A tornácon strázsáló megfakult lóca eresztékei, halk nyikkanással bocsátották útjukra visszatartott sóhajukat, mikor az öreg, komótosan tápászkodni kezdett. Nem is a szikárra cserzett ember súlyától roskadoztak megkopott deszkái, hiszen jelentéktelen volt az már, hanem inkább az elmorzsolódott évek telepedtek mázsás súlyként, az ingatag ülőalkalmatosságra.
A cifrára faragott deszkák megszokták az öreg jelenlétét, aki naphosszat üldögélt a kopott lócán, hisz mi mást is tehetett volna, aztán meg, egyébként is összeszokhattak már, hiszen szinte egyszerre teremtettek meg erre a világra.
- De nyolcvan tél, az ember karjaiból úgy emészti el az erőt, ahogy a szeptemberi reggel hízott harmatcseppecskéit issza fel a fény. Nem úgy, mint nyár derekán, mikor a nap, forró sugarakkal ront a mezők hajnali csendjére, hanem alattomosan lopakodva, mint a tyúkólat vizslató róka.
A kis pad, minden reggel jó barátként üdvözölte az öreget, mert megszokta már, hogy együtt hallgatóznak bele, a méla emlékfelhőkbe burkolózott csendbe.
Az idő végtelen tengerén himbálózva, együtt sodródtak a régmúlt gyermekkor zsivajába, ahol a néhai Csillag, csikóvá fiatalodva topogott az istállóban, és a zöldre mázolt pad, még a vastag festékrétegen át is láthatta, amint anyját árnyékként követve, először lépi át a magas küszöböt.
- De hová lett a zsendülő tavasz smaragdját idéző festék, és hol van már az a kecses kiscsikó!
Egy mélyről felszakadt sóhaj, visszalehelte a múlt ködébe az ifjúkori képeket, melyeket majd csak egy újabb, vastagra ülepedett hallgatás csalogathat a fényre opálos rejtekéből.
Az elgyengült ujjak, még egy ideig bizonytalanul markolták a fényesre kopott karfát, türelmesen várva, hogy a vértelen lábak megindulhassanak a kiskapu felé.
A kapuoszlopba karolva álldogált még egy ideig, fürkészve a messzeség unalmas egyhangúságát, mígnem érzékeny szemei végleg belerévednek az elárvult tájba.
- Hiába! Messze van már ez a tanya, szomszédtól, várostól, embertől, de talán még magától az Istentől is!
Míg a porlepte bőrpapucsok, újra végigtapogattak a málladozó tornác rókaszínű tégláin, az öreg ízlelgette magában a gondolatot, hogy - vajon hányféle cipőtalp is csiszolhatta már ezeket, a köveket, amik tulajdonképpen nem is kövek, mert bizony csak sárból vannak azok, éppen úgy, mint a tetőcserepek, és ezen az igazságon még az a tűz sem változtathat, amiben megteremtődtek.
- Sárból vannak a falak is, meg a szobában a padló, és sarazva van még a padlás is, de a búbos kemence sem különben.
- A tiszteletes úgy mondja, hogy porból vétetett és porrá lesz, még maga az ember is.
- Ki tudja! Majd meglátjuk, ha odaérünk!
- Hanem, hogy ki, mikor, hova ér, azt valóban csak a Jóisten tudja, mert hát, ki gondolta volna, hogy nyolcvan felett is koptatnia kell majd a málladozó köveket!
- Aztán, ha senkije sincs már az embernek, mihez is kezdhet itt, az Isten háta mögött, hiszen szép szál fiait elemésztette a háború zűrzavara, és bizony, Julcsa is arra ment rá szegény.
- Csak várt és várt, de sem hír nem érkezett felőlük, sem ők maguk nem jöttek.
- Aztán csak sorvadt, egyre csak sorvadt és emésztődött, míg a végén már olyan törékeny volt, mint egy kismadár.
- Hasztalan volt minden vigasztalás, mert a lelkén ejtett sebet, az idő sem gyógyíthatta be.
- Csak sírdogált, és gyászolt, mígnem egy tavaszi hajnalon utánuk szökött a mennyekbe.
- Hanem ez a János, mégiscsak rendes gyerek! Nemhiába volt katonatársa a fiúknak!
- Mióta Julcsa sincs már, át-át járogat a szomszéd tanyáról. A napokban is összehasogatott annyi tüzelőt, hogy talán egy hónapig is kitart. Meg hát, időnként hozogat is ezt-azt, ami kellhet, de az úristenért sem fogad el érte semmit. Amikor fizetségre kerülne a dolog, mindig azzal vicceli el, hogy inkább koccintsunk az egészségére abból a múltkori karcosból Jani bátyám, hátha jót tesz a mankóknak!
- Olyan az a gyerek, mintha csak a saját fia volna! Ki tudja, honnan került beléje ennyi jóindulat! A múltkor, még tyúkhúslevest is hozott! Az asszonykája küldte!
- Az is galambszívű teremtés, Isten megáldja a jóságáért!
- Csalják is, hogy legalább télire költözzön majd hozzájuk a megürült gyerekszobába, mert nagylányuk már ősztől úgyis Pesten tanul, és nem aggatna ő ott senkinek!
- De hát ki tudja!
- Talán, holnap újra eljön a Jancsi gyerek, és ha megint meg találja kérdezni, hát Isten úgyse… lassan vége lesz a nyárnak, és bizony a hosszú téli napok csak könnyebben telnének, meg aztán, nehéz is már egyedül
Az öreg még egy ideig a kispadon üldögélve bogozgatta gondolatainak kesze-kusza szövevényeit, alámerülve a süllyedő napkorong bíborszínűre váltó fényjátékaiba, aztán belefáradva a látványba, lassan becsoszogott a szobába.
A néma félhomályt vallatva, sokáig mozdulatlanul feküdt a könnyű takaró ölelésében, és ma, valahogy nem bánta, hogy elkerüli az álom.
Gondolai forgószélként söpörtek a messzi utakon, ahol egy nap Jancsi lép elő, a tanyához vezető út napsütötte aranyporából.
2011. február 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése