Novelláim

Csikasz

A reggeli nap első sugarai reflektorként világították meg az ablaküvegre tapadt porszemcséket, mely belülről olyan hatást keltett, mintha szúnyogháló lett volna az ablak előtt. Pedig nem volt, illetve valamikor régen lehetett, mert még néhány szakadozott foszlányát bágyadtan lengette a lassan éledező szellő.
Az idő vasfoga elmállasztotta az egykor rovarok randalírozását, megakadályozó műanyaghálót, és ha néha kitárult az ablakszárny, hogy a nyári hőségben friss levegőt szippanthassanak az áporodott szagot őrző porlepte bútorok, a szemfüles legyek elrúgták magukat az eresz árnyékában málladozó vakolatszigetekről, hogy kiélvezzék a ritka lehetőséget és körülnézzenek egy kicsit a szobában, emlékezve a múltkor felfedezett ízletes kenyérmorzsákra, melyek, ki tudja, mióta várhatták már őket.
De most az ablak még zárva van, mert hűvösödnek már a reggelek, és kövér gyöngyszemekként gyülekeznek a kerti virágok leveleire telepedett harmatcseppek, hogy aztán egymásba olvadva patakként csorduljanak végig a levélen, mint a szülői háztól búcsúzó lányok arcán a könny.
Bentről halk motoszkálás hallatszott, és mintha nyikordult volna a százéves ruhásszekrény ajtaja, de lehetett volna a szobaajtó zsanérja is, hiszen az talán még öregebb volt a szekrénynél is. Aztán gyufa sercent, és gomolygó pipafüst tölthette be az apró szobát, mert a rosszul záródó ablakszárny hasadékából bizonytalan füstfoszlány szökött a nyár végi reggelbe.
Az öregember az ágyszélén ülve, még pizsamában és csak úgy meztélábasan bújva a kopott papucsba, nagyot szívott a pipáján, és mialatt a füstöt ízlelgette száraz ujjaival végigsimított a karcsú meggyfaszáron. Eszébe jutott a vers a szagos meggyfapipaszárról, és arra gondolt, hogy az öreg pipaszár bizony régen lehetett, hogy szagos volt, mert ma már inkább büdösnek lehetne mondani, ha ugyan neki büdös lenne. A pipaszag meg éppenséggel nem büdös, hanem csak dohányszagú.
Aztán néhány apróbb köhögés után erőteljesebbek jöttek, ahogy az már reggelente megszokott volt az első pipánál. Mert később már nem köhögött, csak reggel, és talán azt is azért, hogy az ajtó előtt szunyókáló puli időben ébredhessen, mielőtt kifelé menet rálépne az ember. A puli is öregszik. Bizony már vagy tizenhárom tavaszt megélt, és az öregember nem bánta, hogy szinte egész nap csak szunyókálgatott, mert igaz, hogy nem volt már csahos kedvében és szaladgálni sem tudott, de ha csak tehette a közelében volt. A csizmájára fektette a fejét és méla beletörődéssel nézett gazdája fakó szemeibe. Mintha szavak nélkül is beszélni tudott volna azokkal a fénylő bogárfekete szemeivel. És ha sokáig nézték egymást, még az is megesett, hogy a puli szemzugában apró könnycsepp csillant, mintha siratná az elmúlt ifjúságot, mikor az öreggel még a nyáj után ballagtak. Kétszáz birka nem gyerekjáték. Nagy volt a felelősség, és akkor még nem is beszéltünk Fülesről, a szamárról, aki már inkább csak az elemózsiás tarisznya és a vizeskorsó cipelésével volt megbízva, mert csámpás lábaival egy embert nemigen bírt volna el, még akkor sem, ha olyan szikár, mint Jani bácsi, a gazda. Na ezzel a szamárral a mi Csikaszunknak is többször meggyűlt a baja. Egyszer egy ízben megállt a legelőn valami kesernyés szagú vadvirág előtt és belevette abba a busa nagy fejébe, hogy ő bizony tovább egy tapodtat, sem megy. Az öreg számadó hiába noszogatta eleinte szép szóval, aztán ahogy a türelme kezdett elpártolni tőle, már csúnyábban is, - hogy a falu összes templomot tisztelő öregasszonya hányta volna a kereszteket, ha meghallja. A nagy fülű csak állt leszegett fejjel, és bámult a virágra, vagy az ördög tudja, mi mást láthatott az aszott fűben, mindenesetre mozdulni sem volt hajlandó. Csikasz csaholt és izgatottan rohangált a szamár körül és tudatlanságában még a hasa alatt is át-átszaladt, hiszen fiatal volt még. A leckét csak később tanulta meg, hogy Füles bizony időnként határozottan rosszindulatú is tud lenni, és apró patájával olyan keményen rúg, hogy a kis szőrgombolyag tehetetlenségében bukfencezik, mint a vándorcirkusz bohócai a minap a faluvégi vásártéren. Aztán ki tudja, lehet, hogy a rosszindulathoz az is közrejátszott, hogy a kiskutya néha belekapott tűhegyes fogaival Füles lábszárába, néha csak játékból, pajkos kedvében, máskor meg a gazda parancsára. Mert a parancsot, mint tudjuk egy valamirevaló juhászkutyának mindenkor illik betartani. Akkor első ízben a gazda biztatására kapott a renitenskedő lábához, mert Jani bácsi mérgében azt kiáltotta, hogy fogdmeg Csikasz! És csikasz megfogta, de meg ám! Rácsimpaszkodott a szamár hátsó lábára, aztán egy ideig úgy tűnt, hogy nem is akarja elengedni. Hanem Fülest is idegesíteni kezdte a szokatlan helyzet, meg talán a hófehér apró fogak is billentettek a dolgok állásán, mindenesetre felkapta a fejét, ijedtében felágaskodott, majd hirtelen hátrarúgott mindkét lábával, hatalmasat iázott, aztán földet érezve a patái alatt versenylovat megszégyenítő iramban meglódult. Csikasz meg repült és bukfencezett. Az öreg számadó egy pillanatra megijedt, hogy talán kárt szenvedett a kiskutya, de aztán látva, hogy felugrik, és mérgesen csaholva a szamár után iramodik, keresve a törlesztés lehetőségét, mosolyt csalt a komikus látvány a megtört szemekbe. No ebből alighanem kutya lesz, gondolta, és büszkén ballagott a közben messzire legelésző nyáj után.
De mindezek csak, mint emlékképek peregtek le a gondolatok homokóráján, mert az öreg számadó hetvenévesen nyugdíjazta magát. Három éve nem jár már a nyájjal, és Füles lelke is valahol a mennyekben bóklászhat, mert néha mikor az eresz alatti árnyékból rozoga sámliján üldögélve kémleli a bárányfelhőket, mintha egy nagyobb felhőfoszlány határozottan, busa fejének és két nagy fülének alakját formázná.
Az ajtó nyitására a vén kutya, szokása ellenére nem mozdult, és ez már magában is különösen rossz érzéssel töltötte el az öreget. Félve hajolt le hozzá, és aggodalma az egekig ért, amikor megérintette. Kissé hűvös volt a teste, és abban a pillanatban ébredhetett, mert bambán nézett, csak úgy maga elé. Aztán a szerető kéz simogatására kezdett megélénkülni, de látszott rajta, hogy nincs teljesen rendben. Az orra szerencsére nem volt meleg, és ez jó jel, mert legalább nem lázas. Hűvösödnek a reggelek, és szegény pára már nehezen viseli a megváltozott helyzetet. Óvatosan felnyalábolta a vén harcostársat, és becsoszogott vele a szobába. Ráfektette az ágyára, és betakarta a kabátjával úgy, hogy csak a feje látszott ki. Aztán melléje ült, és szikár ujjaival simogatni kezdte kenyeres pajtásának csontos állát. Egy pillanatra eszébe jutott, mit szólna Róza, ha látná a kutyát az ágyban, de el is hessegette magától a gondolatot, hiszen Róza már nem szólhat, mert hétéve nyugszik a temetői hársfa árnyékában, meg aztán lehet, hogy nem is szólna semmit, mert megértené, hogy az öreget vigyázni kell. Csak ült az ágyszélén, és hallgatta a nyugodt álom egyenletes szuszogását, majd komótosan megtömte a pipáját, és óvatosan sercintve a gyufával meggyújtotta a lazára nyomkodott dohányt. Az illatos füst lassan betöltötte a kisszobát, és a rosszul záródó ablakszárny hasadékából bizonytalan füstszalag szökött a nyár végi reggelbe.


2010. november 26.




Bimbó karácsonya

A délutáni nap már elunhatta a nagy magasságot, mert óvatosan ereszkedett a horizont felé, de október végén ez így természetes, és már annak is örülni lehet, ha egyáltalán süt a nap, és nem burkolózik ólomszínű felhőtakaróba az égbolt. Ennek a napsütésnek ereje már talán csak annyi van, mint annak a néhány bágyadt légynek melyek, ki tudja, honnan kerültek elő az istálló meszelt falára, de viháncolás helyett már csak néznek maguk elé, mintha tudnák, hogy számukra bizonytalanná váltak a holnapok. Az édeskésszagú tehenek közé beszökni meg most bajos, mert az ajtó már be van hajtva, nem úgy, mint nyáron, amikor a repülőbajnokok sportot űznek abból, hogy ki-be zúgnak a nyíláson, és ha az ember valamiért be akar menni, szinte majd kiverik a szemét a szemtelen mihasznák. Persze nem mindenki bosszankodik ezen, mert ugyan a tehenek is bosszankodnak a legyek és a bögölyök állandó zaklatásától, de nem úgy az a néhány fecskepár, akik minden évben előszeretettel raknak fészket a jászol feletti gerenda takarásában, hogy onnan tarthassák szemmel a betolakodókat, és egy villanással véget vessenek a randalírozásnak. Amúgy is kell a friss eleség a növekvő fiókáknak, mert erősödniük kell még a hosszú út előtt. De ki tudja, hol lehetnek az óta ők is, hiszen szeptember eleje régen elmúlt már, amikor a házak előtti villanydróton üldögéltek halkan csivitelgetve és türelmesen várva a többiekre, hogy minél nagyobb legyen a vonuló csapat, mert együtt azért mégiscsak biztonságosabb.
Már őrizni kell a meleget, mert az éjszakák egyre hűvösödnek és hosszabbak is lesznek, míg egy napon megőszülnek a kertek alatti rétek, mint a karácsonyi sütemények, melyekre ropogós porcukrot szitálnak a szorgalmas kezek, és jégvirágot rajzol az ablakra a korán érkezett tél.
Bent az istállóban ebből a változásból nem sokat lehetett észrevenni, hacsak az nem számít változásnak, hogy az utóbbi napokban a szokásosnál nagyobb volt a jövés-menés a tehenek körül. Illetve nem is mindegyik tartott számot ekkora érdeklődésre, de az a halványabb, amelyik elkülönülve álldogált egy csendes sarokban a jászolnál és elegáns felsőbbrendűséggel fordította el a fejét a többiekről, az mindenképpen. Talán azért, mert nem csak a színe volt különlegesen szép, de a név is az volt, amire hallgatott. Zsömle névre keresztelték már lassan harmadik éve, és névadója, amikor nem az iskolában koptatja a padot, akkor egy délután több apróbb látogatást is tesz nála, hogy megsimogathassa nagyra nőtt pajtása homlokát, és közben eltűnődjön az idő múlásán. Mert nemrég még olyan kis aranyos boci volt ez a Zsömle, és mára már akkorára nőtt, hogy akár félni is lehetne tőle, ha ugyan Panni félhetne tőle. De nem félhet, mert szinte együtt nőttek fel, és Panni már iskolás, Zsömle, pedig ha anya betartja a szavát, kis bocival ajándékozza meg őt karácsonyra. Megint lehet kis játszótársa, akit simogatni, becézgetni lehet, és tavasszal, ha újra nyílik a pitypang, sárga virágkoszorút köt Bimbó homlokára. Mert anya ugyan Rózsának szerette volna elnevezni, de apu végül mégis megengedte, hogy Bimbó legyen a neve, és már Zsömle is beleegyezett, mert ő nagyon megértő, a kis jövevénynek pedig szebb nevet nem is lehetne kitalálni. Az iskolában is mindenki irigykedik Bimbó miatt, és van, akinek kisvasutat ígértek, másoknak meg új babát, és igaz, hogy a régi babája már kicsit szakadozik a sok öltöztetésbe, de egy kis boci az mégiscsak más, mert ő élő. És, hogy a Zsömlének meg Bimbónak is igazi karácsonya legyen apa már megígérte, hogy felköt egy fenyőágat a jászol fölé, és lesz rajta majd szaloncukor is, meg aranypapírba csomagolt dió, de gyertyát nem szabad gyújtani, mert az újszülött boci nem tud gyertyafényben aludni. És Zsömlével is csak suttogva szabad beszélni a karácsonyi fenyőágról, mert Bimbó számára az lesz az első ünnepi meglepetés.

2010. november 28.






Szökevények

Időnként újabb rohamot indított az október végi szél, de aztán elunva a házak közötti bolyongást, lassan megszelídülve mégis elengedte a szárazra cserzett aranysárga faleveleket, melyek a szokatlan iramtól kábultan hulltak a földre. Mások fennakadva lobogtak a kerítésdróton, mintha kottapapírra biggyesztett hangjegyek lennének, bár a szélnek nemigen volt szüksége kottára, - fújta az a nótáját a nélkül is.
A három fiú a hirtelen jött szabadságtól megrészegülve, hatalmas léptekkel igyekezett minél messzebbre kerülni az iskola látóköréből, hiszen a második emeletről jól belátni az utcát. A társaik már beültek az órára, és legfeljebb a padsorok között sétáló tanító bácsi láthatná őket, ha lenne kedve kinézni, de ilyen zord időben nem sok látnivaló akad odakint.
Egymást heccelve, nevetgélve, igyekeztek elfojtani a felbukkanó gondolatot, hogy mi lesz majd szökésük következménye. Bár az is lehet, hogy Laci bácsi nem is veszi majd észre, és ha észreveszi sem biztos, hogy beírja a naplóba, mert az öregnek vajszíve van. Különben is a rajzóra nem olyan fontos tantárgy. Felelni sem kell, lecke sincs, meg amúgy is utolsó órájuk, ezért nagy baj semmiképpen sem lehet.
A kitömött iskolatáska húzta a hátukat, mert hiába érezték magukat erősnek, azért egy nyolcévesnek mégiscsak nagy az a táska, - de nem is csoda, hiszen a szívtelen tanárok egy csomó felesleges holmit cipeltetnek szegény tanulókkal.
Mivel kettőjük a csepeli kis Dunához közeli utcában lakott, praktikusan arra vették az irányt, harmadik társuknak meg úgyis mindegy mikor megy haza, mert csak estefelé érkeznek meg a szülei a gyárból, és nem derülhet ki egy-két óra csavargás. Dagi különben is jófejű gyerek volt, akinek a leckével nem sokat kellett bíbelődnie, mert amit az órán hallott, az úgy ragadt rá, mint újonnan kibontott légypapírra a legyek. Cukkolták is néhányan, hogy eminens, meg stréber, mert sötét könyökvédőiben, fekete műanyagkeretes, nehéz szemüvegével tényleg úgy nézett ki, mint egy túltáplált bankár, ahogy a táblánál magabiztosan osztott-szorzott, és időnként krétától virító mutatóujjával feljebb tolta lecsúszott szemüvegét.
 Minden tanár szerette, mert semmi baj nem volt vele, de sok társa csúfolta őt, pufi alkata és kacsázó járása miatt. Az ellentétek tényleg vonzzák egymást, mert két barátja szinte atletikus alkatot kapott a teremtőtől, és bár ők voltak a legjobbak tornából, - úgy tűnik, semmi sincs a világon ingyen, mert lehet, hogy éppen az ő eszükből kaphatott Dagi, kárpótlásul, idomtalan alkatáért. Legalábbis mindkettőjük fejéből nagyjából annyi hiányzott, amennyivel több volt Dagiéban.
Útközben cukkolták egymást, és jót röhögtek azon, hogy egy bottal sikerült felhergelniük azokat a kutyákat, melyek a kerítés mellett próbáltak érvényt szerezni házőrzői mivoltuknak. Daginak megfordult a fejébe, mi lenne, ha a megvadított ebek, kiugranának az utcára, de aztán gyorsan el is hessegette a gondolatot, mert még rágondolni is rossz volt.
Már előttük volt a nagy víz, és miután a táskákat gyorsan ledobálták a sárguló fűbe, lapos kavicsokat kerestek a parton, amivel jókat lehetett kacsázni.
Ha lehajolva jó erősen megdobták a követ, siklott a víz színén, és mókás volt, ahogy ugrált rajta, mint a béka. Számolgatták, és versenyeztek, melyiküknek sikerül úgy messzebbre dobni, hogy közben a legtöbbet ugorjon. Ebben a játékban Pista volt a legjobb, mindig neki szaladt legmesszebbre a köve. Persze az is lehet, hogy a szerencse az ő kezébe adta a laposabb kavicsokat, mert a dolog sikere eleve ezen áll, vagy bukik.
 Aztán, ahogy az érdeklődés kezdett lanyhulni a kacsázás iránt, karjukra akasztották a hátitáskájukat, és megindultak a közeli horgásztanya irányába.
A tanya elhagyatottnak látszott a nagy ormótlan lakattal az ajtaján, hiszen ilyenkor már a horgászat szerelmesei is jobban szeretnek a jó meleg lakásba teázgatni, és csak néhányan próbálkoznak, azok is csak inkább a vízparti nyugalmat keresve.
A parti nádast egyre jobban döntögette a már-már viharosra erősödő szél, és locsogott-fecsegett a víz, ahogy a beljebb lévő stég lábához csapódott.
A keskeny deszkapallón egyensúlyozva sorjáztak a fiúk a nádba vágott úton, mert azt a stéget mégiscsak meg kellene közelebbről nézni. A horgászok nem örülnek a zavarásnak, és nem is engedik fel a gyerekeket a deszkázott tákolmányra, mert veszélyes is lehet. Ők már figyelnek rá, hogy némelyik deszka elöregedett és a korhadás jelei mutatkoznak rajta, de jobb, ha idegen nem merészkedik rá. Majd szezon előtt, tavasszal, úgyis kicserélik a hibásakat.
De nem is jutottak el odáig, mert menet közben jobb móka akadt. A nádközt elrejtve találtak egy öreg csónakot, ami jó állapotban lehetett, mert alig volt az alján egy kicsi víz, és a rozsdás lánc jó sok csomóra volt kötve egy karóhoz, de lakat szerencsére nem volt rajta. A boldogság akkor lett volna teljes, ha evező is van a csónakban, mert Laci erőssége éppen az evezés volt, amit szeretett volna megmutatni a társainak. Neki már volt a vízen gyakorlata, mert nyáron a nagyapjával sokszor csónakból horgásztak. Pista meg Dagi, aki becsületes nevén Gyuri lett volna, nem volt ilyen szerencsés, mert még sohasem ültek csónakba. Daginak eszébe jutott a nádas szélén hagyott táskája, és némi aggodalommal, vegyes érzelmekkel lépett a többiek után a lélekvesztőbe, ami mindjárt jó nagyot billenve jelezte, hogy túlsúlya miatt ügyesebben kell elhelyezkednie. A láncot nagy nehezen kioldozták, és felhúzott kabátujjal csak úgy kézzel kanalazgatták a jéghideg vizet. Azon heccelődtek egymással, hogy a százlábú jobban boldogul annyi lábbal, mint ők összesen hat kézzel, mert legalább tudja, merre akar menni.
A szertelen evezés ellenére már néhány méterre sikerült eltávolodni a stégtől, amikor megtörtént a baj. Dagi szemüvege, szokás szerint az orrára csúszott, és egy óvatlan pillanatban a vízbe pottyant. Egy ideig jól látszott a nagy fekete műanyagkeret, aztán lassan süllyedni kezdett. Ösztönösen kapott utána, és talán el is érte, de abban a pillanatban nagyot billent a csónak, és Dagi arccal a vízbe zuhant. Amikor egy gondolattal később a csónak visszabillent, Pista az evezőmozdulattól egyensúlyát vesztve tenyerelt a vízbe, és már nem volt visszaút. Nagyot nyelt a jéghideg vízből, ahogy szerencsétlen módom megmártózott benne, de jó tornász lévén ügyesen megkapaszkodott a csónak végében, és ijedtében egy rántással visszahuppant bele. Laci miközben ide-oda himbálózva ösztönösen egyensúlyozott, lecsúszott a deszkapadról, és a csónak alján felgyülemlett vízben trónolva kapaszkodott. Pista holmijából csurgott a víz, és köhögve köpködött, és csak most vették észre mindketten, hogy Dagi nincs sehol. Pánikba esve, minden óvatosságról megfeledkezve hajoltak a víz fölé, és üvöltötték torok szakadtból mindketten egyszerre, hogy Gyuriiiii!
Először volt, hogy nem a gúnynevét használták, de Gyurinak ez már mindegy volt, mert ő már nem válaszolhatott. Még egy pillanatig élt bennük egy halvány remény, hogy csak mókázik velük, és már ott kapaszkodik a csónak másik felén, hogy megviccelje őket, de hiába forgolódtak, mert a vízen csak ketten voltak, és az öreg lélekvesztő, ami nevéhez hű maradva, éppen most veszejtett el egy ártatlan lelket. Pista átázott ruhájában bömbölve vacogott, és Laci szeméből is ömlött a könny, miközben őrült tempóban kanalazta markával a vizet, hogy minél messzebbre kerülhessen a tragédia helyszínétől, mintha azzal meg nem történtté lehetne tenni azt, amin már változtatni nem lehet.
Kiugrálva a csónakból, sorsára hagyva a bűnös eszközt, bömbölve rohantak egymás után, mindegy is hogy merre, csak el erről az átkozott helyről, hátha megtörténik a csoda, - hogy távolabb, egy másik valóságban, talán nem is történt meg az egész, és Gyuri a buszmegállóban üldögélve éppen most tolja feljebb az orrára, lecsúszott ormótlan szemüvegét.
De a buszmegálló teljesen kihalt volt, és az elnéptelenedett utcán is csak a szél süvített, kétségbeesetten siratva egy baráti lelket, mely talán éppen most búcsúzik rövidre szabott földi kényszerűségéből.
A felháborodott folyón néma beletörődéssel himbálózott az elárvult csónak, rozsdás láncával, mint láthatatlan felkiáltójellel a mélybe mutatva, mikor a túloldalról induló szélroham, egy távolodó gőzmozdony sikolyát kacsáztatta végig a vízen, amit már csak a parti nádszélen lapuló három iskolatáska hallhatott.

2010. december 2.

Gugyela György - osztálytársam emlékére.




Utak

A csillagok egyre élesebben kezdtek kirajzolódni az égbolt sötétjéből, és némelyik pajkosan hunyorgott az orra elé bambulva lépegető magányos vándorra, akinek eszébe sem jutott az égi szentjánosbogarak ragyogásában gyönyörködni, mert, - bár máskor örült volna létezésüknek, de most az élet sokkal fontosabb dolgai feszegették túlérzékeny idegszálait. Péter éppen azt latolgatta magában, hogy miért is kellett az igazát olyan hevesen védelmeznie, hiszen valamennyi igazsága azért mégiscsak van Annuskájának is. 
- Különben is olyan érzékeny lelkű az a lány, mint egy mesterhegedű. 
- Lehetett volna tekintettel rá, hogy az édesanyja elvesztését, titokban még jó néhány könnyes éjszaka követi, hiszen hallotta a múlt éjjel is a visszafojtott nehéz sóhajokat. 
Vigasztalgatta is, de hát állandóan csak nem gyászolhat az ember. 
- Ilyesmin összevitatkozni….. 
- Talán a férfiak könnyebben túlteszik magukat az ilyen dolgokon. Vagy talán nem is mindegyik. 
Annuskát mégsem kellett volna estére egyedül hagynia, és valahol a lelke mélyén már restellte, hogy dacból menekült a kocsmába hirtelenjött sértődöttsége elől, hiszen ott sem volt jobb, és lám - csak hazahúz a szíve.
Néha kissé nagyobbakat lépett a megszokottnál, és időnként meg-megroggyant a lába, és ha valaki csak felületesen ismerné, akár azt a néhány kupicányi karcos törkölypálinkát is hibáztathatná, ami kivételesen jobban kellette magát, mint máskor. De nem a pálinka volt a botladozás oka, semmiség volt az, hanem sokkal inkább az a nyavalyás sötétség, ami hirtelen olyan vaskossá vált, mintha szurok keveredett volna a hold mosdóvízébe. Megehetné a fene ezt a piszok sötétséget, - gondolta, nem is sejtve, hogy az emlegetett szamárral fémjelzett mondás nem a véletlen műve. Ám a sötétség ismerhette a mondást, mert már lesben állt, hogy elégtételt vegyen a sértésért, és csak úgy emlékeztetőül, azonnal felvillantott előtte, egy az óta már majdnem feledésbe merült képet, ahogy izgatottan lapul egy faluvégi kis
ház hófehérre meszelt fala mellett, orrában az ablak alatt feketéllő muskátlik kesernyés illatával. 
Bizony akkor is éppen ilyen bársonyos volt a sötétség, melyben az éjszaka jótékony fátyla alá vonta a szélesre tárt apró ablakot, ami lopott csókokról mesélhetne, ha ugyan mesélni tudna. 
- De milyen jó is a bölcs Teremtő előrelátása, hogy a sok lehetséges bonyodalmat megsejtvén, csak szemet adott az ablaknak, amivel leselkedhet, ha kedve szottyan, de szájat még véletlen sem, - mert akkor talán már titkok sem lehetnének a világban. 
- Titkok nélkül meg hát….  
- Egyszer a legszínesebb emlékek is szürke porrá őrlődnek az idő homokórájában, és áthullnak az emlékezés rostáján, hogy aztán lassan a feledés bársonyos iszapjába süllyedhessenek. 
De addig még őrizgetni, dédelgetni kell, és átélni újra meg újra, és talán már nem is tűnik fel, hogy a történetből le-lemaradoznak a kellemetlen érzést kiváltó részletek, és kissé fényesebbé válnak a kellemesebbek. Ilyen, - az idő által nemesített, kedves emlékké vált történet lett az is, amikor még csak titokban kerülgette Annuskát, hogy a falu nyelvére ne juttassa az ártatlant, hiszen ha bűnös lehetett volna, akkor talán csak abban a néhány lopott csókban, amit a kertjük aljában lapuló kis patak partján adott vissza. Szegény szülei, akik az óta már a mennyekből vigyázzák lépteit, nemhiába féltették az egykét, mert, - bár a nyolcvan év úgy szökött el, ahogy a reggeli napsugárral illan el az augusztusi harmat, mégis elég volt arra a megtapasztalásra, hogy az élet olykor kikerülhetetlen nehézségeket tartogat, és a csalódás komoly sebeket tud ejteni. 
Egyik este, amikor Annuskával a nyárszagú szénán üldögéltek kéz a kézben, és hallgatták a patakocska édes locsogását, hirtelen megváltozott minden. Pista bácsi, kimért léptekkel közeledett feléjük, és ez önmagában nem is lett volna szokatlan az ereje teljében lévő kovácsmestertől, de a termetes alakját övező, megsűrűsödött levegőből bizony nem sok jót lehetett kiolvasni. Elbújni már hasztalan lett volna, ezért állva fogadták sorsukat. Míg szorongva álltak ott, mint két kis kirepülést latolgató madárfióka a fészek szélén, észre sem vették, hogy szorosabban fogják egymás kezét, mint eddig bármikor. Féltek, hogy a kisöreg első indulatában megüti, vagy összeszidja őket, hiszen a csalás végérvényesen lelepleződött. 
Ütéstől pedig felesleges volt tartaniuk, mert a vén szülő sohasem emelt volna kezet senki emberfiára, hiszen az izzó vason naponta levezethette felgyülemlett mérgét, ha ugyan el nem szökött volna a bosszúság, mialatt a parázsba feledkezve gyönyörködött az apró lángocskák táncában. 
Elszökött az bizony, minthogy nem is tehetett mást, mert az erős test megértő szívet rejtegetett, ami talán annál is érzékenyebb volt, mint ahogy gondolni lehetett volna. 
Így esett, hogy nem csak az ütés, de egyelőre még a szidás is elmaradt, és csak kinyújtott karja mutatott néma útjelzőként, ellenkezést nem tűrő határozottsággal a ház felé. 
Vonakodva lépkedtek a kerti úton, - ami vészjóslón fogyott, - és talán most mindkettőjüknek jobb lett volna, ha az idők végezetéig tarthatott volna ez az út. Ám az utak dolga az, hogy egyszer véget érjenek, és ez így is van rendjén. De némely utak végén új utak születnek, - igazodva az élet körforgásához, hogy aztán egymásba kapcsolódva induljanak tovább.
Annuska arca vörösre váltott, ahogy az apró konyhába lépve megpillantották egymást az édesanyjával. 
Az öreg az asztalfőhöz ülve hellyel kínálta őket, és vártak. Vártak, ahogy talán csak a siralomházban várnak az elítéltek. 
Margit néni a tűzhelynél foglalatoskodott, és zavarában már harmadszor keverte meg a frissen készült paprikás krumplit, ami pedig igazán nem kívánta már a kevergetést, és a jófajta rózsakrumpli kínjában töredezni kezdett. 
Lopva tekingetett a lesütött szemű fiatalokra, és titokban arra a megállapításra jutott, hogy bizony szép pár. 
Reménykedve sandított az urára, aki ráérősen váltogatta magában a gondolatokat, mígnem oda jutott, hogy milyen bölcsen intézte úgy a Teremtő, hogy nem látni a gondolatokat, mert a régi emlékek homályából elé került képen látta fiatalkori önmagukat, ahogy a kis konyhában Margittal az ölében tervezgetik a messze lévő jövőt.
Egy órának tűnő hallgatás után, az öreg végre megtörte a csendet. 
Beszélt csalásról, erkölcsről, tisztességről és becsületről, de hangjában nem volt sem harag, sem szemrehányás, csak nyugalom és békesség. 
Ahogy kifogyott a gondolatból, fáradt szemeit a fiatalokon pihentetve, szelíden belehallgatott a hirtelen jött csendbe. 
Péter fülében újra éledt saját hangja, mely a kezdeti bizonytalanság után egyre határozottabbá teljesedett, és amikor oda ért a mondandójában, hogy amíg él, vigyázni fog Annuskára, maga sem tudta, honnan érkezett bátorság vezérelhette, de lágyan megfogta a könnyező lány asztal felett összekulcsolt kezét, és már nem is engedte el. 
Az öreg felállt, hogy közelebb hozza a sarokban árválkodó borosüveget, közben önkéntelenül dörzsölt egyet a szemén, mert az ember látása már homályosodik így estefelé. 
Koccintottak a boldogságra, amely innentől számítva hivatalosan tartózkodott az apró házikóban.
Míg Péter lelke simított egyet a régi történeten, maga sem vette észre, hogy immár a néhai Pista bácsi által kovácsolt kiskapu kilincsét markolja, és az is csak most tűnt fel, hogy a ház udvarát milliónyi égi szentjánosbogárként ragyogják be a csillagok.
Összeölelkezve álltak a nyitott konyhaajtóban, lelkükben a körülöttük ólálkodó emlékkel, - melyben valamikor egy régi út végéhez érve átlépték ezt a kopott küszöböt, hogy aztán egy új fejezetet nyitva közös életükben, elindulhassanak egy új úton. 
Egy olyan úton, amit mindketten az ígéret szentségével kereszteltek, és amit minden nehézségtől játszi könnyedséggel söpör tisztára előttük a szeretet.


2010. december 6.







Bumma és a babák

A ritkásra eresztett redőny lamelláin átszűrődő holdvilág, világos csíkokat rajzolt a szék lába mellett üldögélő nagy barna mackó bundájára, aki most éppen úgy festett, mint a Sára hajtogatós mesekönyvében lakó állatkerti tigris. A sötétben lapuló babák kissé mulatságosnak tartották Bumma maci furcsa csíkjait, de épphogy csak odasandítottak, mert ők is inkább Sárában gyönyörködtek, aki úgy aludt a Hófehérkés mesetakarója alatt, mint egy valóságos angyal. Pedig az igazság az, hogy Sára nem volt mindig angyal, mert ha a babák rossz fát tettek a tűzre, bizony veszekedett velük, és néha még el is fenekelte őket. Haragja ugyan, szerencsére nem tartott sokáig, mert aztán gondolt egyet és átöltöztette őket, majd hosszasan fésülgette a hajukat, és a legszebb ékszereket aggatta rájuk. Aztán szépségversenyt rendezett nekik, ahol a fődíj egy igazi aranygyűrű volt. Persze nem örökbe, mert a gyűrűt csak kölcsön kapta anyától, egy kicsit játszani. Ennyi törődés láttán pedig, hogy is lehetett volna a veszekedésért haragudni? Igaz, hogy Sára veszekedős, de elnézték neki, mert szerették őt.
Ám a veszekedés néha átragadt a babákra is, mert olykor a másik ékszerét szerették volna maguknak, ugyanis, szerintük jobban illett volna a ruhájukhoz. Csilla, megirigyelve Sára kibontott haját, azon kezdett el zsörtölődni, hogy mégsem áll neki olyan jól ez a hajfonat, mert kibontva az övé is sokkal szebb lenne. Még Panniénál is szebb lenne, akinek ugyan ki van bontva a haja, de nem olyan szép szőke, mint az övé, és különben is jobban megy a kék ruhához a szőke haj. Panni persze nem hagyta annyiban a dolgot, mert szerinte egy derékig érő gesztenyebarna hajnál semmi sem lehet szebb. Csilla vérig sértve éppen azon tűnődött, hogy megcibálja Panni dús haját, amivel olyan nagyra van, amikor Bumma szerencsére közbeavatkozott. Megdicsérte mindkettőjük haját, mert az igazság az, hogy ő sem tudta eldönteni, melyiküké szebb. Diplomatikusan kijelentette, hogy minden haj szép, ha tiszta és nem áll úgy, mint a szénásszekér. Teljesen felesleges ilyen butaságokon vitatkozni, mert még a végén felébresztik Sárát, akinek pedig pihennie kell, mert reggel várja az óvoda. Az óvoda pedig jó, mert onnan hozza Sára a meséket. A jó meséket meg mindnyájan szeretik, tehát csendben kell lenniük.
A babák egyetértően bólogattak, de azért féltékenyen méregették egymást a félhomályban.
Sára nyújtózott egyet, és álmoskásan megdörzsölte a szemét. Éppen kortyolt néhányat az ágya mellé készített vízből, amikor észrevette a szőnyegen üldögélő babákat, akik olyan elárvultan néztek rá, hogy megesett a szíve rajtuk. Eszébe jutott, hogy az esti fogmosás után, még egy kicsit az ágyban heverészve nézegette az állatkerti képeket a kihajtós mesekönyvből, és közben a babákról teljesen megfeledkezett. Megsajnálta őket, hogy szegénykék egész éjjel a földön virrasztottak, és talán még fáztak is.
Kibujt a takaró alól, és lábujjhegyen odalépett hozzájuk. Magához ölelte őket, és csendben visszabujt az ágyába. Magára húzta a Hófehérkés takarót, és apró tenyerével végigsimított a két baba selymes haján, akik boldogan simultak hozzá, és azt sem bánták, hogy kissé szűkös volt hármuknak a hely, hiszen Sára mellett lenni a legjobb dolog a világon. Aztán a kiságyat lassan ellepte a pilleszárnyakon érkező álom, csak a szék lábánál üldögélő nagy barna mackó tűnődött még egy kicsit az élet nagy igazságán, - hogy néha milyen jó, máskor meg milyen rossz érzés nagy mackónak lenni. Csak a lábujjhegyen settenkedő hajnal vette észre, hogy a kövér hold magával vitte Bumma kölcsönkapott tigriscsíkjait, amit, a mackó akkor sem bánt volna, ha történetesen még ébren lett volna, de az álomtündér már kézen fogva sétált vele mézország édes útjain.

2010. december 15.




A csavargó

Még egy nagyot húzott az üvegből, mielőtt visszadugta volna a becses nedűt, a behavazott virágtartó takarásába, és az utolsó kortyot hosszasan a szájában tartva ízlelgette, mielőtt átengedte volna az enyészetnek. Az ólomszürke ég óvatosan sötétedett, és az utcai lámpák fénye egyre határozottabban rajzolta ki a köröttük kavargó hópihék kontúrjait.
Már nem érdekelték az orra előtt siető emberek, és ha néha rájuk is nézett, talán még egy-egy pár jobb cipő, vagy ruha, egy villanásnyira belekotort a fakuló emlékekbe, de felkavarni már nem igen tudta, mert a nélkülözés monotóniája vastag iszapréteget pakolt az emlékekre.
- Talán jobb is így, legalább emlékezni már nem kell. Az alkohol még segíthet, hogy ne kelljen gondolkodni, mert aki gondolkodik, annak előbb-utóbb felelősséget kell vállalnia a gondolataiért, és a tragédia az, hogy a gondolatok, időnként még a csavargót is utolérik.
Eleinte ő is megjárta az emlékezés poklát, mint mindenki más, aki az utcára került, de mondják, hogy az idő segít begyógyítani a sebeket, és a nyomor úgy segíti le a gátlásait az emberről, mint a pincér a jó vendégről a kabátot. De hol van már a pincér is, hiszen mindenki csak addig valaki, amíg fizetni tud, és ő már maga sem tudja, mióta nem tud, mert az időt is csak annak találták ki, aki fizetségre vár.
Mondják, hogy az emberek rosszak, és úgy irtóznak a nyomornak még a látványától is, mintha legalábbis ragályos lenne. Igen. Vannak rossz emberek. Nagyon sokan vannak, - de rengetegen vannak, akik nem rosszak, csak egyszerűen közömbösek. Végtelenül közömbösek. Megszokja az ember, hogy úgy néznek rajta keresztül, amitől néha felmerül annak a gondolata is, hogy talán már egy másik világban létezik, ahol nincs már teste, csak lelke van, mert a megfagyott test, a múlt éjjel, valahol a híd alatt ottmaradt.
Aztán a valóságos test létét csalhatatlanul jelzi a feltörekvő éhség, ami éles karmaival úgy ragadja meg az üres gyomrot, mint a portyázó rétisas, a gyanútlan tapsifüles vékony oldalát.
Az elnyűtt cipő termetes szakadásán keresztül beszivárgott hólé is valóságos, mely lassan, de kíméletlenül áztatja át, az amúgy is vékonyra kopott zoknit, hogy ezzel véglegesen száműzze azt a kis meleget is, ami még egy ideig szívesen látott vendég lett volna.
Rakodják már a teherautókról a fenyőfákat, és hamarosan megbolydul az istenadta nép a készülődés mámorától ittasodva, - de minek is? – Hogy aztán néhány nap múlva, eltelve az ünnepnapok bőségével, unottan vessék utcára a szánalmasan megkopasztott karácsonyfát, mint őt magát is, valamikor, éppen ilyen tájban.
Gondolkodni néha fáj, mint ahogy a hideg is fájni tud, amikor hívatlan vendégként telepszik az ember testére, és milliónyi apró fullánkjával csontig hatol belé, hogy már reszketni se legyen értelme, csak összeszorított fogakkal tűrni, vagy reménykedni, hogy talán nem tart már soká. Talán ma éjszaka kegyet gyakorol a sors, és az eljegesedett idegek megszűnnek továbbítani a fájdalom ingerületeit, hogy pilleként libbenhessen tova a testbe fagyott lélek.
A csavargó maga sem tudta miért, de most határozottan úgy érezte, hogy fel kell néznie.
Nem értette, milyen érzékek játszanak vele, hiszen az esti forgatag ugyanazzal az egykedvűséggel zsongott, mint máskor, de mégis, - az érzés csalhatatlanul megérintette.
Aztán különös látvány tárult elé.
Egy erősen meghajlott anyóka töpörödött alakja vált el a tömegtől, akinek láthatóan nehezére esett a cipekedés. Hátán, pokrócba kötött holmit egyensúlyozott, jobb válla felett két kézre markolva batyuját. Sötét kendője egészen előre csúszott lehajtott fején, melytől arctalanná vált, mint a Városligetben üldögélő Anonymus szobor. Szánalmas figura volt, akinek vékony lábszárai a kelleténél nagyobb viseltes hótaposó csizmában folytatódtak, és aprókat lépve araszolgatott, mint egy pingvin, - de talán csak azért, mert a letaposott hótól jegesedő járdán így esett biztonságosabb járás.
A csavargó egy pillanatra sorsközösséget érzett az ismeretlennel, és megfordult a fejében, hogy segítenie kellene a szerencsétlen asszonynak, de aztán azonnal meg is gondolta magát. Eszébe jutott, hogy az emberek irtóznak a közelségétől, mert koszos, büdös, és különben is csak pénzt akar tőlük. Valami mégis vonzotta a tekintetét, mert szokása ellenére nem fordította el a fejét, hanem szinte rácsodálkozott a látványra.
A néni közben mellé ért, és nagyot fújtatva lekanyarította a hátáról a csomagot, arra a padkára, amin az elhanyagolt külsejű ember ült, és azonnal bontogatni kezdte a durván összekötött csomót.
A hajléktalan éppen hátranyúlt az eldugott borsüvegért, hogy a maradékból illendően megvendégelje a váratlanul érkezett sorstársat, de jéggé dermedt mozdulattal meredt a kibontott batyuból előkerülő vaskos bőrcsizmákra, melyek, szakadt cipői mellett feketélltek a hóban. Még bámulta a lábbelikbe rejtett meleg zoknikat, ajkán formálgatva a szót, mely leginkább illene a váratlan helyzethez, mikor az álruhás tündér egy kissé kopottas, de jó melegnek látszó irhabundát terített a hátára, apró kezeivel serényen igazgatva a súlyos kabátot. Aztán a batyuként szolgáló pokrócot még búcsúzóul az ölébe rakta, majd szótlanul végigsimított a csavargó imára kulcsolt kezén, hogy egy aláhullott könnycseppel a kézfején újra beleolvadhasson az ünnepre készülő, lámpafényes utca forgatagába.


2010. december 15.





A kis jövevény

A napsugár belesett a szakadt kosár ritka fonatai között, és végigsimított a szertelen kesze-kuszaságban nyújtózkodó hosszú bajuszokon, melyek, időnként az álom öntudatlan apró rángásaival köszöntötték a májusi fényáradatot.
A napkorong egyre feljebb emelkedett, hogy jobban beláthasson a vén kosárba, és pajkosan végigcsiklandozhasson a selymes szőrszálakon, gyorsan felnyalva a hűvös hajnallal érkezett nyirkosságot. Aztán száműzve a legapróbb páracseppecskéket is, még időzött egy ideig a cirmos bundácska felszínén és miután több dolga hirtelen nem akadt, elbújt a szétálló szőrszálak sűrűjében.
A sárgásvörös szőrgombóc, megelégelve a csintalan nap csiklandozását, lassan megmozdult, két első lábát kinyújtva, nekifeszítette bársonytalpú mancsait a kosár oldalának. A kieresztett karmocskák fenyegetően kandikáltak a réseken túli bokor felé, ahol az apró levelek sűrűjében egy fészken lapuló rigómama gombszeme sötétlett. Az ősi ellenség szemtelen közelsége úgy felháborította, hogy legszívesebben rákiabált volna az apró cirmosra, de a fészek áldott melegében összebújó tojásait magára hagyni, jólneveltségével ellenkezett volna.
A kis jövevény nyújtózkodását még csak most látta először, de ősi ösztönei azonnal működésbe léptek. Aggodalma nem volt teljesen alaptalan, hiszen tavaly nyáron, amikor még a vastag fűben bujkálva várta a szülei által csokorba gyűjtött gilisztákat, majdnem bajt hoztak rá, az akkor még ismeretlen karmok. Ágról-ágra reppenve, nagy nehezen sikerült elmenekülnie, és akkor egy életre megtanulta, hogy a szőrös puha léptű közelsége, szó szerint életveszélyes a tollas népség számára.
Májkrém, persze minderről mit sem tudott, hiszen teljesen ártatlan volt a dologban, annál is inkább, mert tavaly nyáron még a világon sem volt, és különben is csak tegnap délután érkezett egy kényelmes kabátzseb rejtekében.
Szegénynek meg sem fordult a fejében, a sötét kabátos dalnok hites feleségét ijesztgetni, mert sokkal inkább foglalkoztatta, a tegnap este óta egyre jobban rátelepedő magány. A kosarában lévő párnán hiába érezte kis játszópajtásainak szagát, buksi fejébe sehogy sem fért bele, hogy miért nem találja őket. Ettől kicsit megzavarodva, keservesen nyávogott még egy darabig, míg a fáradtságtól letaglózva ólomsúlyú álmot borított szemére a sötétség. De ez még tegnap este történt, most viszont, olyan természetességgel simogatta a májusi napsugár, amilyen természetességgel ilyenkor a madár tollászkodik. A macskának meg bizony, - ha akarja, ha nem, minden reggel nyújtózkodnia kell. Májkrém minden porcikájában elnyújtózva, teljesen átadta magát az ősi szertartásnak, és ugyan honnan is sejtette volna, hogy a tegnapi vacsorájával, egyben a névadója is megesett.
A dologban talán ő is ludas lehetett valamennyire, mert miután elégedetten nyalogatta a szája szélét, egyre csak azt hajtogatta, hogy máj, máj, máj. Aztán ivott még egy kis tejet is, de akkor már inkább csak hallgatott. Mindenesetre Zsófinak ennyi is elég volt, hogy elértse a helyzetet és miközben leguggolt a cicához, hogy szalvétával felitassa az egyik csintalan bajuszka végén hintázó tejcseppet, meg is született a végérvényes elhatározás, miszerint a kis jövevény neve, csakis Májkrém lehet.
- A macskák, ugyan tudvalevőleg, kifejezetten jó viszonyban vannak a tejjel, de érdekes módon, beszélni azért valahogy mégsem szeretnek róla. Talán csak azért nem, mert röstellnék, ha a legendásan híres egerésző mivoltukon, a fehér nedű foltot ejtene.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kiscica sem bánta a kényeztetést, amiről Zsófit sem lehetett volna lebeszélni, mert első útja az óvodából, azonnal hozzá vezetett, és ilyenkor langyos tejecskével próbált kedveskedni kiválasztottjának. A lefetyelésbe belefáradt csöppség, a gondoskodó tenyerekbe gömbölyödve, halk dorombolással jutalmazta a rendszeressé vált figyelmességet, és Zsófi lelkében, észrevétlenül túlcsordult a szeretet.

A kis Májkrém, efféle dolgokkal mit sem törődve, lehunyt szemmel élvezte a langyos napsütést, mígnem eszébe jutott, hogy reggelente mosakodni is kell, és módszeresen tisztogatni kezdte apró piros nyelvével a vékony bundácskát, éppen úgy, ahogy az anyja nemrégiben tanította.
Kicsit meg is ijedt, amikor Zsófi hirtelen leguggolt elébe, és a fényárban úszó öreg kosár egy pillanatra árnyékba borult, hogy aztán kis gazdája óvatos ölelésébe fonva, bizalommal telve ringatózhasson az ismerős szeretet lágy hullámain.
Még néhány percig tartott a hirtelen jött gyönyörűség, aztán újra a szakadt kosárban találta magát, és egy pillanatra olyan érzés suhant át előtte, mintha csak álmodta volna az ölelést, minthogy máskor is álmodott már hasonlót.
De a dolog valóságos volt, mert Zsófi még ott guggolt a kosara előtt, és miközben lágyan simogatta, beszélt is hozzá. Tapasztalatlan cicaeszével még nem tudta megfejteni, hogy mit, de a jóindulattal, megnyugvást hozó hullámok érkeztek, melyek rátelepedtek érzékeny lelkére.
A kis jövevény, még csukott szemmel dorombolgatott egy ideig, és talán maga sem vette észre, hogy a jóságos napsugár lopva megmosolyogja a szétálló bajuszkákat, és szeretetből szőtt langyos fátylat borít a vén kosárra.

2011. január 3.





Mirci csengettyűje

Összegömbölyödve feküdt a kosarában, de most valahogy ennek sem tudott örülni. Máskor szívesen heverészett itt, és otthonának érezte ezt a sűrű fonatú vesszőkosarat, mert egy kicsit megvédte a hűvösebb szelektől, és jó el lehetett bújni benne, de mégis szemmel tudta tartani a környezetét. A vékony párnácska is éppen elég volt, hogy kellemes fekvés essen rajta, de most valahogy ez sem volt az igazi.
Óvatosan fordult egyet, és próbált máshogy elhelyezkedni, és akkor megint megszólalt. Nem olyan hangosan, mint máskor, de határozottan lehetett hallani, és ez újra kizökkentette már-már visszaszerzett nyugalmából. Már lemondott arról is, hogy mancsaival kaparászva, újra megpróbálja a rózsaszín bolhanyakörvről leoperálni, mert olyankor a helyzet még rosszabb lett. A kis csengettyű minden alkalommal megszólalt. Csak akkor hallgatott, ha meg tudta állni, hogy nem mozog, és azt nagyon nehezére esett megszokni.
Amikor első alkalommal hallotta, még tetszett a játék. Forogva, pörögve próbálta elkapni a hangot, ami mindig követte, akár merre ugrott. Már kezdett nyugtalankodni a dolog miatt, de kis gazdája ölében a simogatás, feledtette vele a kudarcot.
Aztán kezdett rájönni, hogy a kis csengettyűt be lehet becsapni, mert ha szép lassan, óvatosan sompolyog, akkor nem incselkedik vele. És egy ideje már neki sem volt kedve incselkedni a csengettyűvel.
Maga sem vette észre, hogy már a kedvenc étele sem ízlik úgy, és néhány napja kezd határozottan vékonyodni. A szőre is fénytelenebb lett, mert a reggeli tisztálkodást is összecsapta, mióta a hang vele volt. Azt, hogy gyengébb is lett, még nem vette észre, mert a lassú vánszorgás nem fárasztotta. Sokkal inkább elfáradt abban, hogy minduntalan a hangra kellett figyelnie, ami minden nagyobb mozdulatot jelzett.
Zsófi már napok óta figyelte a szomszédban mélázó kiscicát, és látta rajta, hogy nem lehet teljesen egészséges, mert amikor egy hónapja idehozták, még játékos kedvében volt, és hozzá is át-átjött játszani. Múlt vasárnap volt nála utoljára, és annak már éppen egy hete van, mert holnap reggel megint menni kell az óvodába.
Délután, amikor a papája a szomszéd faluból átbringázott egy kis családlátogatásra, meg is említette neki, hogy a szomszéd kiscicával valami baj történhetett, mert fél átjönni. Pedig jókat szoktak játszani Májkrémmel, aki már nagyobb cica, mert már van egy éve is, hogy itt lakik.
A kitartó hívogatásnak aztán csak nem tudott ellenállni cirmos barátunk, és óvatosan átbújt a drótkerítés alatt, de mindjárt be is osont egy közeli bokor alá, ahonnan sötét macskaszemeivel félénken pislogott kifelé
Az öreg leguggolt a cicához, és végigsimított rajta, majd lassan, de határozottan alányalábolva kiemelte a bokor alól. Mirci tiltakozás nélkül tűrte, hogy az idegen kézbe vegye, mert ismerős szeretethullámok futottak végig a gerincén, már akkor is, amikor először hozzáért.
A vén szemöldökök hirtelen felugrottak, amikor a papa kitapintotta a nyakörvhöz erősített kis csengettyűt, és csak hümmögött, amíg rövid babrálás után a zsebébe rejtette az emberi tudatlanság apró, de annál hatásosabb bizonyítékát.
Mirci tanácstalanul álldogált a fűben, és egy kicsit csalódottan is, mert az öreg kezében határozottan jobb volt, és Zsófi megérezte, hogy egy kis simogatással lelket kell öntenie a szomszédcicába. Ám Májkrémet is közelebb húzta a túltengő féltékenység, és magasra emelt farokkal sertepertélt guggoló kisgazdája mellett, hogy egy óvatlan pillanatban megcsiklandozva az orrát, felhívja a figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy a simogatás mégiscsak inkább neki járna.
Aztán Mirci lassan elindult. Zsigereibe már beleivódott az óvatosság, és az első nagyobb lépésnél már várta az idegtépő hangot. Meglepetésében meg is torpant egy pillanatra, mert a hang elmaradt. Aztán egy kicsit felbátorodva osont tovább, és szökkent is egy rövidet, de a hang nem volt sehol. Májkrém elértette a szökkenést, és játékot sejtve villámgyorsan ott termett, hogy feldöntse a meglepődött kismacskát. Aztán, míg hemperegtek a magas fűben, Mirci láthatatlan rabláncai észrevétlenül lehullottak, és a szabadságtól megperzselve még szédelgett ugyan egy kicsit, de ez már teljesen más érzés volt, mert ez már maga volt a boldogság.
Az öreg, miközben tűnődve bámulta a két cica gondtalan kergetőzését, önkéntelenül megdörzsölte a csuklóján lévő forradást, melyet szinte láthatatlanná halványítottak az élet homokóráján lepergő évtizedek, aztán lágyan átfogva unokája vállát, lassan megindult a ház felé.

2011. január 5.




Az örökség

Az öreg, látszólag békésen szunyókálgatott a fehérre meszelt kis ház előtt terpeszkedő padon, ami kényelmesnek tűnt ugyan, de azért annyira mégsem volt az, hogy az emberfia hosszú álmokat szövögethessen rajta. Nem is az álmokat bánta volna, mert olyankor újra fiatal volt és erős, ami már önmagában is jó, de ráadásként, olyan régi, kedves ismerősöket hozott elé az álom, akik már hosszú évek óta a temetői hársfák alatt hallgatják, a májusi lombok közt meg-megvillanó aranymálinkó dallamos fuvolázását. Hanem, - az éjszakák hossza, valószínűleg egyenes arányban nyúlik a megélt májusok számával, mert mostanában a reggelek is egyre lustábban vánszorognak elő a pirkadat félhomályából.
Lehunyt szemmel hallgatta, ahogy az egymással kergetőző langyos fuvallatok, pajkosan bújócskáznak a fehér törzsű nyírfák szív alakú levelei között, gyorsan végigsimítva rajtuk a tavasz üzenetével, mert a jó hírt mások is türelmetlenül várják.
Az öreg szunyókálása csak látszólagos volt, és most szó sem lehetett álmokról, mert a régmúlt gyermekkor felbukkanó emlékképeinek fényén, még az évtizedek leheletfinom fátyla sem volt képes tompítani. Mélázott még kicsit a széppé nemesedett múlton, és még egyszer végigsimított rajtuk, hogy aztán szelíd mosollyal rejtse vissza őket, lelke apró titkai közé.
Kicsit hosszabban időzött a kép előtt, ahol a tükörből, nyúlánk, de sportos alkatú önmaga nézett vissza, és erre a képre, még hetven év távlatából is büszke lehetett, hiszen abban az időben az iskola egyik legjobb tornásza volt.
A dolgok, olykor mégis úgy rendeződnek, hogy a jót, valami rossznak kell követnie, mert váratlanul, azon a képen látta tízéves önmagát, ahol egy bolt ajtajában tétován várja, hogy esélyei mérlegén győzzön a magabiztosság.
Félredobva a kisebb súlyú vesztest, benyitott, és karjára akasztott kosárral sétálgatott az áruktól roskadozó polcok között, egészen addig, amíg az édességek csábítása végérvényesen győzedelmeskedett, és egyszer csak, egy gyönyörű, piros csomagolású csokoládé mellett találta magát, melyről pajkosan kacsintott rá, a két kis levélke társaságában barnálló mogyorószem.
Egy pillanatra megszólította a tisztesség, és arra gondolt, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha megvehetné, de ahhoz pénz kéne, ami pedig nincs.
A kosarába tett csokoládéval megindult a sorok között, és amikor a polcok végénél lévő fordulóhoz ért, egy óvatos mozdulattal a kabátjának belső zsebébe csúsztatta az édességet.
Szerencsére senkit sem látott maga körül, és már csak néhány méter választotta el a megnyugvástól. Tudta, hogy a pénztáros nem láthatott rá, és ha nem vett semmit, fizetni sem kell, de azért a kisördög csak ott motoszkált benne, hogy mi van, ha mégis meglátta valaki.
Már letette a kosarat, és majdnem a kilincsen volt a keze, amikor a boltvezető kilépett a raktárból, és az ajtó elé állva megkérte, hogy menjen vele az irodába. Abban a pillanatban talán a föld is megnyílhatott volna inkább, csak azt az utat ne kellett volna megtenni. A kis helységbe érve, az íróasztalra kellett pakolnia a zsebében lévő holmikat. Előkerült egy lakáskulcs, egy töltőtoll, aztán nagy komótosan felbukkant egy összehajtogatott zsebkendő, egy kis bicska, amit lassított felvételben követett egy kerek zsebtükör, melynek másik oldaláról, a gyászos helyzettel mit sem törődő Brigitte Bardot, kifestett macskaszemekkel, csábosan mosolygott. Az énekhangjáról elhíresült Francia színésznő és szexbálvány, azonban akkor is mosolygott, mikor a hosszú szőke hajára, stílszerűen egy fésű került, és miután a dolgot nem lehetett tovább húzni-halasztani, utoljára a felsorakoztatott holmik mellett végre felvirított a piros csomagolású csokoládé is.
Lélekre ható gyászbeszéd a becsület temetésén, jegyzőkönyv, fenyegetőzés az iskolaigazgatóval, szülőkkel, végtelennek tűnő fejmosás. Hetven év távlatából sem lehet elfelejteni.
Most is élénken virított benne az emlék, ahogy égő fülekkel szégyentől forrázottan kóválygott a hazafelé vezető úton, abban a lehetetlenben reménykedve, hogy valami csoda folytán meghosszabbodik az út, és az se lett volna baj, ha a végtelenbe vezet.
Aztán még elevenen emlékezett arra is, amikor otthon, az apja előtt újra megszégyenült, és büntetésből neki kellett előhozni a ruhásszekrényben pihenő vastag szolgálati derékszíjat.
De amilyen gyorsan enyhültek a verést követő fájdalmak, bizony többszörösen hosszabb ideig nyomasztotta az érzés, hogy a szégyenfolt végtelenül lassan kopik, ha ugyan elég hosszú egy élet ahhoz, hogy nyom nélkül lekophasson.
A boltvezető emberségének hála, az iskolába nem jutott el a sajnálatos eset híre, és utóbb az is kiderült, hogy a szülőket sem értesítette, mert jó emberismerő és gyakorló apaként nagyon jól tudta, hogy ez a lecke egy életre szóló tanúságot hurcol magával. Nem tévedett!
Az öreg lelki szemei előtt számtalanszor lepergett kis történet, még hetven év távlatából is vörösre színezhetné a vértelen füleket, de csodálatos módon képes volt megbocsátani egykori önmagának. Apjának is komoly lelki vívódást okozott, hogy végső lehetséges módszerként kénytelen volt a derékszíjhoz nyúlni. Az estékbe nyúló lelki ráhatásokban jobban hitt, amikor beszélt a szorgalom fontosságáról, a tudás hatalmáról, a boldogulásról, ami gyermekésszel rosszabb választás volt, mert a szavak súlyától nehezebb volt szabadulni.
Most, hogy a régi dolgokat újraélte, eszébe jutott, milyen bölcsen is intézte úgy a teremtő, hogy az ember képtelen a régi fájdalmakra visszaemlékezni, ugyanis a fájdalom is ismerheti a törvényt, amely szerint, ami egyszer elmúlt, az már soha többé nem jön vissza.
A kimondott szavak, viszont sohasem múlnak el, mert az idők végtelenségében rezegve máig hirdetik az igazságot.
„Édes fiam, csak egyetlen örökséget hagyhatok rád, mert nekem sincs annál több, mit adhatnék, de azt a kincset, soha senki nem veheti el tőled, ha híven őrködsz felette, mert az, maga a becsület”.

2011. január 12.





A vén ingaóra

Lehunyt szemmel heverészgetett még egy kicsit, bízva abban, hogy talán most sikerülhet összeilleszteni a ködbevesző álomképeket, de minden igyekezete ellenére, csak néhány halvány foszlány mutatta meg magát, ami ki tudja honnan érkezett, és merre illan megint tovább.
Az álmok olykor túlságosan is valóságosnak tűntek. Legalábbis azok, melyek elvétették a szabályt, és ahelyett, hogy feloldódtak volna az elmorzsolódott nyolcvanhét év kesze-kusza emlékhalmazában, újra és újra előbukkantak, mint bűvész kalapjából a nyuszi.
Míg a hajnallal érkező derengés lustán alámerült a kisszoba méla sötétjébe, addig az öreg is csukva tartotta a szemét. Aztán ahogy a fény egyre jobban feloldotta az éjszaka terhétől súlyosra ülepedett gondolatokat, és a július aranyával érkező napsugarak vallatni kezdték a kifakult párnahuzat egymásba fonódó virágmintáit, az álmok utolsó morzsái is áthullottak a felejtés rostáján.
Míg a kecses falióra ingája hol erre, hol arra lendülve intett búcsút a múló időnek, az óarany számlap mögött egymásba kapaszkodó fogaskerekek sem tétlenkedtek. Fáradhatatlanul hajtották a nyurgára formázott nagymutatót, aki láthatóan szorgalmasabb volt kisebb társánál, mert éppen egy egész kört járt be, mire sikerült rávennie tömzsi testvérét, hogy szíveskedjék végre egyik számról a másikra átvánszorogni, hiszen az idő… még az ő lustasága miatt sem állhat meg.
A kicsi, aki joggal lehetett büszke derékban kiöblösödő, mívesen áttört díszítésére, azzal vágott vissza, hogy ő bizony semmiképpen sem haladhat gyorsabban, mert a dobozban settenkedő fogaskerekek diktálják a tempót, és arról igazán nem tehet, hogy éppen neki jutott a lomhábbik.
Ekkora pimaszságot az összekapaszkodó fogaskerekek sem hagyhattak szó nélkül, mert - ugyan mit tudhat arról egy műveletlen mutató, hogy egy precízen megmunkált fogaskeréknek hány foggal kell rendelkeznie ahhoz, hogy az óramű pontosan tegye a dolgát. Ráadásul… miután mindegyikük különböző, mindegyikük igazi egyéniség!
Az inga egy ideig türelmesen hallgatta a vitát, de magában azon morfondírozott, hogy mivel az ütemet egyedül ő diktálja, nélküle bizony… süthetné a tudományát a legprecízebb fogaskerék is.
Persze nem beszélhetett összevissza, mert félő volt, hogy kiesik a ritmusból, ezért kimérten csak annyit mondott, hogy - nem-nem, nem-nem.
A fénycsóvában tündöklő mutatók, első meglepetésükből felocsúdva arra a megállapításra jutottak, hogy dolgozhat itt bárki a legprecízebben is, ha ők nem mutatnak a számokra, akkor bizony minden hiába. Ebben egy ideig megnyugodva békésen hallgatták a fogaskerekek egyenletes kattogásait, mígnem a nagymutató újra kezdte a régi nótát, hogy a vak is látja, hogy kettőjük közül azért mégiscsak ő jár be nagyobb utat az ügyért.
A kicsinek sem kellett több!
Duzzogva vágott vissza, hogy amíg amaz körbe-körbe loholgat, ő… csakis ő tartja számon, hogy az órának hányat kelljen kongatni, - tudniillik, éppen annyit, amelyik számra rámutat.
De azért a nagymutató válaszán mégiscsak elgondolkodott, hogy - ha ő, óránként nem mutatna fel a világot igazgató magasságos mennyekre, bizonyára a kongatás sem lenne lehetséges.
A tömzsi, miközben szokásához híven észrevétlenül vánszorgott, titokban kénytelen volt belátni, hogy a nagymutató mégiscsak bölcs lehet, mert az igazság valóban az, hogy kongatás az ő áhítatos imája nélkül, bizony… még sohasem volt, és nem is lehet talán.
Aztán a szeretetteljes gondolattól visszahiggadva, békülékeny hangon emlékeztette sorstársát, hogy legszebben mégiscsak akkor zeng az öreg ingaóra hangja, amikor együtt imádkozva nyújtóznak az ég felé.
Ebben a pillanatban, ahogy ezt kimondta, világossá vált előtte, hogy mindnyájuk munkája egyformán szükséges a pontos működéshez, mert bármelyikük nélkül értelmetlen lenne az egész.
Az inga nem beszélhetett össze-vissza, mert mégiscsak ő vigyázta az ütemet, hát egyik lendületnél azt mondta, hogy jól, a másiknál meg, hogy van, és a saját hangjában gyönyörködve egyre magabiztosabban hajtogatta, hogy - jól van, jól van.
Az öreg arcán halvány mosoly suhant át, ahogy tekintete végigsimított a cirádás mutatókon, mert egy röpke pillanatra elé-szaladt gyermeksége, amint mezítelen lábujjai között szűrve az utca porát, a környék suhancaival egymást heccelve kergették azt az esetlen kis rongylabdát, amit még szegény édesanyja fabrikált.
- Istenem, de rég is volt! - Hol vannak már azok a dolgos kezek… amik, ha megsimogatták a tüskére nyírt gyermekfejet, maga volt a boldogság.
- Akkoriban kevesebb idő jutott a szeretetre, mert a ház körül és a jószágokkal, de kinn a földeken is rengeteg kézi munka volt.
Ma mindent gépesítenek, amivel időt remélnek megtakarítani, de hiábavalóság az egész, mert időt megtakarítani semmiképpen sem lehet.
A régiek is ritkán borultak egymás nyakába, mégis valahogy tisztább volt az érzés, mert jó szóért, elég volt jó szót kapni.
Ma már boldogtalanok a gyermekek, akik másokénál kevesebbet kapnak, mert az ajándék, tán Istent is megkerülve, felmagasztalódott a szeretet értékmérőjévé, megölve ezzel a reményteli várakozás örömét, hisz a mai világban mindenkinek minden azonnal kell.
Megiramlott a világ, és nincs idő várni.
Pedig milyen szép is volt egykoron… hamvas arcú Rózájára várni, a kertvégi kis-patak keskeny hídkorlátján támaszkodni, belefeledkezni a fecsegő víz holdfényben csillogó játékába.
Az öreg óra, az elmúlt időkkel mit sem törődve, kizökkenthetetlen ütemmel mondogatja, hogy most, most, most, most, és nem érdekli, ami volt, de azon sem tépelődik, ami lesz, csak méri az időt… kíméletlenül és megállíthatatlanul méri.
- Kitudja, hányszor fordulhattak már körbe a vén mutatók, mióta az apja az ölnyi vastag sárfalba vert kampósszegre akasztotta gondosan készített mesterművét.
Krisztusi korban lehetett még akkoriban, de akár a hetedik faluból is eljöttek a munkájáért, mert minden óra lelkében olvasni tudott, és azonnal megérezte, miképp orvosolhatja betegségüket.
Az öreg révedezve simított a takaró ráncain, pedig valójában, messzire bitangolt fiatalságán simított egyet, mikor eszébe jutott, hogy suhanc legényke korában milyen szívesen térdepelt az apró műhely padján, lesve az asztallapon félrebillent fogaskerekeket, bámulva a titokzatos csodát, hogy miként áll össze a bonyolult szerkezet.
Hiszen van annak már vagy hetven éve is, hogy az öreg inga fáradhatatlanul hajtja az időt, és az óta csak néhányszor állt meg, de bizony egyszer sem magától.
Először akkor fogta le az ingát, amikor huszonnyolc évvel ezelőtt a tavasz első hajnalával, a megvénült órásmester lelke a mennyekbe szökött, ahol az időt percekben és órákban, de még napokban és években sem számolják, hiszen végtelen az, mint a magasságos mennybolt.
Másodszor… amikor feledhetetlen Rózájának utolsó éjszakáját virrasztotta, éppen ennek az ágynak a szélén szorongva, - gyenge kezét, mint kihűlt kis-madárkát, száraz markában melengetve, mígnem a fájdalom megfakult barázdái szelíden elsimultak, hogy valami ismeretlen, földöntúli béke költözhessen reá. 
A révedező szempillák rejtekéből, két kövér könnycsepp nézett farkasszemet a porlepte ablakon beleskelő napsugarakkal, majd szégyenlősen alágördültek a szikár arcon, hogy észrevétlenül elvegyülhessenek a párnahuzat kifakult virágmintáinak szövevényében.
A fénylő sugarak még jó ideig kedvükre hintáztak a vén ingaóra ide-odalengő réztányérján, aztán a meszelt falon incselkedő árnyak játékát elunva, észrevétlen kihátráltak az aprócska ablakon.

2011. január 25.



A cigányprímás unokája

A csillagok valahol a felhők fölött bújócskázhattak, mert szinte tapintani lehetett a sötétséget, mikor Jóska óvatosan behúzta maga mögött a könnyű kis léckaput, vigyázva, nehogy hozzáragadjon a lassan száradó olajfestékhez. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban száradhatott volna a múlt heti jó kis időcskében. Igaz, hogy június vége felé forró már a napsugár, de nem úgy az elmúlt napokban, mert mostanában csak látogatóba bújt elő az égbolt párázó fátylai közül.
Szinte tapogatva a sáros utat, megindult a feketébe burkolózott házak között, és halvány mosolyt csalt az arcára a gondolat, hogy szomszédjai, milyen gondosan zárják a kapujukat éjszakára.
Nevetve szokta mondani, hogy ő bizony nem zárja, mert a szegénység úgysem kell senkinek, mást meg nemigen lehetne elvinni tőle. Azért alighogy végiggondolta, eszébe jutott, hogy dehogynem, mert éppen a napokban dézsmálták meg a kertvégében zsendülő zöldbabját. A frissen kapált föld sötétlő szalagja, két kecses őz nyomait őrizte.
- Talán hurokkal sikerülne megfogni egyet.
- Mondják, hogy finom a húsa, de Sára meg nem enné, ha csak sejtené is, hogy őzike volt.
- Olyan lágyszívű asszony az, hogy megesik a lelke minden elesetten, ember, vagy állat, neki egyre megy.
- Hogy is lehet ilyen nyúlszívű, a Devla se tudja, bár éppen ezt szerette meg benne, amikor először meglátta.
- Egy fészekből kipottyant madárfiókát melengetett a markában, mert annyira kihűlt már szegény teremtés, hogy alig pislákolt benne valami kis élet.
- Jóska arra gondolt, hogy mindig előtte lesz a kép, amint a lánynak földöntúli boldogság ragyogja be az arcát, mikor a csöppség fészkelődni kezdett, és ha szárnya lett volna, bizonyára utána is repült volna. Nem tartotta ő kalitkában a tollasodó kismadarat, csak addig a néhány napig, amíg egy kicsit megerősödik, aztán egy reggel könnyes szemmel engedte útjára. Könnyei egyszerre voltak örömkönnyek, melyek a megmentett élet szabadságához szóltak, és a ragaszkodásé, amivel lelkébe fogadta tollas kis barátját. Aztán Jóska is addig melengette Sára apró kezeit, mígnem arra a megállapításra jutott, hogy legjobb lesz, ha összeköltöznek, mert csak nem akaródzott az éjsötétszemű leány kezét hosszabb időre elengedni. Elszaladt az óta már két tavasz is, és ki tudja, annak a kismadárnak merre repülhetnek számos utódai.
- Hej, ha megadná a teremtő, hogy az ő Sárája is gyereket pelenkázhasson, nem is lenne semmi bajuk, de hát könny szökik a szemébe szegénynek, mikor a másét látja. Vigasztalgatja ő, hogy fiatalok még, nincs még semmi veszve, de hasztalan minden próbálkozás.
A nehéz gondolatokban elmerülve észre sem vette, hogy a Szabó Pista bácsi háza elé ért, pedig igazán tudhatta volna, hogy óvatosnak kell lennie, mert ha Szuszi nekiindul, még a láncát is eltépheti. Az éber házőrző majdnem a frászt hozta rá, ahogy a lánc fogságától felbőszülve, hörögve ugatott. Lassan a falu összes kutyája csatlakozott a hirtelen jött koncerthez, mert egy magára valamit is adó házőrző nem hallgathat, ha a többiek ugatnak.
A zöld gumicsizma időnként nagyot cuppant az esőtől megolvadt sárban, de nem csoda, hiszen már két napja nemigen látszott a nap. A levegő kifejezetten langyos volt, de rá-rá kezdett az alattomosan áztató eső, ami nem is esett igazán, inkább csak úgy permetezgetett.
Jóska, szép emlékű nagyapjára gondolt, aki mindig azt mondta ilyenkor, hogy – ez á jó idő Jóská fiám! Hájnállá megvállátjuk a tögyeseköt, áztán májd meglátjuk, mivel ájándékoz bennünket.
Aztán ahogy beérve a völgy rejtekébe, a sáros meredély összefutott vizeiben caplatott, az ugatás is alábbhagyott.
Később, mikor a domboldal meredek kaptatóján megállt egy szusszanásnyira, jóleső megnyugvással járatta végig tekintetét az ébredező háztetők hallgatag csendjén. Innen még jó kilátás nyílt a kis palóc falura, aztán továbbhaladva az ösvényen, már sűrűbbre zárultak a lombok.
Az öreggel is mindig itt szoktak megállni, hogy mielőtt elnyelné őket ez erdő sűrűje, lelkükkel még végigsimítsanak az otthont jelentő háztetők hullámzó tarkaságán.
Az örökségül rámaradt Dezső bátyó hegedűje bizony sok örömhöz és bánathoz muzsikált az Istenadta népnek. Esküvői vigadóknak húzta, ha két fiatal jobban összenézett. Szüret sem volt nélküle, de ott termett ő mindenütt, ahol jókedvet szimatolt. Aztán olykor a koszorúkkal takarózó sírhantoknál is zokogott a hegedű, mert mi mást is tehetett volna.
A kopott hegedűből aztán, a farsangi mulatságokon egyszerre égbe szökött minden nóta, és Dezső bátyót is visszafogadta magába a hőn szeretett anyaföld.  
Jóska az emlékek fátylán még visszanézett a tisztáson tündöklő pocsolyák rezzenéstelen víztükrére, hol, a hajnal lilásrózsaszín nyugalma sápadt párákat lehelt a magasba.
A tölgyesben még csend honolt, de egyik-másik korán ébredő madár már az utolsókat igazgatta tollain, hogy a hirtelen érkező világossal, azonnal felkerekedhessen egy kis élelem után, mert hosszú volt az éjszaka. A tollas népségnek minden éjszaka hosszú, mert a sötétség kiszámíthatatlan veszélyeket rejteget, és hiába írja a kalendárium, hogy az elmúlt éj volt az év legrövidebb éjszakája, az sem volt veszélytelenebb, mint bármelyik másik.
Az erdőszéli bokrok alját aranyecsetjével megcsiklandozta az első napsugár, és a természet végérvényesen felébredt. A madarak ágról-ágra reppenve üdvözölték a reggelt, és egy harkály ütemes koppanásokkal, fáradhatatlanul vallatott egy félig kiszáradt ágat.
A fatörzsek feketéllő lábai között lapuló, ázott lombszőnyeg, lassan párállni kezdett a június végi fénykévék tüzében, és Jóska tekintetét mágnesként vonzotta a látvány.
Gombák és megint csak gombák mindenfelé. Kicsi, nagy, fehéres, barnás, sárgás, vöröses, zöldes, és kitudja hányféle forma.
Még nem hajolt le egyért sem, csak gyönyörködött a ritka látványban, mert jóllehet az erdő gazdagon ad, de ilyet még a nagyapjával is ritkán láttak.
Aztán módszeresen tanulmányozva őket, lemetszette a kiválasztottakat, és mielőtt a kosarába tette volna, még egy pillantást vetett az eddig rejtőzködő spóratartó lemezek lefutására, sűrűségére és színezetére. Némelyiket óvatosan megnyomkodta, vagy körmével megkarcolta, de örömmel állapította meg, hogy egyet sem kellett eldobnia a levágottakból, mert sikerült tönkjükön állva is felismernie régi barátait.
Még egyszer végigjáratta tekintetét a páratlan látványon, és büszkén gondolt arra, hogy látogatása szinte meg sem látszott, hiszen vigyázva lépkedett, hogy ne tapossa le egyiküket sem, és feleslegesen ne szedjen belőlük. Az öreg mindig azt mondta, - há nem kőll, ne herdád, gyühetsz még te is más után, ászt mit viszel, há összetápodják!
Elégedetten ereszkedett a sáros erdei úton, de inkább a füves oldalon ballagva, mert néhol úgy fogta a csizmáját, hogy elég volt lábon tartani. A hegy alatt elterülő alsópetényi agyagbánya valamikor jó alapanyagot adott a romhányi cserépkályhacsempékhez, de hát az is hol van már. Kinek kell ma már cserépkályha! A kis palóc faluba már mindenki rakatott, akinek kellett, mert azért legtöbben még mindig a környező erdő fáival fűtenek, de vezetékes gázt is használnak már, bár inkább csak azok, akik messzebbre járnak dolgozni. Egyre drágábban mérik a gázt, meg aztán nem is olyan az. Más meleget ad egy jól megrakott cserépkályha, de még a kandalló is. Kutyának se kéne a gáz, amíg fát ad az erdő!
Míg gondolatait lassan őrölgette magában, már csak egy kőhajításnyira volt a falu első házától, és a kutyáról Szuszi is eszébe jutott, aki úgy ráijesztett reggel.
De most nem lepte meg a vadóc eb tombolása, mert hazafelé járt már az esze.
- Az utcára felhőző sült-szalonna mennyei illatára gondolt, amit Sárája a gomba alá vágott, üvegesre pirított hagymával, meg jó csípős zöldpaprikával.
A kapu melletti lócán sütkérező Rózsi nénje hangja zökkentette vissza álmodozásaiból.
- Jó időcske ván, igáz-é Józsikám!  Hát ádott-é áz erdő?
- Ádott áz, Rózsi néném, de még, hogy mennyit ádott!
- Áztán miféléket? Tinóra is vót?
- Vót áz is, meg mán meggyütt á rókágombá is.
- No ákkó mán tényleg itt á nyár!
- Itt ván áz Rózsi néném, mán á kálendáium szerint is.
- Fene ázt á kálendáriumot, nápok ótá csak szemerég! Náp kéne á ribizlire, meg á málnára is!
- Jó árrá még áz eső, Rózsi néném!
- Áz is jó! Persze, hogy jó! Azért mégis! Áztán, mutássá mán ázokot a gombákot!
- Hát áz á sárgás, áz miféle?
- Áz császárgálócá. Áz is most gyütt ki először. Nágyon finom.
- Jáj a gálócát nem szábád lelkem! Ismertem én válákit, áki áz ásztáltú át föl, ázt meg is hót.
- No, akkó áz se á gombátú hált meg Rózsinéném, me olyát még á gálócá se csinál!
- Monták ázt mán sokán fiám! Ázért jobb áz óvátosság!
- Á gálócábán ámátoxin ván Rózsinénje, oszt áz csinójá á bájt! Fogyásztás után átmeneti rosszullét, áztán mikó mán ázt gondúná áz ember, hogy nincs itt semmi báj, ákkó kezdődnek á bájok csák igázán. Három náp múlvá elkezdenek á belsőszervek roncsolódni, oszt ákkó mán áz Isten is csák széttárjá á kárját.
- Áztán, honnán ván mágánák ez á nágy tudományossága Józsikám, tán olyán mágos iskolákbá járt?
- Nem én, Rózsi néném! Hánem á pápám, Dezső bátyó tánított áz erőre! Oszt totyogós koromtúl együtt jártuk. Ismerem én áz erdőt, jobbán mint á sáját tenyeremet!
- No akkó csak okosan Józsikám! Oszt puszilom á Sárát, ádjá át neki!
- Ázt szívesen átádom, de még többet is ánnál!
- Eriggy mán te lókötő! Viccelsz öregányáddál!
Jóska távolodtában még még visszafordult egy szóra.
- Fiátál mágá még Rózsinéném, tárcsá meg áz Isten!
Az öregasszony még legyintett egyet, talán inkább csak magának, aztán halvány mosolyt küldött a néhai cigányprímás egyszem unokája után.

