Karjaim kitárom az ég felé,
Mint lombjukat vesztett ágak,
Arcomat fordítom a szél felé,
Hogy elsodorhassa a vágyat.
Lényemben érzem a természet illatát,
Lelkemet fény járja át.
Bódító, zsongító, bús, édes dallamát,
Hallom a méhek raját.
Virágról-virágra zizzenve szállnak,
Sárguló poruktól arannyá válnak.
Lábukon súlyos porcsizmát viselnek,
Mit testükön édes teherként cipelnek.
Virágok ezrei kifestve várnak,
Kínálva testüket a szorgos bogárnak.
Kelletve magukat hajlongnak a szélben,
Szirmukat tisztára fürdetve a fényben.
Mező fölött kismadár boldogan repdes,
Dala az égig ér, hisz ő is szerelmes.
Párja már hűen a fészkében várja,
Tojásai kelnek, nem hagyja magára.
Felmagzott fűben valami rezzen,
Őzsuta fiával megbújik csendben.
Kicsit erősödjön, ez a legfőbb vágya,
A sűrűben rejlik lágy, puha ágya.
Most az erdő szélén kakukk szava hangzik,
Ritkuló fák között messzire elhallik.
Vajon hány tavaszon hallhatom még újra?
Zöld erdő rejtekit testem meddig bújja?
Meddig láthatok még fákat és virágot?
Meddig járhatom még ezt a vad világot?
Nem tudom a választ, és már nem is várom,
Kedves kis tájamat a lelkembe zárom.
2008. június 15.
