Viaszkönnycsepp

A kisfiú az ablakhoz húzott széken térdepelt, és homlokát a hideg üvegtáblához érintve, apró foltokat lehelt a jégvirágok cifra szövevényére.

Csalódottan állapította meg, hogy a télapó ezen az éjszakán sem rázta meg a szakállát, mert az udvar, éppen abban a fakóra kopott, unalmas köntösében terpeszkedett, mint előző reggel.

Bár a fehér-szakállú becsületére legyen mondva, a hónap elején került már valamennyi hó, a tükrösre fényesített csizmácskákban szorongó édességek mellé, de vékonyka volt az, mint a

Bodri kenyere, és nem is maradt meg sokkal tovább.

A karácsony itt járhat már valahol a kertek alatt, mert tegnap este óta, egy kétméteres fenyőfa hallgatja a fáskamra homályában bujkáló egerek viháncolását.

A kis szürke rágcsálókat szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyta, hogy a vetések, december derekán túl, még mindig hótakaró nélkül maradtak.

Az egerek, jó helyet találtak a fahasábok között, ahol még a szolgálatban lévő macskák sem jelentettek túl nagy veszélyt, hacsak valamelyik szeleburdi fiatal kijjebb nem merészkedett. Rágni valóval is bőségesen el voltak kényeztetve, és ezen kívül, más nem is érdekelte őket.

Bizony hideg lehetett az éjjel, mert a levert zománcú vödör, amiben a formás kis lucfenyő áztatta a lábát, halk pattanásokkal válaszolt a vastagodó jégpáncél feszítésére. 

- A cinkék sem vágyhatták a havat, mert ugyanolyan vidáman hintáztak az etetőn, ahogy máskor is szoktak. Aztán elunva a himbálózást, a közeli cseresznyefa fényes ágára röppentek, és ügyesen bontogatni kezdték a szemenként elcsent magokat.

A kályhában már régen alábbhagyott a gyújtós szertelen ropogása, és a kalandozó lángnyelvek mélyen belemartak a vastagabb hasábokba, hogy aztán a fekete bársonyos fényű szén, forró leheletével betölthesse a kisszobát.

- Balázs szerette a téli reggeleket, mert a duruzsoló kályha szelíd nyugalmat árasztott magából, és langymelege, szép lassan leradírozta az üvegtáblára festett jégvirágokat.

Jóleső érzéssel ízlelgette a gondolatot, hogy ma, tovább gyönyörködhet a jégvirágok játékába, mert a tanteremben lévő cserépkályha, tegnap az utolsó óra alatt, egy nagyot sóhajtott, aztán játékos füstszalagok kezdtek szivárogni a sárral tapasztott tetején.

Amíg újra sarazzák, természetesen elmarad a tanítás.

Ezen a napon, az egész iskola másodikos szeretett volna lenni, kivéve Balázst, aki jobban örült volna, ha már felsőbb osztályba járhat.

Akkor, már végre tíz éves lenne, és tízéves kora után, már nagyfiú az ember.

Ma valahogy mégis jólesett a lustálkodás.

Még egy ideig bámulta a kopár udvart, de a hintázó cinkéken kívül nemigen volt más, ami leköthette volna a figyelmét, ezért otthagyva az ablakot, inkább egy képeskönyvet kezdett lapozgatni.

A színes képek látványa eszébe juttatta a csillogó, aranyos csomagolású szaloncukorral és különböző finomságokkal feldíszített karácsonyfát.

Szinte előtte volt a látvány, ahogy a fáskamrába rejtett fenyőfa, ünnepi díszbe öltözve, büszkén nyújtózik a mennyezet felé.

A sűrű alsó ágak árnyékában megbújó, különböző színű és nagyságú ajándékcsomagok, türelmetlenül várják, hogy a szalagjukba fűzött kis kártyára írt cirádás betűk, elárulják, hogy melyiket ki kapta.

A mi Balázsunkat élénk fantáziával áldotta meg a teremtő, és valósággal maga előtt látta a díszes csomagokat. Képzelete, vágyta a beteljesülést, ezért módszeres nyomozásba kezdett.

Lelkiismeret-furdalás nélkül látott munkához, hiszen a lakásban maradt, ahogy a szüleinek ígérte. Azt meg éppen senki sem mondta, hogy nem szabad bekukkantani a szekrénybe.

Óvatosan nyitogatta a szekrényajtókat, és először csak felületesen átnézve a holmikat, belesett, de nem nyúlt semmihez.

Hamarosan rá kellett döbbennie, hogy ezzel a módszerrel nem akadhat az elrejtett ajándékok búvóhelyére, és a kíváncsiságtól egy kicsit jobban felbátorodva, be-benyúlt az egymásra hajtogatott ruhák mögé.

Keze, egy doboz szögletes tetején tapogatott, és rövid tűnődés után úgy döntött, hogy a tartalmát mindenképpen át kell tanulmányozni.

Finoman kiemelte a ruhák fölött, és levette a tetejét.

Egy csomó kisebb-nagyobb fényképet talált, és bár nem ezt kereste, de ha már így elébe jöttek, hát nézegetni kezdte őket.

Az egyiken, nagyszülei, halvány mosollyal az arcukon ültek egymás mellett, a másikon édesapja katonaruhában feszített egy világos függöny előtt. Látott még esküvői képeket is, de a szülein, és nagyszülein kívül, alig voltak ismerősök rajta.

Aztán egy másik doboz került elő, amiben különböző hivatalos papírok voltak. 

A harmadik felfedezési hullám azonban, valamiféle sikert hozott, mert rábukkant egy karácsonyi díszbe öltöztetett, puha tapintású csomagra, ami valamiféle ruhanemű lehetett, de a kis kártya még hiányzott a szalagról, így sajnos titok maradt, hogy kinek szánták.

A negyedik felfedezőút, aztán meghozta a teljes sikert, mert egy papírdobozban, vadonatúj bakancsok virítottak, szépen összeforgatva a szűk helyen. Látszatra, legalább két számmal nagyobb lehetett, mint a saját lába, de az apja mindig azt mondta, hogy a cipő nagyobb lehet, csak kisebb nem.

Pár napja jött haza az édesapja egy szlovákiai buszkirándulásról, és csakis ott vehette, mert olyan furcsa S betű volt a dobozon, ami fölött egy kis v betű volt az ékezet. Olyan, mint azon a játékon, amit Pista bátyjától kapott, aki rokonuk volt, és onnan érkezett családlátogatásra.

Nagyon barátságosan mosolyogtak rá Emi nénivel együtt, és többször is megsimogatták.

A bakancsokat ügyesen elhelyezte a dobozba, és visszatette a rejtekhelyére.

- Szóval bakancs lesz a karácsonyi ajándék!

- Balázs nagyon büszke volt leleményességére, és szinte már nyomozóként tekintett magára.

A nap aztán valahogy csak eltelegetett, de képzeletében még többször is látta magát az új bakancsokban havat taposni, és a közeli szánkódombon, többen is irigykedve méregették.

Aztán a következő két nap, még az iskolai gondokkal telt, de már mindenkin érezni lehetett a várakozást, hogy mit is hoz majd az idei karácsony.

Amikor délután elsétáltak az édesapjával a közelben lakó nagyszülőkhöz, még nem sejtette, hogy hamarosan mekkora meglepetésben lesz része.

Ahogy hazaérve beléptek az ajtón, a szoba homályában tündöklő karácsonyfa aranyló díszein, pajkosan csillantak vissza a duruzsoló kályha rostélyán kukucskáló fények.

Aztán feloltották a villanyt, és volt ám ámulás-bámulás, mert a fa, bizony gyönyörű lett.

Balázs tekintete izgatottan vizslatta a fa alját, és látott néhány csomagot, melyek között felismerte a korábban felfedezettet is, de bakancsos doboz méretű csomag nem volt közöttük

- Se baj, gondolta, hiszen bizonyára kivették a dobozból a cipőket, és ugye, úgy már egészen másképp nézhet ki.

Közben édesapja meggyújtotta a karácsonyfára erősített kis tányéros csipeszekben vigyázzban álló vékony gyertyácskákat, és amikor elaludt a mennyezeti lámpa izzója, akkor lett csak igazából teljes a látvány.

Valósággal ragyogtak rajta a díszek, és olyan melegség töltötte be a kis szobát, hogy Balázs szívében szinte túlcsordult a boldogság.

Aztán még elénekelték a mennyből az angyalt, és végre lekuporodhatott a fa mellé, hogy reszkető kézzel nyitogassa a csomagokra fűzött kis kártyákat.

Valóságos meglepetés volt, hogy kettőn is megtalálta a nevét.

Az egyik csomag az volt, amit már egyszer óvatosan megnyomkodott a kutatás alkalmával.

A másik, valami lapos doboz lehetett, amiben a bakancsok még véletlenül sem fértek volna el.

Csalódottan kezdte bontogatni a masnira kötött szalagot, és egy gyönyörű tréningruha garnitúra mosolygott rá a szétterített papírról.

Egy pillanatra megfeledkezve a bakancsokról, magához próbálta, és örömmel állapította meg, hogy éppen akkora, amekkorának lennie kell.

A sötétkék anyag kimondottan kellemes, meleg tapintású volt, a felsőrész cipzárja pedig könnyedén szaladt.

A cipzárhoz erősített cédulán, Szlovák betűk virítottak, ugyanúgy, ahogy annak a társasjátéknak a dobozán is, ami a másik csomagból előkerült.

Az új bakancsok viszont nem voltak sehol.

- Egy halvány remény még pislákolni látszott, hogy talán egy végső meglepetésként ezután kerül majd elő, de a percek teltek, és már az új tréningruhában is megcsodálták nyúlánk alakját, de a folytatás elmaradt.

Balázs puszit nyomott szülei arcára, és kényszeredett képpel mosolygott, de lelke mélyén már a sírás fojtogatta.

Aztán szemben állva a kis fával, még sokáig bámulta a hunyorgó gyertyaláng fényes imbolygását, míg egy kövérre hízott viaszkönnycsepp hangtalanul legördült a vékony gyertyaszálon.

Balázs, ezen az estén sokáig álmatlanul hevert, és hosszasan vallatta a sötétséget, hátha tud valamint, az új bakancsok rejtélyes eltűnéséről.

Tudott az bizony, mert egyszer csak belesuttogta titkát a csendbe.

- Nem is mondod, mit szólt az öreg Miska a bakancsokhoz.

- Hát… megkönnyezte szegény, pedig Isten lássa a lelkem, éppen azt nem akartam.

- Örömében sírt az. Mióta szegény Márta árván hagyta a fiút, azóta nem is mennek egyről a kettőre, mert hiába szorgalmas ember ez a Miska, azért egy anyát csak nem pótolhat.

- Nem hát. El sem tudom képzelni, mi lenne velünk is, nélküled. Szegény árva, még csak tízéves. Ilyenkor még nagyon gyámoltalanok szegények!

- Aztán, jó lesz a méret? Mit mondott Miska?

- Azt, hogy éppen csak egy ujjnyival nagyobb annál, mint aminek levált a talpa, úgyhogy biztos, jó lesz. De hiszen, azóta már kiderülhetett.

- Majd holnap az üzemben megtudod. Lehet, hogy a gyerek már abban alszik.

- Na hallod, az sem lenne csoda! Aztán megmondtam az öregnek, hogy köztünk maradjon a dolog! Nem kell világgá kürtölni, mert még bolondnak néznek!

- Hát… ami azt illeti, a mi fiunknak is elkelt volna már egy pár új bakancs!

- Persze, hogy elkelt volna, de most a Miska fiának halaszthatatlan volt. Balázsé meg még kihúzza ezt a telet. Őszre meg, majd kimegyek megint Pistáékhoz, aztán hozok neki is.

- Megértem én. Jól van ez így. Azért mégis jó, hogy a gyerek nem tudott róla. Szegénynek megszakadt volna a szíve, hogy ő most nem kaphatott.

- Nagyfiú az már! Alighanem, odaadná az utolsóját is, ha látná, hogy a barátjának jobban kell!

- Oda! Olyan bolond fajta az is, mint az apja!

Balázs elmosolyodott ezen a kijelentésen, és egy végső sóhajjal búcsúzva az amúgy is két számmal nagyobb bakancsoktól, csendesen befordult a fal felé.

2011. február 23.