2011. február 1.




A szeretet illata

Kit a szerelemre csábító május, kibontott szirmaival zsongó hársvirágai fogadnak, hogy első lélegzetével vehesse magához a tavasz üzenetét, - azt tárt karokkal várja az élet, felismerve benne az örök létezőt, aki újból megtestesült, hogy küldetésének rögös útjaira léphessen.
Mézízű hársvirágillatot párázott a hajnal, azon az utolsó májusi napon, amikor a szülőszoba résnyire nyitott ablakán, hirtelen belibbent a boldogság.
Nem sírtam én akkor, inkább érzékeny szemeimet próbálgatva, barátkozni kezdtem a fénnyel, mely új otthonommá lett, és utólag visszatekintve, - úgy vélem, érdemes volt korán kezdenem, mert barátságunk, azóta gyönyörű gyümölcsöket érlelt.
Aztán, mielőtt megszokhattam volna a májusi hajnal madárdallal ébredő méla zsongását, máris új nézőpontból kellett szemlélnem a világot, mert egy vakmerő nőszemély, vékony bokáimat csokorba kapva lógatott arccal az anyaföld felé, fittyet hányva arra a tényre, hogy a frászt hozta rám. Akkor először szaladt fejembe a vér, és azonnal tudtam, hogy nem lesz könnyű utam. Ebbéli gondolataim megerősítésének jeléül, ütemesen paskolgatni kezdték, határozottan gömbölyödő meztelen idomaimat, - és talán akkor tudatosodott bennem először, hogy legjobb lesz ezután, az első hirtelen jött megérzésemre hagyatkozni.
Nem tévedtem. Az élet számtalanszor igazolta, hogy megkapjuk kérdéseinkre a választ, ha elcsendesedve, nyitott lélekkel hallgatunk a Teremtő útmutatásaira.
- Az ember természetéből fakadóan, kiapadhatatlan kíváncsisággal születik a világra, és folyamatosan kérdések motoszkálnak a fejébe, melyekre azonnali választ szeretne kapni.
- Igen ám, de honnan és kitől?
Számtalan különféle iskola, mester, guru, igehirdető, sulykolja, hinti elméleteit, és ember legyen a talpán, aki a töméntelen pelyvában rátalál az értékes magokra.
- Nehezebbé vált a dolgom, amikor felismertem, hogy lényegében számos út egyfelé vezet, csak az alapigazságok vannak különböző köntösökbe bújtatva, ami talán nem is baj, hiszen más-más érzékenységgel rendelkezünk.
- Mindenki azon az úton közelít a céljai felé, amely számára megfelelő, és különböző utak, különböző tapasztalatokat hordoznak magukban.
Magam is kérdező vagyok, aki válaszok után kutat. Válaszokat arra, hogy - honnan jöttem és hová tartok, miért vagyok éppen ebben a környezetben, ebben a társaságban.
- Mi lehet az életem igazi értelme azon kívül, hogy jól érezzem magam a bőrömben.
- Kutatom az ember kapcsolatát a természettel, az univerzummal, a Teremtővel.
- Kutatom a kapcsolatot a szeretet, vagy annak hiánya, és a betegségek kialakulása között.
- Választ keresek a földsugárzások emberi szervezetre gyakorolt hatásaira. Keresem a választ a lehetséges megoldásokra.
Egyszóval, - kutatom létezésem titkait. Illetve számos dolgot már nem kell tovább kutatnom, mert korán kialakult megérzéseimre hagyatkozva, kutakodásaim eredményeképpen megkaptam a saját válaszaimat.
Hirdetem a természet nagyságát, rajzaimmal, festményeimmel, verseimmel, novelláimmal, ráébresztve a fogékony szemlélődőt annak páratlan szépségeire.
Nyitott könyv az életem, melyhez minden jó szándékú, barátsággal közeledő ember, korra és nemre, bőrszínre és faji hovatartozásra való tekintet nélkül hozzáfűzheti saját életének lapjait, hogy együtt hirdethessük tovább a szeretet nagyságát.
Ha majd langyos májusi szellővel érkező tavasz bontogatja a hársvirágok apró szirmait, kedves ismerősként köszöntöm újra a szeretet illatát.


Sárkány Sándor
2011. február 2.





A szeretet útja


Azon a napon is ugyanúgy osont a kertek alján a hajnal, mint más rendes napokon szokott, de Miskát, holmi settenkedéssel nem lehetett rászedni. Vérvörös taraját égnek állítva igazította kukorékolásra tekintélyes csőrét, hogy elsőként hozza tudomására a szegénylegényeknek, miszerint hétalvónak tituláltatik mindegyik, aki ki nem kel az ágyból!
Péter komolyan vette a figyelmeztetést, és szorgalmas legény lévén, már az első srófára lerúgta a takarót, mert lelke mélyén restellte volna, ha a reggeli nap első sugarai nem a kaszálón érik.
Bizony ott köszönt rá a reggel. Még megcsodálhatta, amint a vöröslő napkorong frissen kapaszkodik a horizont fölé, aztán ahogy egyre fényesebbre váltott, és már szinte bántotta a szemét, inkább a dolga után nézett.
Harmattal a legjobb kaszálni, mondogatták a régi öregek, és ez igaz is volt, mert úgy dőlt a rend, mint az öreg Suba Pista bácsi két liter bor után. De hát ihatott az már amennyit csak akart, mert nem volt asszony a háznál, aki korlátozta volna. Igaz, hogy éppen az ital volt az oka, hogy faképnél hagyta az öreget, de most legalább rá lehetett fogni, hogy bánatában iszik.
Szóval dőlt a rend, ahogy kell, és valahogy, mintha jobban ment volna a munka, mint más napokon. Nem is nagyon állt meg, csak néha-néha, hogy a fenőkővel húzzon néhányat a kasza élén, de talán azt is csak megszokásból, mert mintha az is élesebb lett volna, mint máskor.
Hát, ahogy kaszált, egyszer csak, mocorgást látott a fűben. Letette a szerszámot, és óvatosan széthajtotta a térdig érő zsombékot. Egy kismadár kuksolt az alacsonyan rakott fészken, és ártatlan gombszemeivel méregetve latolgatta, hogy menjen, vagy maradjon.
Péter gyorsan visszarendezte a fűszálakat, és jódarabot elhagyva folytatta tovább a munkát. Már messze járt a fészektől, de még mindig a kismadár jámborsága járt az eszében.
Nem is értette, miért nem repült el, hiszen meg is foghatta volna. De hát miért is tenné, hisz nem bántott ő szándékosan senkit életében, és ha akaratlanul is, de mégis megtörtént, azt meg azonnal megkövette, mert Isten úgy segéljen, jobb a békesség.
Delelőre érve behúzódott egy terebélyes almafa árnyékába, és hátát a fatörzsnek támasztva szalonnázgatott, csak úgy egy kézben fogva a kenyeret a szalonnával, meg egy kisebb fej hagymával. Míg bicskájával falatot vágott a szalonnából, a szeme sarkából észrevette, hogy egy girhes kutya, lesi a közeli bokor mellől minden mozdulatát, de közelebb jönni nem mer. Nyelve oldalra fittyent pofájából, és szinte zihált, ahogy a levegőt kapkodta. Fekete rövid szőre fénytelen volt és csapzott, hosszú farka erőtlenül lógott. Nyála még hintázott egy kicsit a lihegéstől rángatózó nyelve hegyén, aztán lustán csurranva egy széles fűszálon folytatta útját, hogy végleg eltűnhessen a zöldben.
Péter levágott egy keskeny csíkot a szalonnából, és a kiéhezett eb lába elé hajította.
Az meglepetésében kicsit hátra ugrott, de aztán látva, hogy nincs mitől félnie, odalépett a szalonnához, és egy pillanat alatt befalta. Egy-két lépést tett a fiú felé, de nem történt semmi.
A kutya szemei szinte bűvölték, ahogy a legény jó illatú keze a szája felé mozdult.
Péter, most egy falat kenyeret vetett elé, ami egy szempillantás múlva szőrén-szálán eltűnt, mintha sohasem lett volna ott. De ott volt, mert az illata még a földön volt, és talán néhány láthatatlan morzsa is, ami ínycsiklandozóan játszott az idegeivel.
A jelenet még megismétlődött néhányszor, és mire a szalonna végleg elfogyott, már Péter csizmája mellől szaglászta a maradék bőrkét tartó illatos kezeket.
Mikor foga között érezhette a keskeny szalonnabőrt, az maga volt a boldogság.
Először állva ízlelgette, aztán nekihasalt, és rágta, csak rágta, és miközben cinkos szemekkel sandított a legényre, békésen tűrte, hogy az, végigsimítson csapzott szőrzetén.
A barátság ezennel végleg megköttetett, és a névadó is megesett, melyet Buksi halvány remegéssel a gerincén, szavak nélkül is félreérthetetlenül nyugtázott.
Aztán, mikor a jövevény, összegömbölyödve elszunnyadt az almafa árnyékába, Péter is abbahagyta a simogatást és már csak üldögélt új barátja mellett.
Nem bánta, hogy a kaszálást nem folytathatja, hiszen annyit vágott délelőtt, mint máskor egész nap, tehát minek elégedetlenkedne. Aztán meg Buksit is vigyázni kell.
Kalapját a szemére húzva elnyújtózott, aztán elnyomta az álom.
Álmában történt, hogy már félúton ballaghattak hazafelé, mikor Buksi előre szaladt, és a magas fűben lecövekelt valami előtt. Csak állt, és aprókat vakkantva jelezte, hogy valami szokatlan dolog történt.
Péter lehajolt, és óvatosan markába vette a sűrű növényzetben vergődő madárfiókát.
Már kezdtek kiütközni a tollak apró szárnyszélein, de a teste még szinte csupasz volt.
Éppen azon tanakodott, hogy mit tegyen, mikor hangos csivitelés ütötte meg a fejét egy közeli bokor ágáról, ahol egy aranyos színű kismadár szárnyával csapdosva hívta.
Egy- két apró reppenés után egy ágvillában lapuló fészek mellett kötött ki, mely üres volt ugyan, de puha mohával bélelt alja, még test meleget árasztott.
Rögtön érezte, hogy bizonyára ebből eshetett ki a kismadár, és még egyszer szeretettel megcirógatta tekintetével, miközben visszahelyezte.
A fióka immár megnyugodva kuporodott össze az ismerős helyen, és reményteli tekintettel fürkészte maga körül a világot.
Ekkor az aranyszínű madár kireppent a fészek szélére, és Péter legnagyobb megdöbbenésére, emberi hangon szólt hozzá.
- Jó tett helyébe jót érdemelsz, és mert már reggel az egyik testvéremnél bebizonyítottad jóindulatodat, gazdagon megjutalmazlak téged.
A világ leggazdagabb emberévé teszlek, de meg kell ígérned, hogy másokkal is megosztod azt a gazdagságot, amit adok neked.
Péter sosem vágyott különösebben nagy gazdagságra, mert aminek nagy szükségét érezte, az meg is volt neki, így hát könnyedén felelhette, hogy megosztja ő bárkivel, akármit is kap, minthogy eddig is megosztotta.
Azzal a kismadár vissza is repült a fiókájához, de előtte még így szólt.
- Csak figyelj, mert nem a postással küldöm, amit adok neked, de hamarosan megkapod!
Buksi már üldögélt, amikor Péter kinyitotta a szemét, és boldogan hajolt le hozzá, hogy szeretete jeléül hirtelen képen nyalja. A fiú nevetve hárította el a következő csókot, aztán az álomtól kábultan üldögélt még egy keveset, mielőtt elindultak volna a hazafelé vezető úton.
Később, amikor Buksival az oldalán elmélázva ballagott, az járt a fejébe, hogy milyen furcsa, hogy a hűséges eb, máris helyet kapott az álmaiban. Hiszen, alig néhány órája, hogy összebarátkoztak. Azért mégis szeretettel dédelgette magában a gondolatot, mely azt sugallta, mintha mindig is ismerték volna egymást.
Buksi elérthette a gazdi szeretetteljes gondolatait, mert egész úton el sem mozdult Péter mellől, és amikor beértek a faluba, farkát kicsit megemelve büszkén lépkedett új gazdája mellett.
A legény egyre hosszabban tűnődött a fejébe fészket rakott álom értelmén, de nemigen hitt a csodákba, meg hát különösebben nagyobb gazdagságra sem vágyott.
Igaz, hogy egy új kasza már elkelne, mert ennek a pengéje már vészjóslóan vékonyodik, és az sem lenne meglepő, ha egy napon eltörne. De, hát ezzel már a nagypapa akkor is kaszált, amikor ő még játszi gyermekként szaladgált utána.
- Csak figyelj ám, mert nem a postással küldöm! Visszhangoztak agyában a kismadár szavai.
- Vajon ki hozhatja, és mit akar küldeni a kismadár?
- Ha ő lesz a világ leggazdagabb embere, akkor biztos sok pénzt hoz valaki, de hogyan fogja ő azt szétosztani? Hogy lehet majd igazságot tenni?
- Titokban arra gondolt, hogy ismerve az embereket, talán nem is lenne jó az a gazdagság, mert látott ő már tehetősebb embert magánál, de valahogy az sem látszott boldogabbnak.
- Jobb lett volna megmondani a kismadárnak, hogy inkább nem is kellenek a kincsek, csak maradjon meg az egyszerű megszokott élete, mert az legalább nyugalmat hozott.
De hát csak álom volt az egész, aztán mégis úgy gondol rá, mintha komolyan kellene vennie.
Másnap reggel azonban, mikor Miska érces kukorékolását meghallotta, valami furcsa érzés fogta el. Még maga sem tudta, hogy mi benne a furcsa, de valami mégis furcsa volt.
Buksi, az ajtó előtt heverészett, és amint meghallotta motozását, már állva fogadta.
Szinte nem is akart hinni a szemének, mert a kutya szőre valósággal ragyogott, és elegánsan ívelt farkát úgy tartotta, hogy a vak is láthatta volna rajta, majd kicsattan az egészségtől.
Okos füleit egy kicsit megemelve, szelíden nézett gazdája szemébe, és ha akart volna, talán még beszélni is tudott volna.
És amikor Miska újból dalra fakadt, már tudta, hogy mi volt olyan furcsa az imént.
Szebben kukorékolt az, mint bármikor is valaha.
A napkorong lilásrózsaszínben játszott, ahogy a horizont fölé ért, és teljesen biztos volt benne, hogy ilyen finom árnyalatokat még sosem látott rajta.
A kertben, a zöldségek zöldjei büszkén bókoltak, és zöldebbek voltak min előző nap.
Péter érezte, hogy ez a nap más, mint életében eddig bármelyik volt.
Érezte, hogy ma gyönyörködnie kell a természetben, addig, amíg még ilyennek mutatja magát, hiszen ki tudja, meddig marad ilyen.
Füttyentett hát egyet Buksinak, aki azonnal mellette termett, és vígan indultak az erdő felé. Péter érezte, ahogy egész testében szétárad valami mennyei megnyugvás, valami olyan, amilyet eddig még sohasem érzett, és buksi is valahogy egészen már volt.
A nap aranyszínben játszott, és a lombok között bújócskázva, a smaragdzöld megannyi árnyalatában tündöklő fényjátékával múlatta az időt.
Amikor a kis tisztáson, egy bársonyszárnyú pillangó hintázott virágról-virágra, azon tűnődött, vajon honnan kerülhetett ide, hiszen eddig még hasonlót sem látott errefelé.
Ahogy nyitogatta szárnyait, olybá tűnt, mintha egy színes képeskönyv lapjaival játszott volna a szellő, lágyan átlibbenve fényes selyemporán.
A madarak egymást váltva énekeltek, mintha versengenének a hallgató kegyeiért.
- Péter maga sem tudta volna eldönteni, hogy melyikük énekel szebben, mert szép volt az mindegyik, de mindegyik máshogyan volt szép.
- És most végre rájött!
- Éppen a madarak füttye volt segítségére a megértésben.
- Most értette meg az álombeli aranymadár üzenetét.
- Csalhatatlanul megérintette az érzés, ami meghatározhatatlan mélységből tört egész lényére, és túláradva rajta kiteljesedett először a kis tisztásra, ahol Buksi az illatos virágok között pillangókkal játszott, aztán az egész erdőre, majd a falujára, és talán az egész világra!
- Igen!
- Ünnep van ma! A szeretet ünnepe!
- Már tudta, hogy ezt az érzést kell megosztania másokkal. Nem más kincsekről van itt szó, hiszen ezt az érzést pénzzel megvenni eddig sem lehetett, és nem is lehet, amíg világ a világ!
Péter érezte, hogy ma rátalált az útra. Arra az útra, amit saját lábával kell simára taposnia, hogy minél többekhez juthasson el a szeretet.


