A kisszoba egyszerű bútorai közt megbújva, türelmesen hallgatózott a csend.
- Talán egy titokra várt, mely a lomhán vánszorgó délután unalmát messze űzhetné, de a titkok, inkább az éjszaka sötétjében születtek, és nappal csak kivételes alkalmakkor mutatkoztak.
A csend megszokta már a téli hétköznapok délelőtti tétlenségét, hisz olyankor még az ajtó közelében strázsáló kályha sem duruzsolt, csak némán őrizte a szürke takaró alatt szunnyadó parazsak álmát.
A délutánok aztán lerázták az alvók észrevétlenül vastagodó takaróját, és amikor friss huzat szökkent a vékonyra hasogatott gyújtós kesze-kusza rései között, a vidám ropogással érkező új élet, apró darabokra törte a csendet.
Később, mikor a selymesen fénylő barnaszén izzó mosolyát, a kályha málladozó samott téglái is magukba zárták, forróságtól részegült leheletfoszlányok lejtettek táncot a kivénhedt kályha körül.
A sarokban meghúzódó sezlon felől, újságpapír halk neszezése hallatszott, ahogy az öreg, bütykös ujjaival hajtott egyet a terjedelmes lapokon.
Komótosan ízlelgetve illesztette egymás mellé a szavakat, és ráérősen bontogatta magában a gondolatokat, míg képzeletének vetítővásznán életre nem keltek.
- Micsoda világ. Mormogta csak úgy maga elé, mert a fiának hiába is mondta volna.
- Tizennégy évesen, az ártatlan ifjúi képzeletet, sokkal inkább meglódítja a magasban keringőző hópihék tánca, mint a politika. Bár, az is van annyira szeszélyes, mint az időjárás.
A fiú egy ablakhoz húzott karszék megfakult kárpitján térdepelt, és hosszasan fürkészte az ólomszínű eget, mely szinte a földig ereszkedett.
A szürkeség, reggel óta fáradhatatlanul ontotta a magasból tilinkózó hópihéket, és patyolat tisztává varázsolt mindent, amin megtelepedhetett.
Az istálló nádteteje messziről fehérített, és a szomszédos házak is túlméretezett kucsmák alatt terpeszkedtek. Az udvaron árválkodó szekérkasban is úgy gyülekezett a hó, mintha csak piacra készülődnének vele, pedig az még messze lesz, mert a fekete-kabátos dalnokok még szótlanul röppennek egyik ágról a másikra.
- Különleges jószág ez a rigónemzetség, mert amikor megérzik a tavasz gyenge leheletét, a legelszántabb énekesek azonnal felköltöznek valami magas építményre, hogy minél előbb megpillanthassák a várva-várt vendéget, aztán, hogy illőképpen köszönthessék, pirkadattól énekelnek neki.
- Esik még? Kérdezte az öreg, de talán inkább csak azért, hogy ne legyenek szó nélkül. Meg aztán a félhomály is vastagabb lett, mert még az ókulával is kezdtek összemosódni a betűk.
- Valósággal szakad. Válaszolt a gyerek.
- Akkor talán mégis jobb lenne itthon maradni.
- Had menjek édesapám!
- Hát eriggy, ha annyira menni akarsz! Aztán ne panaszkodj! Nem gyün még Ferkó?
- Nem. Azt lesem én is. Már jó régen elment. Aztán hamarosan sötétedik is.
- Télen nincs sötét. Világít a hó. Aztán a szánkó, meg amúgy is letalál a lejtőn.
- Le az! Úgy siklik az édesapám, hogy senkié se jobban! Körbe is állták csodálni, mert ilyet nem lehet kapni még a Hangyaszövetkezeti bótban sem.
- Hát fiam, amit az ember magának csinál, annak párja nincs, az biztos.
- De hát nekünk csinálta, édesapám!
- Mindegy az. A kétkezi munkába lélek költözik.
- Igaz lehet, mert úgy megy az, hogy szinte kormányozni se kell. De már gyühetne.
- Ne türelmetlenkedj, hiszen gyerek az még, aztán tetszik neki a játék!
- De hát én is csak két évvel járok előtte!
- Két év fiam, ebben a korban nagy idő! Te már valóságos felnőtt leszel maholnap. Aztán, ne felejtsd el, hogy te vagy a példakép a kisebbnek! Türelemből is!
- De hiszen türelmes vagyok én édesapám, tudok én várni!
- Látom!
- Na ehol gyün-e! Csak úgy szalad a szánkó utána!
- Hát akkor készülj fiam!
Kívülről Ferkó dobogása hallatszott, amint a féltető alá érve a havat kezdte leverni a csizmájáról. Aztán még körbesöprögette az ajtóba készített csutkára kopott öreg söprűvel a csizmákat is, meg maga körül egy kicsit, hogy ne hordja be a havat, mert a melegben egy-kettőre latyakká olvad.
Kipirosodott arccal lépett a konyhába, gondosan lerázogatott kucsmáját a kezében tartva.
- Meggyütem édesapám! Megint jól vizsgázott a szánkó! Mindenki körbeállta csodálni!
- Akkor jó. Motyogta az öreg, inkább csak magának.
- Na milyen a domb? Kérdezte Jóska az öccsétől, miközben a kissé túlméretezett kabátot segítette le róla.
- Isteni! Úgy siklik rajta, hogy csak ámulnak a többiek. Már nagyon várnak, úgyhogy adom is.
Azzal leült a padra, és két kézzel óvatosan marokra vette a megroggyant szárú csizmákat, mintha hímes tojást fogna, aztán búcsúzóul még észrevétlenül végigsimított rajtuk, és egyiket a másik után, a bátyja lába elé tette. Még egy pár hosszú-szárú zokni is került a csizmaszárakra, ami még őrizte testének melegét, de nem maradt mezítláb, merthogy kétpár zokni is kellett a csizmába, hogy ki ne lépjen belőle, ugyan, az orra még így is ki volt tömve egy kis újságpapírral.
Jóska ekkor már mezítláb állt a szobaajtó küszöbén, aztán, hogy az öccse helyet szorított neki a padon, ő is leült, és gyorsan belebújtatta lábát a vastag zoknikba. Az újságpapírtöméseket ügyesen kihalászta a lábbelik orrából, és némi küszködés után, végre felkerültek a csizmák is.
- Aztán vigyázni! Hallatszott apja hangja a szoba félhomályából.
- Vigyázok én édesapám! Válaszolt Jóska, de már az öreg kabátot gombolgatta magán, miközben a nedves kucsmát szorongatta a hóna alatt.
Frissen metsző hideg vágott be az apró konyhába, hogy helyet cseréljen az elhasznált levegővel, és Jóska még az ajtóból visszaszólt.
- Igyekszem édesapám! Azzal a falnak támasztott szánkó kötelét megmarkolva belevetette magát a puha csendbe.
Ferkó, már jó ideje az ablaknál hagyott karszék kárpitján térdepelt.
A vastagra ülepedett ólomszínű homály szinte átláthatatlanná vált, és már nem is volt rajta semmi néznivaló, de lelki szemei előtt még sokáig látta, ahogy a vén csizmák egymással versengve túrják a vastag havat, a kis bükkfaszánkó meg ügyesem bukdácsolva, lelkesen siklik utánuk.
2011. március 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése