akkoriban történetesen az Ötéves terv időszakát élte, azazhogy éltük, mert pillanatokon belül gyönyörűséges füstszalag libbent az ég, akarom mondani a mennyezet felé, egyenesen az én cigarettámból. Még mellé szülői beleegyezéssel, és asszisztenciával. Irtó büszke voltam magamra, és bár kaptam már leckét abból a nagy igazságból, hogy minden jót, előbb-utóbb, valami rossz követ, azért nem gondoltam ennyi jó után, hogy a rossz ilyen hirtelen is jöhet.

Könnybe lábadt szemmel sandítottam a felszálló füst opálos gomolygására, de hiábavaló volt a látvány, mert már bántam az egészet, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett.

Tüdőm kis híján kiszakadt, amikor követnem kellett mesteremet, aki játszi könnyedséggel, látható élvezettel szívta mellre a torokszorító füstöt.

Gondoltam feladom. Nem ez lett volna az első az életben, hisz éppen ilyen hirtelen határoztam el egy jó évvel azelőtt, hogy feladom zeneiskolai tanulmányaimat, mert a beígért tangóharmonika helyett egész óra alatt a hangjegyekkel kínlódtunk, amikor engem csak a dallamok vonzottak.

Persze mondanom sem kell, hogy otthon nem dicsekedtem el a dologgal, mert kiválóan működő megérzéseim azt sugallták, hogy őszinteségem, egyszer csak beköszön a szekrényben lógó derékszíjnak. Érdekes, de már akkor sejtettem, hogy néha nincs jó döntés.

Szóval, az én tervem nem volt ugyan ötéves, de hamar el is bukott, mert a megkezdett cigarettát bizony férfiasan letüdőzve, végig kellett szívni.

Azért, hirtelen jött szenvedésemnek, meglett a jutalma, mert apám megnyugtatott, hogy ezentúl, férfiként vagyok nyilvántartva, ami annyit tesz, hogy bármikor rágyújthatok.

Persze cigarettát a magam zsebpénzéből kell vennem, mert az úgy férfias.

Mit mondjak, büszke voltam, mert azért az én életembe ennél nagyobb dolog még nem történt, és talán nem is történhet.

Tévedtem, mert történt, mégpedig nem is kellett sokat várni a dologra.

Nemsokára belázasodtam, és kirázott a hideg. Hányingerem is volt, és szét akart pattanni a fejem.

Vacogtam a vastag takaró alatt, és csak anyám sajnált, amikor hazaérve a munkából meglátta a végkifejletet, amire apám oda nyilatkozott, hogy nem kell berezelni, eleinte előfordul ilyesmi, de később majd belejön a gyerek.

Akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy nem akarok belejönni, mert nekem ebből ennyi is éppen elég volt.

A kis malőrről bölcsen hallgatva, másnap elújságoltam a srácoknak, hogy nekem meg van engedve a dohányzás.

Mondanom sem kell, hogy nem hittek nekem, de annál nagyobb elégtétel volt, amikor megállították az apámat az utcán, és megkérdezték tőle, hogy tényleg cigarettázhatok-e.

Bukdácsoltam még egy keveset az élet rögös útjain, mire a szó tisztasága belém szeretett, de ma már féltve őrzöm és hirdetem ezt a szerelmet, melyet mégiscsak annak az egy szál cigarettának köszönhetek.

2011. február 10.