2011. február 5.


                    

A tánc hatalma

Fotelomba bújva éppen néhány verssor rímeit csiszolgattam, mikor az ágyon heverő mobiltelefonom rákezdett a Volt egyszer egy vadnyugat című film híresen szép dallamára.
A dúdoló kórus méla búgását szívesen hallgattam volna még, de a családi hívás mindenek feletti előnyt élvez nálam.
- Szia Papa, át tudsz jönni egy kis időre? Az unokád nincs valami jól.
- Persze megyek mindjárt, de mi baj van?
- Már ebédeltetés előtt elanyátlanodott az óvodában, de nem tudtam vele hazajönni, mert ma szabit kért a kolléganőm, és egyedül voltam két összevont csoporttal. Kettő után értünk haza, de a doki csak négy után rendel. Egyébként a fél óvoda már elkapta ezt a nyavalyás vírust, ha így megy, lassan bezárunk.
- Gondolod, hogy beletenyerelt? Láza van?
- Éppen ez az, hogy nem vagyok valami nyugodt, mert láza is van, és el kell mennem még néhány dolgot elintézni, aztán meg elvinném a gyerekorvoshoz. Tudod, az öreg dokihoz.
Az nem tömi mindjárt antibiotikummal, csak, ha muszáj. Inkább valami szelídebb módszerrel próbálkozik, aztán majd meglátjuk.
- Most mit csinál? Alszik?
- Alszik, persze. Mellébújtam itt a kanapén, és simogattam a homlokát, mert fáj a feje.
- Jó. Összekapom magam, aztán pattanok a bringára! Mindjárt ott vagyok!
Amíg a két kilométert lehajtottam a biciklivel, lelki szemeim előtt láttam az örökmozgó Zsófit betakarózva a halvány tejeskávé színű puha takaróval, ami alatt annyit ökörködtünk, hogy az anyja időnként kiszólt a konyhából.
- Mi van, nem bírtok magatokkal? Fejezzétek már be ezt a sületlenséget!
De Zsófi nem akarta abbahagyni, mert szerette, ahogy az alkalmi sátoron addig vonszolja magát a pók formájú árnyék, míg aztán egy óvatlan pillanatban oldalt besurranva hirtelen fergeteges csiklandozásba kezd.
Önfeledten kacagott, és újból akarta.
Néha szeretett egy kicsit félni is, bár velem, még az igazi póktól is csak túl közelről félt.
A szobába lépve, az elképzelt látvány fogadott.
Megrázó érzés, egy örökösen nyüzsgő gyereket lázrózsás arccal, takaró alatt látni, amikor odakint száz ágra süt a nap.
Lehunyt szemhéjain kecsesen íveltek hosszú szempillái, de ebben az idillben most csak egy pillanatig gyönyörködhettem, mert más kötötte le a figyelmemet.
Hangosan fújtatva szedte a levegőt, és ez sem volt valami megnyugtató.
Bizony, a homloka határozottan melegebb volt a kelleténél, levert volt és iszonyúan fáradt.
Aztán indulás előtt, még egy-két jóindulatú szülői instrukció, hátha már megtompultak az emlékeim, elvégre elmúltam már ötven.
Zsófi kinyitotta fáradt szemeit, és köszönésképpen halvány mosolyt erőltetett az arcára, de láttam, hogy a sírással küszködik.
Ilyenkor az anyján kívül, esetleg még velem maradt el valamennyi időre, de azt sem szívesen, mert anyát nem pótolhatta senki.
- Jól van, menj csak! Intézd a dolgod, aztán ha majd visszajöttél, ráértek elmenni az orvoshoz! Elleszünk mi addig, igaz cicókám?
A kis beteg bizonytalanul bólintott, és most arról a közös játékunkról is megfeledkezett, hogy ilyenkor kötelező élcelődni velem, miszerint, ő nem a cikcókám, hanem Zsófi!
- Milyen Zsófi? Kérdeztem értetlen ábrázattal.
- Kojompai Zsófi. Válaszolta büszkén.
- Kojompai? Kérdeztem a játékszabályhoz híven.
- Nem Kojompai, hanem Kojompai! Feleselte, és érezte, hogy berregni még nem tud.
Aztán még egyszer-kétszer elismételtük ugyanezt, mire megelégelte.
- Papa ne csináld!
Jókat mulattunk ezen, és annyira megtetszett a móka, hogy játszottuk már attól függetlenül is, hogy hónapok óta ki tudta mondani, hogy Korompai.
Aztán, hogy egyedül maradtunk, próbáltam oldani a feszült hangulatot, és felajánlottam, hogy olvasok mesét.
Nem kellett.
- Akkor inkább vetítek egyet-kettőt a diafilmekből!
Az sem.
- Meg van! Bábozok neked a rókával, meg a kutyussal!
- Jó bábozz egy kicsit, de most csak egymással beszélgessenek!
A kesztyűbábok belekezdtek egymás heccelésébe, kicsit veszekedtek, aztán kibékültek, szóval bevetettem minden tudományomat, de be kellett látnom, hogy minden igyekezetem ellenére érdektelenné kezdett laposodni a dolog. Pedig máskor a legjobb játéknak számított a két mihaszna előadása.
Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha meghallgatnánk valami zenés lemezt, és vakmerően mindjárt tovább is fűztem a hirtelen jött gondolatot.
- Tudod mit? Tegyük be anya hastáncos lemezét, és megmutatom, hogy táncolok rá én.
- Na, mit szólsz?
Erre a kis vadóc szemei egy pillanatra felcsillantak, mert az anyjától ellesett már ezt-azt.
Megszólalt a zene, és becsületemre legyen mondva, tekertem a derekam, ahogy tőlük láttam, meg ahogy csak magamtól kitelt.
Kecsesen ívelve hullámmozdulatokat lejtettem a karommal, ráztam a mellkasom, meg az ülepem, és közben sandán lestem a hatást.
A csitri, komoly tekintettel vizsgálgatott, méregetett, aztán nem bírta tovább.
- Nem jól csinálod, papa! Mindjárt megmutatom, hogy kell!
Azzal messzire rúgva a takarót, kipattant az ágyból, mielőtt megszólalhattam volna.
Feltekerte hónaljáig a pizsama felsőjét, nadrágját a csípőjére tolta, és a keleties zene erotikus dallamára olyan tekerésbe kezdett, hogy majd leesett az állam.
Karjai, mint a tenger hullámai, lejtettek és emelkedtek, lapos hasa ide-oda kóválygott, fokhagymagerezd fenekét úgy rázta, hogy profi táncosnak is becsületére vált volna.
Én meg elkerekedett szemekkel vertem a combomon az ütemet, és el voltam alélva.
Tudtam én, hogy vannak csodák, de most közvetlen tanúja voltam egy csodának, és bevallom, hogy így elsőre rendesen megrendített.
Aztán örömömbe én is táncra perdültem, és hagytam magam jól kinevetni.
A lányomnak felugrott a szemöldöke a látványtól, mikor belépett a szobába, hiszen egy órával korábban mintha egy másik dimenzióban járt volna.
Akkor már félórája táncoltunk teljesen láztalanul.
Az orvosi vizsgálat csúnyán begyulladt torkot talált, és magas lázra számított az elkövetkező napokban. A betegállomány kikerülhetetlen volt, és a hét hátralévő három munkanapját, a továbbfertőzés veszélye miatt, mindenképpen otthon kellett tölteni.
Néhány szelídebb pirula, meg valami kanalas orvosság aztán feltette a gyógyulásra a koronát, és kis betegünk kifejezetten jókedvűen viselte a szobafogságot, nekünk meg sikerült megbizonyosodnunk a tánc hatalmáról, mely olyan messzire űzte a hívatlan vendéget, hogy hála Istennek, abban az évben már vissza sem talált.


2011. február 8.




Egy szál cigaretta

Andalogva ballagtam a keskeny járdán, belefeledkezve a kerítések melletti enyhhelyben megbújó hóvirágok frissességébe, és azon tűnődtem, - mennyi üzenetet hordoznak, ezek a parányi csodák.
Minden télvégén megérintik lelkemet ezek a kedves, patyolatfehér szirmocskák, mert tisztaságukkal, a frissen esett hó szűziességét juttatják eszembe, mely küldetését bevégezve észrevétlenül szökken az égbe, hogy létét hatalmassá dagadt felhőként folytassa tovább.
A kis hóvirágok, így emlékeztetnek múltra, jelenre, és jövőre, hiszen felbukkanásukkal nem csak a tél végét, de a tavasz biztos ígéretét, és az élet örök körforgását is egyszerre hirdetik.
Gondolataimat, iskolából sorjázó fiatalok hangoskodása szakította félbe.
Ahogy lökdösődve, egymással élcelődve lépkedtek mellettem, félig szívott cigarettájuk nehéz füstje, úgy szabadította fel belőlem a közel ötven éves emléket, mint ahogy Aladdin szelleme szabadult a fényesedő lámpásból.
Még csak másodikos voltam, és ha nem tudnám biztosan, hogy rossz gyerek nincs, csak eleven, bizony azt is mondhatnám, hogy kimondottan rossz voltam.
Maradjunk mégis abban, hogy kimondottan eleven gyerek voltam, testileg is, meg szellemileg is. Testileg azért, mert mindenre másztam, kézen mentem, és ugráltam, amikor csak lehetett.
Szellemileg pedig azért voltam eleven, mert nem hazudtam én soha egy szóval sem többet annál, mint amennyit lehetett.
Élénk fantáziával áldott meg a teremtő, és nem is lett volna semmi bajom a gyermekkorral, ha ez a csodálatos tény, nem ilyen korán világosodik meg előttem.
De a teremtő vakon bízott bennem, mert saját bölcsességemre bízta, hogyan használom páratlan adományát.
Ha azt mondanám, hogy hibázott, akkor hibáznék a legnagyobbat, ugyanis a teremtő sohasem hibázik, és mindig tudja, hogy mit miért tesz, mint ahogy tudta azt az apám is.
Korán meg kellett tanulnom, hogy az apám, aki egyébként hatalmas türelmet tanúsított a dolgaim iránt, nem minden történetemre vevő. Hiába voltam a lehető legkreatívabb, mindig azzal a régi bölcsességgel fizetett, hogy a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát.
Egy vakmerő pillanatomban azonban úgy határoztam, hogy kivételt teszek, és lesz, ami lesz, bevallom, hogy az osztálytársaim közül néhány fiú már dohányzik.
Isten lássa a lelkem, hogy én még akkor nem szívtam egy slukkot sem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy fénysebességgel veszítem el ártatlanságomat.
Az apám szokásához híven átláthatott rajtam, mert haladéktalanul rákérdezett, hogy szeretném-e megpróbálni.
Hát… szólni sem tudtam hirtelen, de aztán csak kinyögtem, hogy hát… ha lehet?
Lehetett!
Elővette a cigarettatárcáját, és leültünk a konyhában, mert mindennek meg kell adni a módját.
Megkínált egy szál Ötéves tervvel, mert hát, gyári munkás lévén mit is szívhatott volna mást.
Na jó. - Volt egy időszak, amikor Munkást, meg Kossuthot, sőt aztán valameddig még Ezüst Kossuthot is szívott.
Akkoriban történetesen az Ötéves terv időszakát élte, azazhogy éltük, mert pillanatokon belül gyönyörűséges füstszalag libbent az ég, akarom mondani a mennyezet felé, egyenesen az én cigarettámból. Még mellé szülői beleegyezéssel, és asszisztenciával. Irtó büszke voltam magamra, és bár kaptam már leckét abból a nagy igazságból, hogy minden jót, előbb-utóbb, valami rossz követ, azért nem gondoltam ennyi jó után, hogy a rossz ilyen hirtelen is jöhet.
Könnybe lábadt szemmel sandítottam a felszálló füst opálos gomolygására, de hiábavaló volt a látvány, mert már bántam az egészet, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett.
Tüdőm kis híján kiszakadt, amikor követnem kellett mesteremet, aki játszi könnyedséggel, látható élvezettel szívta mellre a torokszorító füstöt.
Gondoltam feladom. Nem ez lett volna az első az életben, hisz éppen ilyen hirtelen határoztam el egy jó évvel azelőtt, hogy feladom zeneiskolai tanulmányaimat, mert a beígért tangóharmonika helyett egész óra alatt a hangjegyekkel kínlódtunk, amikor engem csak a dallamok vonzottak.
Persze mondanom sem kell, hogy otthon nem dicsekedtem el a dologgal, mert kiválóan működő megérzéseim azt sugallták, hogy őszinteségem, egyszer csak beköszön a szekrényben lógó derékszíjnak. Érdekes, de már akkor sejtettem, hogy néha nincs jó döntés.
Szóval, az én tervem nem volt ugyan ötéves, de hamar el is bukott, mert a megkezdett cigarettát bizony férfiasan letüdőzve, végig kellett szívni.
Azért, hirtelen jött szenvedésemnek, meglett a jutalma, mert apám megnyugtatott, hogy ezentúl, férfiként vagyok nyilvántartva, ami annyit tesz, hogy bármikor rágyújthatok.
Persze cigarettát a magam zsebpénzéből kell vennem, mert az úgy férfias.
Mit mondjak, büszke voltam, mert azért az én életembe ennél nagyobb dolog még nem történt, és talán nem is történhet.
Tévedtem, mert történt, mégpedig nem is kellett sokat várni a dologra.
Nemsokára belázasodtam, és kirázott a hideg. Hányingerem is volt, és szét akart pattanni a fejem.
Vacogtam a vastag takaró alatt, és csak anyám sajnált, amikor hazaérve a munkából meglátta a végkifejletet, amire apám oda nyilatkozott, hogy nem kell berezelni, eleinte előfordul ilyesmi, de később majd belejön a gyerek.
Akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy nem akarok belejönni, mert nekem ebből ennyi is éppen elég volt.
A kis malőrről bölcsen hallgatva, másnap elújságoltam a srácoknak, hogy nekem meg van engedve a dohányzás.
Mondanom sem kell, hogy nem hittek nekem, de annál nagyobb elégtétel volt, amikor megállították az apámat az utcán, és megkérdezték tőle, hogy tényleg cigarettázhatok-e.
Bukdácsoltam még egy keveset az élet rögös útjain, mire a szó tisztasága belém szeretett, de ma már féltve őrzöm és hirdetem ezt a szerelmet, melyet mégiscsak annak az egy szál cigarettának köszönhetek.

2011. február 10.




Aranypor

A tornácon strázsáló megfakult lóca eresztékei, halk nyikkanással bocsátották útjukra visszatartott sóhajukat, mikor az öreg, komótosan tápászkodni kezdett. Nem is a szikárra cserzett ember súlyától roskadoztak megkopott deszkái, hiszen jelentéktelen volt az már, hanem inkább az elmorzsolódott évek telepedtek mázsás súlyként, az ingatag ülőalkalmatosságra.
A cifrára faragott deszkák megszokták az öreg jelenlétét, aki naphosszat üldögélt a kopott lócán, hisz mi mást is tehetett volna, aztán meg, egyébként is összeszokhattak már, hiszen szinte egyszerre teremtettek meg erre a világra.
- De nyolcvan tél, az ember karjaiból úgy emészti el az erőt, ahogy a szeptemberi reggel hízott harmatcseppecskéit issza fel a fény. Nem úgy, mint nyár derekán, mikor a nap, forró sugarakkal ront a mezők hajnali csendjére, hanem alattomosan lopakodva, mint a tyúkólat vizslató róka.
A kis pad, minden reggel jó barátként üdvözölte az öreget, mert megszokta már, hogy együtt hallgatóznak bele, a méla emlékfelhőkbe burkolózott csendbe.
Az idő végtelen tengerén himbálózva, együtt sodródtak a régmúlt gyermekkor zsivajába, ahol a néhai Csillag, csikóvá fiatalodva topogott az istállóban, és a zöldre mázolt pad, még a vastag festékrétegen át is láthatta, amint anyját árnyékként követve, először lépi át a magas küszöböt.
- De hová lett a zsendülő tavasz smaragdját idéző festék, és hol van már az a kecses kiscsikó!
Egy mélyről felszakadt sóhaj, visszalehelte a múlt ködébe az ifjúkori képeket, melyeket majd csak egy újabb, vastagra ülepedett hallgatás csalogathat a fényre opálos rejtekéből.
Az elgyengült ujjak, még egy ideig bizonytalanul markolták a fényesre kopott karfát, türelmesen várva, hogy a vértelen lábak megindulhassanak a kiskapu felé.
A kapuoszlopba karolva álldogált még egy ideig, fürkészve a messzeség unalmas egyhangúságát, mígnem érzékeny szemei végleg belerévednek az elárvult tájba.
- Hiába! Messze van már ez a tanya, szomszédtól, várostól, embertől, de talán még magától az Istentől is!
Míg a porlepte bőrpapucsok, újra végigtapogattak a málladozó tornác rókaszínű tégláin, az öreg ízlelgette magában a gondolatot, hogy - vajon hányféle cipőtalp is csiszolhatta már ezeket, a köveket, amik tulajdonképpen nem is kövek, mert bizony csak sárból vannak azok, éppen úgy, mint a tetőcserepek, és ezen az igazságon még az a tűz sem változtathat, amiben megteremtődtek.
- Sárból vannak a falak is, meg a szobában a padló, és sarazva van még a padlás is, de a búbos kemence sem különben.
- A tiszteletes úgy mondja, hogy porból vétetett és porrá lesz, még maga az ember is.
- Ki tudja! Majd meglátjuk, ha odaérünk!
- Hanem, hogy ki, mikor, hova ér, azt valóban csak a Jóisten tudja, mert hát, ki gondolta volna, hogy nyolcvan felett is koptatnia kell majd a málladozó köveket!
- Aztán, ha senkije sincs már az embernek, mihez is kezdhet itt, az Isten háta mögött, hiszen szép szál fiait elemésztette a háború zűrzavara, és bizony, Julcsa is arra ment rá szegény.
- Csak várt és várt, de sem hír nem érkezett felőlük, sem ők maguk nem jöttek.
- Aztán csak sorvadt, egyre csak sorvadt és emésztődött, míg a végén már olyan törékeny volt, mint egy kismadár.
- Hasztalan volt minden vigasztalás, mert a lelkén ejtett sebet, az idő sem gyógyíthatta be.
- Csak sírdogált, és gyászolt, mígnem egy tavaszi hajnalon utánuk szökött a mennyekbe.
- Hanem ez a János, mégiscsak rendes gyerek! Nemhiába volt katonatársa a fiúknak!
- Mióta Julcsa sincs már, át-át járogat a szomszéd tanyáról. A napokban is összehasogatott annyi tüzelőt, hogy talán egy hónapig is kitart. Meg hát, időnként hozogat is ezt-azt, ami kellhet, de az úristenért sem fogad el érte semmit. Amikor fizetségre kerülne a dolog, mindig azzal vicceli el, hogy inkább koccintsunk az egészségére abból a múltkori karcosból Jani bátyám, hátha jót tesz a mankóknak!
- Olyan az a gyerek, mintha csak a saját fia volna! Ki tudja, honnan került beléje ennyi jóindulat! A múltkor, még tyúkhúslevest is hozott! Az asszonykája küldte!
- Az is galambszívű teremtés, Isten megáldja a jóságáért!
- Csalják is, hogy legalább télire költözzön majd hozzájuk a megürült gyerekszobába, mert nagylányuk már ősztől úgyis Pesten tanul, és nem aggatna ő ott senkinek!
- De hát ki tudja!
- Talán, holnap újra eljön a Jancsi gyerek, és ha megint meg találja kérdezni, hát Isten úgyse… lassan vége lesz a nyárnak, és bizony a hosszú téli napok csak könnyebben telnének, meg aztán, nehéz is már egyedül
Az öreg még egy ideig a kispadon üldögélve bogozgatta gondolatainak kesze-kusza szövevényeit, alámerülve a süllyedő napkorong bíborszínűre váltó fényjátékaiba, aztán belefáradva a látványba, lassan becsoszogott a szobába.
A néma félhomályt vallatva, sokáig mozdulatlanul feküdt a könnyű takaró ölelésében, és ma, valahogy nem bánta, hogy elkerüli az álom.
Gondolai forgószélként söpörtek a messzi utakon, ahol egy nap Jancsi lép elő, a tanyához vezető út napsütötte aranyporából.

2011. február 14.




Viaszkönnycsepp

A kisfiú az ablakhoz húzott széken térdepelt, és homlokát a hideg üvegtáblához érintve, apró foltokat lehelt a jégvirágok cifra szövevényére.
Csalódottan állapította meg, hogy a télapó ezen az éjszakán sem rázta meg a szakállát, mert az udvar, éppen abban a fakóra kopott, unalmas köntösében terpeszkedett, mint előző reggel.
Bár a fehér-szakállú becsületére legyen mondva, a hónap elején került már valamennyi hó, a tükrösre fényesített csizmácskákban szorongó édességek mellé, de vékonyka volt az, mint a Bodri kenyere, és nem is maradt meg sokkal tovább.
A karácsony itt járhat már valahol a kertek alatt, mert tegnap este óta, egy kétméteres fenyőfa hallgatja a fáskamra homályában bujkáló egerek viháncolását.
A kis szürke rágcsálókat szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyta, hogy a vetések, december derekán túl, még mindig hótakaró nélkül maradtak.
Az egerek, jó helyet találtak a fahasábok között, ahol még a szolgálatban lévő macskák sem jelentettek túl nagy veszélyt, hacsak valamelyik szeleburdi fiatal kijjebb nem merészkedett. Rágni valóval is bőségesen el voltak kényeztetve, és ezen kívül, más nem is érdekelte őket.
Bizony hideg lehetett az éjjel, mert a levert zománcú vödör, amiben a formás kis lucfenyő áztatta a lábát, halk pattanásokkal válaszolt a vastagodó jégpáncél feszítésére. 
- A cinkék sem vágyhatták a havat, mert ugyanolyan vidáman hintáztak az etetőn, ahogy máskor is szoktak. Aztán elunva a himbálózást, a közeli cseresznyefa fényes ágára röppentek, és ügyesen bontogatni kezdték a szemenként elcsent magokat.
A kályhában már régen alábbhagyott a gyújtós szertelen ropogása, és a kalandozó lángnyelvek mélyen belemartak a vastagabb hasábokba, hogy aztán a fekete bársonyos fényű szén, forró leheletével betölthesse a kisszobát.
- Balázs szerette a téli reggeleket, mert a duruzsoló kályha szelíd nyugalmat árasztott magából, és langymelege, szép lassan leradírozta az üvegtáblára festett jégvirágokat.
Jóleső érzéssel ízlelgette a gondolatot, hogy ma, tovább gyönyörködhet a jégvirágok játékába, mert a tanteremben lévő cserépkályha, tegnap az utolsó óra alatt, egy nagyot sóhajtott, aztán játékos füstszalagok kezdtek szivárogni a sárral tapasztott tetején.
Amíg újra sarazzák, természetesen elmarad a tanítás.
Ezen a napon, az egész iskola másodikos szeretett volna lenni, kivéve Balázst, aki jobban örült volna, ha már felsőbb osztályba járhat.
Akkor, már végre tíz éves lenne, és tízéves kora után, már nagyfiú az ember.
Ma valahogy mégis jólesett a lustálkodás.
Még egy ideig bámulta a kopár udvart, de a hintázó cinkéken kívül nemigen volt más, ami leköthette volna a figyelmét, ezért otthagyva az ablakot, inkább egy képeskönyvet kezdett lapozgatni.
A színes képek látványa eszébe juttatta a csillogó, aranyos csomagolású szaloncukorral és különböző finomságokkal feldíszített karácsonyfát.
Szinte előtte volt a látvány, ahogy a fáskamrába rejtett fenyőfa, ünnepi díszbe öltözve, büszkén nyújtózik a mennyezet felé.
A sűrű alsó ágak árnyékában megbújó, különböző színű és nagyságú ajándékcsomagok, türelmetlenül várják, hogy a szalagjukba fűzött kis kártyára írt cirádás betűk, elárulják, hogy melyiket ki kapta.
A mi Balázsunkat élénk fantáziával áldotta meg a teremtő, és valósággal maga előtt látta a díszes csomagokat. Képzelete, vágyta a beteljesülést, ezért módszeres nyomozásba kezdett.
Lelkiismeret-furdalás nélkül látott munkához, hiszen a lakásban maradt, ahogy a szüleinek ígérte. Azt meg éppen senki sem mondta, hogy nem szabad bekukkantani a szekrénybe.
Óvatosan nyitogatta a szekrényajtókat, és először csak felületesen átnézve a holmikat, belesett, de nem nyúlt semmihez.
Hamarosan rá kellett döbbennie, hogy ezzel a módszerrel nem akadhat az elrejtett ajándékok búvóhelyére, és a kíváncsiságtól egy kicsit jobban felbátorodva, be-benyúlt az egymásra hajtogatott ruhák mögé.
Keze, egy doboz szögletes tetején tapogatott, és rövid tűnődés után úgy döntött, hogy a tartalmát mindenképpen át kell tanulmányozni.
Finoman kiemelte a ruhák fölött, és levette a tetejét.
Egy csomó kisebb-nagyobb fényképet talált, és bár nem ezt kereste, de ha már így elébe jöttek, hát nézegetni kezdte őket.
Az egyiken, nagyszülei, halvány mosollyal az arcukon ültek egymás mellett, a másikon édesapja katonaruhában feszített egy világos függöny előtt. Látott még esküvői képeket is, de a szülein, és nagyszülein kívül, alig voltak ismerősök rajta.
Aztán egy másik doboz került elő, amiben különböző hivatalos papírok voltak.
A harmadik felfedezési hullám azonban, valamiféle sikert hozott, mert rábukkant egy karácsonyi díszbe öltöztetett, puha tapintású csomagra, ami valamiféle ruhanemű lehetett, de a kis kártya még hiányzott a szalagról, így sajnos titok maradt, hogy kinek szánták.
A negyedik felfedezőút, aztán meghozta a teljes sikert, mert egy papírdobozban, vadonatúj bakancsok virítottak, szépen összeforgatva a szűk helyen. Látszatra, legalább két számmal nagyobb lehetett, mint a saját lába, de az apja mindig azt mondta, hogy a cipő nagyobb lehet, csak kisebb nem.
Pár napja jött haza az édesapja egy szlovákiai buszkirándulásról, és csakis ott vehette, mert olyan furcsa S betű volt a dobozon, ami fölött egy kis v betű volt az ékezet. Olyan, mint azon a játékon, amit Pista bátyjától kapott, aki rokonuk volt, és onnan érkezett családlátogatásra.
Nagyon barátságosan mosolyogtak rá Emi nénivel együtt, és többször is megsimogatták.
A bakancsokat ügyesen elhelyezte a dobozba, és visszatette a rejtekhelyére.
- Szóval bakancs lesz a karácsonyi ajándék!
- Balázs nagyon büszke volt leleményességére, és szinte már nyomozóként tekintett magára.
A nap aztán valahogy csak eltelegetett, de képzeletében még többször is látta magát az új bakancsokban havat taposni, és a közeli szánkódombon, többen is irigykedve méregették.
Aztán a következő két nap, még az iskolai gondokkal telt, de már mindenkin érezni lehetett a várakozást, hogy mit is hoz majd az idei karácsony.
Amikor délután elsétáltak az édesapjával a közelben lakó nagyszülőkhöz, még nem sejtette, hogy hamarosan mekkora meglepetésben lesz része.
Ahogy hazaérve beléptek az ajtón, a szoba homályában tündöklő karácsonyfa aranyló díszein, pajkosan csillantak vissza a duruzsoló kályha rostélyán kukucskáló fények.
Aztán feloltották a villanyt, és volt ám ámulás-bámulás, mert a fa, bizony gyönyörű lett.
Balázs tekintete izgatottan vizslatta a fa alját, és látott néhány csomagot, melyek között felismerte a korábban felfedezettet is, de bakancsos doboz méretű csomag nem volt közöttük
- Se baj, gondolta, hiszen bizonyára kivették a dobozból a cipőket, és ugye, úgy már egészen másképp nézhet ki.
Közben édesapja meggyújtotta a karácsonyfára erősített kis tányéros csipeszekben vigyázzban álló vékony gyertyácskákat, és amikor elaludt a mennyezeti lámpa izzója, akkor lett csak igazából teljes a látvány.
Valósággal ragyogtak rajta a díszek, és olyan melegség töltötte be a kis szobát, hogy Balázs szívében szinte túlcsordult a boldogság.
Aztán még elénekelték a mennyből az angyalt, és végre lekuporodhatott a fa mellé, hogy reszkető kézzel nyitogassa a csomagokra fűzött kis kártyákat.
Valóságos meglepetés volt, hogy kettőn is megtalálta a nevét.
Az egyik csomag az volt, amit már egyszer óvatosan megnyomkodott a kutatás alkalmával.
A másik, valami lapos doboz lehetett, amiben a bakancsok még véletlenül sem fértek volna el.
Csalódottan kezdte bontogatni a masnira kötött szalagot, és egy gyönyörű tréningruha garnitúra mosolygott rá a szétterített papírról.
Egy pillanatra megfeledkezve a bakancsokról, magához próbálta, és örömmel állapította meg, hogy éppen akkora, amekkorának lennie kell.
A sötétkék anyag kimondottan kellemes, meleg tapintású volt, a felsőrész cipzárja pedig könnyedén szaladt.
A cipzárhoz erősített cédulán, Szlovák betűk virítottak, ugyanúgy, ahogy annak a társasjátéknak a dobozán is, ami a másik csomagból előkerült.
Az új bakancsok viszont nem voltak sehol.
- Egy halvány remény még pislákolni látszott, hogy talán egy végső meglepetésként ezután kerül majd elő, de a percek teltek, és már az új tréningruhában is megcsodálták nyúlánk alakját, de a folytatás elmaradt.
Balázs puszit nyomott szülei arcára, és kényszeredett képpel mosolygott, de lelke mélyén már a sírás fojtogatta.
Aztán szemben állva a kis fával, még sokáig bámulta a hunyorgó gyertyaláng fényes imbolygását, míg egy kövérre hízott viaszkönnycsepp hangtalanul legördült a vékony gyertyaszálon.

Balázs, ezen az estén sokáig álmatlanul hevert, és hosszasan vallatta a sötétséget, hátha tud valamint, az új bakancsok rejtélyes eltűnéséről.
Tudott az bizony, mert egyszer csak belesuttogta titkát a csendbe.
- Nem is mondod, mit szólt az öreg Miska a bakancsokhoz.
- Hát… megkönnyezte szegény, pedig Isten lássa a lelkem, éppen azt nem akartam.
- Örömében sírt az. Mióta szegény Márta árván hagyta a fiút, azóta nem is mennek egyről a kettőre, mert hiába szorgalmas ember ez a Miska, azért egy anyát csak nem pótolhat.
- Nem hát. El sem tudom képzelni, mi lenne velünk is, nélküled. Szegény árva, még csak tízéves. Ilyenkor még nagyon gyámoltalanok szegények!
- Aztán, jó lesz a méret? Mit mondott Miska?
- Azt, hogy éppen csak egy ujjnyival nagyobb annál, mint aminek levált a talpa, úgyhogy biztos, jó lesz. De hiszen, azóta már kiderülhetett.
- Majd holnap az üzemben megtudod. Lehet, hogy a gyerek már abban alszik.
- Na hallod, az sem lenne csoda! Aztán megmondtam az öregnek, hogy köztünk maradjon a dolog! Nem kell világgá kürtölni, mert még bolondnak néznek!
- Hát… ami azt illeti, a mi fiunknak is elkelt volna már egy pár új bakancs!
- Persze, hogy elkelt volna, de most a Miska fiának halaszthatatlan volt. Balázsé meg még kihúzza ezt a telet. Őszre meg, majd kimegyek megint Pistáékhoz, aztán hozok neki is.
- Megértem én. Jól van ez így. Azért mégis jó, hogy a gyerek nem tudott róla. Szegénynek megszakadt volna a szíve, hogy ő most nem kaphatott.
- Nagyfiú az már! Alighanem, odaadná az utolsóját is, ha látná, hogy a barátjának jobban kell!
- Oda! Olyan bolond fajta az is, mint az apja!

Balázs elmosolyodott ezen a kijelentésen, és egy végső sóhajjal búcsúzva az amúgy is két számmal nagyobb bakancsoktól, csendesen befordult a fal felé.

2011. február 23.





A csizmák

A kisszoba egyszerű bútorai közt megbújva, türelmesen hallgatózott a csend.
- Talán egy titokra várt, mely a lomhán vánszorgó délután unalmát messze űzhetné, de a titkok, inkább az éjszaka sötétjében születtek, és nappal csak kivételes alkalmakkor mutatkoztak.
A csend megszokta már a téli hétköznapok délelőtti tétlenségét, hisz olyankor még az ajtó közelében strázsáló kályha sem duruzsolt, csak némán őrizte a szürke takaró alatt szunnyadó parazsak álmát.
A délutánok aztán lerázták az alvók észrevétlenül vastagodó takaróját, és amikor friss huzat szökkent a vékonyra hasogatott gyújtós kesze-kusza rései között, a vidám ropogással érkező új élet, apró darabokra törte a csendet.
Később, mikor a selymesen fénylő barnaszén izzó mosolyát, a kályha málladozó samott téglái is magukba zárták, forróságtól részegült leheletfoszlányok lejtettek táncot a kivénhedt kályha körül.
A sarokban meghúzódó sezlon felől, újságpapír halk neszezése hallatszott, ahogy az öreg, bütykös ujjaival hajtott egyet a terjedelmes lapokon.
Komótosan ízlelgetve illesztette egymás mellé a szavakat, és ráérősen bontogatta magában a gondolatokat, míg képzeletének vetítővásznán életre nem keltek.
- Micsoda világ. Mormogta csak úgy maga elé, mert a fiának hiába is mondta volna.
- Tizennégy évesen, az ártatlan ifjúi képzeletet, sokkal inkább meglódítja a magasban keringőző hópihék tánca, mint a politika. Bár, az is van annyira szeszélyes, mint az időjárás.
A fiú egy ablakhoz húzott karszék megfakult kárpitján térdepelt, és hosszasan fürkészte az ólomszínű eget, mely szinte a földig ereszkedett.
A szürkeség, reggel óta fáradhatatlanul ontotta a magasból tilinkózó hópihéket, és patyolat tisztává varázsolt mindent, amin megtelepedhetett.
Az istálló nádteteje messziről fehérített, és a szomszédos házak is túlméretezett kucsmák alatt terpeszkedtek. Az udvaron árválkodó szekérkasban is úgy gyülekezett a hó, mintha csak piacra készülődnének vele, pedig az még messze lesz, mert a fekete-kabátos dalnokok még szótlanul röppennek egyik ágról a másikra.
- Különleges jószág ez a rigónemzetség, mert amikor megérzik a tavasz gyenge leheletét, a legelszántabb énekesek azonnal felköltöznek valami magas építményre, hogy minél előbb megpillanthassák a várva-várt vendéget, aztán, hogy illőképpen köszönthessék, pirkadattól énekelnek neki.
- Esik még? Kérdezte az öreg, de talán inkább csak azért, hogy ne legyenek szó nélkül. Meg aztán a félhomály is vastagabb lett, mert még az ókulával is kezdtek összemosódni a betűk.
- Valósággal szakad. Válaszolt a gyerek.
- Akkor talán mégis jobb lenne itthon maradni.
- Had menjek édesapám!
- Hát eriggy, ha annyira menni akarsz! Aztán ne panaszkodj! Nem gyün még Ferkó?
- Nem. Azt lesem én is. Már jó régen elment. Aztán hamarosan sötétedik is.
- Télen nincs sötét. Világít a hó. Aztán a szánkó, meg amúgy is letalál a lejtőn.
- Le az! Úgy siklik az édesapám, hogy senkié se jobban! Körbe is állták csodálni, mert ilyet nem lehet kapni még a Hangyaszövetkezeti bótban sem.
- Hát fiam, amit az ember magának csinál, annak párja nincs, az biztos.
- De hát nekünk csinálta, édesapám!
- Mindegy az. A kétkezi munkába lélek költözik.
- Igaz lehet, mert úgy megy az, hogy szinte kormányozni se kell. De már gyühetne.
- Ne türelmetlenkedj, hiszen gyerek az még, aztán tetszik neki a játék!
- De hát én is csak két évvel járok előtte!
- Két év fiam, ebben a korban nagy idő! Te már valóságos felnőtt leszel maholnap. Aztán, ne felejtsd el, hogy te vagy a példakép a kisebbnek! Türelemből is!
- De hiszen türelmes vagyok én édesapám, tudok én várni!
- Látom!
- Na ehol gyün-e! Csak úgy szalad a szánkó utána!
- Hát akkor készülj fiam!
Kívülről Ferkó dobogása hallatszott, amint a féltető alá érve a havat kezdte leverni a csizmájáról. Aztán még körbesöprögette az ajtóba készített csutkára kopott öreg söprűvel a csizmákat is, meg maga körül egy kicsit, hogy ne hordja be a havat, mert a melegben egy-kettőre latyakká olvad.
Kipirosodott arccal lépett a konyhába, gondosan lerázogatott kucsmáját a kezében tartva.
- Meggyütem édesapám! Megint jól vizsgázott a szánkó! Mindenki körbeállta csodálni!
- Akkor jó. Motyogta az öreg, inkább csak magának.
- Na milyen a domb? Kérdezte Jóska az öccsétől, miközben a kissé túlméretezett kabátot segítette le róla.
- Isteni! Úgy siklik rajta, hogy csak ámulnak a többiek. Már nagyon várnak, úgyhogy adom is.
Azzal leült a padra, és két kézzel óvatosan marokra vette a megroggyant szárú csizmákat, mintha hímes tojást fogna, aztán búcsúzóul még észrevétlenül végigsimított rajtuk, és egyiket a másik után, a bátyja lába elé tette. Még egy pár hosszú-szárú zokni is került a csizmaszárakra, ami még őrizte testének melegét, de nem maradt mezítláb, merthogy kétpár zokni is kellett a csizmába, hogy ki ne lépjen belőle, ugyan, az orra még így is ki volt tömve egy kis újságpapírral.
Jóska ekkor már mezítláb állt a szobaajtó küszöbén, aztán, hogy az öccse helyet szorított neki a padon, ő is leült, és gyorsan belebújtatta lábát a vastag zoknikba. Az újságpapírtöméseket ügyesen kihalászta a lábbelik orrából, és némi küszködés után, végre felkerültek a csizmák is.
- Aztán vigyázni! Hallatszott apja hangja a szoba félhomályából.
- Vigyázok én édesapám! Válaszolt Jóska, de már az öreg kabátot gombolgatta magán, miközben a nedves kucsmát szorongatta a hóna alatt.
Frissen metsző hideg vágott be az apró konyhába, hogy helyet cseréljen az elhasznált levegővel, és Jóska még az ajtóból visszaszólt.
- Igyekszem édesapám! Azzal a falnak támasztott szánkó kötelét megmarkolva belevetette magát a puha csendbe.
Ferkó, már jó ideje az ablaknál hagyott karszék kárpitján térdepelt.
A vastagra ülepedett ólomszínű homály szinte átláthatatlanná vált, és már nem is volt rajta semmi néznivaló, de lelki szemei előtt még sokáig látta, ahogy a vén csizmák egymással versengve túrják a vastag havat, a kis bükkfaszánkó meg ügyesem bukdácsolva, lelkesen siklik utánuk.

2011. március 4.





A kis tükör

Dorka, már jó ideje önfeledten hajtotta a hintát, és talán azt se bánta volna, ha megáll a napocska az égen, és sohasem lesz este. Ugyanis az esték, unalmasak és sötétek, a napsugár meg aranyfénybe öltözteti a kerti virágokat, meg a fák zsendülő lombjait, és langyos bársonyával olyan kellemesen cirógat, hogy sohasem lehet megunni.
Dorka szerint, a hintázást sem lehet megunni, és ha néha egy kicsit abba is kell hagyni, az is csak azért van úgy, hogy aztán megint jobban örülhessen, ha újra felülhet rá.
Időnként, csak úgy elmélázva üldögélt rajta, és olyankor beérte azzal is, hogy alig észrevétlenül mozduljon alatta. Máskor meg inkább lendületre vágyott, és akkor egészen az égig hajtotta, éppen úgy, ahogy most is.
Egyik karjával átkarolta a feszülő kötélfonatot, mely éppen hátra lendült, de mielőtt visszaindult volna, megtorpant még egy pillanatra, hogy a hinta alá húzott apró cipőtalpakat, kedvesen megmosolyoghassák a májusi napsugarak. Aztán újra előrelendült, végiglibbenve a megszokott íven, és míg a kis szöszke, lábait nyújtva siklott az ég felé, szoknyácskája pajkosan borult a nyakába.
Dorka élvezte a száguldást, és kedvenc kis játéktükrét jobbjában szorongatva, kíváncsian vizsgálgatta a váltakozva elmosódó, és pillanatokra meg-megálló világot. Egyszer az ég-kékje töltötte be a kis tükör egészét, másszor a zöld pázsit, vagy néhány kerti virág bukkant fel az elmosódó képeket váltva. Érdekes volt a tenyérnyi tükörben vibráló világ, és eszébe jutott, hogy egyszer már álmodott valami hasonlót.
A kis tükröt, a szoba homályában üldögélő babák használták leggyakrabban, mert egymás kezéből kapkodva nézegették magukat, versengve, hogy kinek szebb a sminkje, és melyik frizurához, melyik ékszer áll jobban. A babák szerettek egymással versengeni, és meg is beszélték maguk között, hogy melyikük nyeri el a fődíjat, de előfordult, hogy mégsem tudtak megegyezni, és olyankor mindig Dorkát kérték meg, hogy döntse el ő a vitát közöttük.
Tőle ugyanis elfogadták a szakvéleményt, mert Panninak is ő mutatta a sminkelést és a hajfonást az óvodában, hiszen kozmetikusnak, vagy fodrásznak akart tanulni, ha nagy lesz.
Azért, lett volna még két másik kedvenc foglalkozás is, az egyik az óvónő, a másik a gyermekorvos. Szerencsére, van még idő eldönteni, mi legyen.
A kiskapu ebben a pillanatban kivágódott, és Dorkának az emlegetett szamár jutott eszébe, pedig csak Panni szökdelt a kerti úton a hinta felé.
A földhöz súrlódó cipőtalpak kissé felkavarták a port, de jobb megállítani a sebesen szálló hintát, nehogy megüssék a szeleburdi kis-barátnőt.
- Minek a tükör a hintázáshoz? Kérdezte a szomszéd kislány.
- Magadat nézegeted benne?
- Dehogyis magamat, válaszolt Dorka.
- A világot.
- A micsodát?
- Hát az eget, meg a földet. Amelyiket éppen látom benne, és a kettő között meg elmosódik minden, amikor lendül a hinta. Irtó mókás, tisztára olyan, mint egyszer álmomban volt.
- Kipróbálhatom én is? Kérdezte Panni, akire, egy-kettőre átragadt Dorka lelkesedése.
- Hát éppen kipróbálhatod, de a tükröt el ne ejtsd!
- Dehogy ejtem! Válaszolt kissé sértődötten a jövevény, és már kezében is volt a rózsaszínű műanyagházas kis tükör karcsú nyele.
Rutinosan lendített néhányat a hintán, lábát, hol előre nyújtva, hol maga alá kapva, és már száguldott is, de mielőtt belepillanthatott volna hirtelen jött szerzeményébe, megtörtént a baj.
A hinta nagyot billent, és Panni ösztönösen a kötél után kapott, de a biztonság ára az volt, hogy a tükröt el kellett engednie.
Gondolkodni sem volt idő, és a kis tükör egy kavicshoz ütődve elrepedt.
Dorka, a lendülő hintával mit sem törődve, aggódva ugrott oda, és a kemény diófaülés egy pillanattal később, hajszálnyira zúgott el a halántéka mellett.
Ijedten ugrott félre az ütés elől, és azonnal látta, hogy a kis tükör menthetetlenül tönkrement.
Középen elrepedt, és egy kisebb szilánk is kipottyant belőle. Olyan volt, mintha egy szem nézett volna rá a szilánk helyéről, vádlón és elkeseredetten, amiért kiadta a kezéből.
Aztán a kis tükörrel a mécses is eltörött, és Panni hiába is próbálta vigasztalgatni Dorkát, hogy inkább vesz neki a játékboltban egy másikat az összekuporgatott pénzéből.
A tükörrel együtt, a csöppség lelke is eltörött, mert többé nem hatott rá sem bűntudat, sem bocsánatkérés, és azt sem vette észre, amikor a barátnője zokogva csukta be maga mögött a kertajtót.
Egy ideig nem is akart a sérült tükörbe belenézni, mert minduntalan rátört a zokogás, ahogy felé emelte a tekintetét.
Aztán nagy sokára, ahogy a könnyei kezdtek elapadni, mégiscsak ránézett a szétcsúszott üveglapokra, és kelletlenül állapította meg, hogy teljesen másképp látszik benne minden, mint azelőtt volt. Az arcát is kettévágva látta, és ijedtében még meg is tapogatta, mert egy pillanatig hitt a kis tükörnek, de aztán megnyugodott, mert a valóság más volt.
A szoba homályában kuksoló babák lába elé tette a törött tükröt, és maga alá húzott lábakkal, leült a szőnyegre velük szemben.
Kíváncsian vizslatta a megcsillanó égszínkék üvegszemeket, hogy vajon mit szólnak majd a törött tükörhöz, de a babák nem szóltak semmit, csak néztek rá, mintha nem is vettek volna észre semmit.
- Pedig biztosan észrevették, morfondírozott magában, - csak szeretnek annyira, hogy nem akarnak bántani a tükör miatt, hisz látják, hogy így is éppen elég bajom van.
Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
- Majd betámasztom nektek ide a sarokba, nehogy teljesen tönkremenjen, és nehogy valamelyikőtök megvágja magát vele, és aki látni akarja magát, az majd idejöhet, hogy belenézhessen. Jó lesz így?
A babák megértően mosolyogtak, és sarok felé tekintő égszínkék üvegszemük hamiskásan csillogott.
Dorka örült, hogy a babák nem haragszanak, és amíg a kis törött tükörben nézegették magukat, lábujjhegyen kiosont a szobából, mert Pannit is meg kell még vigasztalni.  

2011. április 5.






Cinkosok



A lusta legyek, már jó ideje napfürdőztek az istálló fehérre meszelt falán, és bölcs nyugalommal várták a pillanatot, mely egyszer csak eljön, mint ahogy máskor is eljött.

A templomtorony ritkásra eresztett zsaluin átbillenő harangszó, elunva a szédítő magasság egyhangú tisztaságát, vágyakozva mártózott meg az utcák aranyszínű porába, hogy aztán a sötét vesszőkből font, girbegurba kerítésekkel ölelt udvarokon, észrevétlenül terítse szét, barátságos nyugalmának bársonyát.

Mielőtt a házfalakról ide-odaverődő bongás végleg elhalt volna, utolsó leheletével, még zizzentett egyet a várakozó legyek szárnyának érzékeny hártyáin, akik jóleső bizsergéssel vették tudomásul, hogy az idő eljött.

- A legyek, nem kimondottan a harangszóra vártak, ám, a rendszeresen ismétlődő bongásokban mégis lehetett valami varázslat, mert olyankor, a gazda lelkén is végighullámzott valamiféle békességérzés, amit mindenképpen be kellett vinnie az istállóba.

A falon lebzselők, nemigen foglalkoztak a harangszó hullámaival érkező érzés misztikumával, de sokkal inkább hajtotta őket egy másik őserő, amit az emberek rendre félreértelmeztek, és balga módon, azt gondolták róla, hogy csak egyszerű kíváncsiság.

Pedig a zümmögők számára, minden ajtó mögött ott lapult a túlélés lehetősége, hiszen a bölcsőnek illő helyet kellett találni, és ennél a törvénynél előrébb-való nem létezik.

Bizony, egy váratlan villanással véget érhetett maga az élet is, és a kárvallottaknak arról talán fogalmuk sem volt, hogy vesztük nem mindennek a vége, mert egy másik élet lételemeként, annak a kirepülés előtt álló fecskefiókának jelentenek esélyt, amelyik, éppen az imént nyelt el egy termetes legyet.

- A nyitott istállóajtó invitálásának, egyetlen egészséges légy sem képes ellenállni, és bizony, még a saroglya felett fészkelő fecskék fenyegető villanásai is megérik a kockázatot, mert az édeskés szagú homály, megannyi titkot rejteget.

- Aki kockáztat, az veszíthet is, és a fecskecsalád kimondottan jól megélt felfedezők vakmerőségéből. A betolakodók, tetemes veszteségeiket, szaporodásukkal próbálták pótolni, és úgy tűnik, sikeresen, mert a napsütötte falon, nagyjából állandó létszámú próbálkozó lebzselt.

Egy pimasz légy, aki nap energiájával már kellőképpen feltöltekezett, egy kis szórakozás reményében felfedezőútra indult. Pici határozott nemtetszését figyelmen kívül hagyva, már harmadszor landolt a szekér árnyékában hűsölő házőrző érzékeny orra hegyén, teljesen kizökkentve őt, békés szunyókálásából. Az ezüstszürke pumi, talán ismerte a közmondást, miszerint, három a magyar igazság, mert negyedikre, váratlanul kaffantott egyet, és a kárvallott méltatlankodva zizzenhetett még egy utolsót a bordás szájpadláson.

Pici, amúgy is ingerültebb volt a kelleténél, mert a földibolhák, minden eddiginél jobban elszemtelenedtek, és a szőrszálak rejtekében hatalmas csiklandozásba kezdtek.

Ráadásul, szinte elérhetetlen helyeken is támadtak, ami végképp kihozta a sodrából az amúgy is izgága természetű kutyust. Forgolódva harapdálta a pofájától legtávolabb levő szőrcsomókat, hátha sikerül megszabadulnia az élősködő népség állandó piszkálódásától, és végre visszaköltözhet köré a nyugalom.

Bosszúságának, Kotkot éktelen rikácsolása vetett véget, melyet rendszerint akkor hallatott, amikor büszkén végignézett kipottyantott tojásán.

- Talán megszokásból kotkodácsolt, hangot adva abbéli aggodalmának, hogy minden nap elszedik tőle a nehezen megtojt tojásait, pedig legszívesebben, pelyhes kiscsibéit vezetgetné már, a bogaraktól hajladozó fűszálak között.

Pici, egyszerű kutyafejében a dolgok másképpen rendeződtek, mert elértve Kotkot hangoskodását, akit fülsértő rikácsolása ellenére, mindenképpen a barátai között tartott számon, úgy értelmezte, hogy a hívó szóra mennie illik, hiszen a csinos kis ferde-tarajos mindennapos szokásává vált, hogy eldicsekedjen legújabb szerzeményével.

- Picinek, amúgy sem esett nehezére elismerést osztogatni, hiszen alaphelyzetből jóindulatú kutya volt, amit sűrű farkcsóválgatással igyekezett megerősíteni.

- Igaz, hogy erről a jóindulatról, a vásott kerítéshez közeledő idegenek, valószínűleg másként vélekednének, mert olyankor a kis pumi, nem ismert sem Istent, sem embert. Fehér fogait villogtatva acsarkodott, és néha tehetetlenségében még pördült is egyet maga körül, annyira vágyott rá, hogy megszabhassa az idegenszagú nadrágszárat. Kis testméretét, hatalmas mozgékonyságával igyekezett kárpótolni, és ember legyen a talpán, aki bemerészkedik az általa védett portára!

De most baráti invitálásra mozdult, és az, teljesen más, mert az mindig a nyugalom érzésével tölti el az embert, akarom mondani, a kutyát.

Csakhogy, akadt egy kis bökkenő a tojások körül, ami a derék ebet, egy kicsit elgondolkodtatta. A fészekben bizony, már több tojás is barnállott, ami mellett a tyúk izgatottan kotyogott. Kotkot, ugyanis, rendre olyan tojófészket választott, ahova társai már korábban pottyantottak néhány barnálló héjú csodát, mert szerinte a tojások együtt szépek.

- Tyúkeszével, azt gondolta, hogy gondoskodni illene már a családalapításról, és ösztöneibe vésődött, hogy nagytestű tyúk lévén, ehhez bizony, akár huszonegy tojásra is szüksége lehet.

Pici, elismerően vigyorgott a langyos tojásokra, és csinos fejét megbillentve, felváltva emelgette kajla füleit. Úgy gondolta, hogy mindenképpen meg kell mustrálnia őket, hiszen, neki, mint a porta első-számú őrének, kutyakötelessége mindent tudnia, ami az udvarban történik.

Kotkot, learatva az önzetlen elismerést, néhány lépéssel távolabb, nyugodtan rugdalta a sárgálló töreket, hátha sikerül megugrasztania egy lapuló bogárkát, ugyanis, a fürge bogarak, mindig is a gyengéi voltak.

Pici, egyedül maradt a tojásokkal, és hűvös orrát finoman hozzájuk érintve számolgatni kezdte őket, mígnem oda jutott, hogy egyel, talán több is van belőlük a szükségesnél.

Éles logikájával kigondolta, hogy a legmelegebbet, csakis Kotkot pottyanthatta ki, aki pedig jó barát.

- Bizonyára szívesen meghívná őt ebédre is, hiszen barátok között így szokás.

Pici is diszkréten elfordul, amikor ferde-tarajú cimborája, a kutyaháznál rendszeresített lábasból, mohón csipegetni kezdi a tejbe áztatott kenyérmaradékot, miközben félrebillent fejjel méregeti a baráti jóindulat határát.

- Köztudott dolog, hogy a kutya lábosába hatalmas illetlenség beleenni, ami alól csak akkor van kivétel, ha a gazdája éppen nem látja.

- Pici óvatosan a szájába vette Kotkot ajándékát, és úgy gondolta, legjobb lesz, kicsit messzebbről követni az eseményeket, ugyanis a gazda, ilyen tájban szokott megjelenni azzal a formás kis gyékénytálkával, amibe a tyúkudvar napi termését összegyűjti, és az okos kutyafej, bizony a bűntudatnak is tartogatott némi helyet.

Pici mindenről tudott, ami az udvarban történt, és időnként rátörő aggályai, nem voltak teljesen alaptalanok.

Szemtanúja volt annak a szégyenletes eseménynek is, amikor Kotkot, akarata ellenére megmártózott egy vödör hideg-vízbe. Hogy mit követett el, az nem derült ki, de a gazda, haragvós hullámokat bocsátott utána, amikor odébb hajította az ázott áldozatot.

A nagy tyúkra alig lehetett ráismerni, mert a sárgásvörös tollak sötéten feketéllve ugrottak össze rajta, hogy még a bőre is kilátszott, és csak feleakkorának nézett ki, mint máskor.

Kotkot megszégyenülve szédelgett az udvaron, és abban a pillanatban, talán azt sem bánta volna, ha elnyeli a föld. Le sem tagadhatta volna sértődöttségét, mert ferde taraja szinte felizzott tőle, és nyomatékul, méltatlankodva kárált még néhányat, mielőtt keresett volna egy nyugodt napos zugot, ahol kissé rendbe szedheti ázott toalettjét.

Az előrelátó eb, a szekér árnyékába húzódva, elégedetten nyalogatta szája szélét, és nem is gondolt a földibolhákra, mert pillanatnyilag, más fontosabb események kötötték le a figyelmét.

Mirci, akivel egyébként néhány éve együtt gyerekeskedett, éppen bevetni készült jól bevált praktikáját, amit valljuk be, általában nagyon sikeresen alkalmazott, mikor egy kis tejre támadt kedve.

A trükk az volt, hogy fogott egy neveletlen egeret, amelyik még macskát sem látott életében, és letette a bejárati ajtó közelébe. A szerencsétlen próbált volna elinalni, de esélye sem volt.

Pici elnézte néhányszor a feltételes szabadlábra helyezés fortélyát, aztán, ki tudja miért, vakkantott néhányat. Talán azért, hogy Mirci segítségére siessen, vagy az egér kínlódását unta el, nem tudni, mindenesetre vakkantott, és az elég volt arra, hogy a gazda kinézzen az udvarra.

A látvány, most teljesedett ki igazán.

A sokadszorra szabadságot neszelő egérnövendék, a tetemes előnyön felbuzdulva megiramodott, de a neszes macska néhány friss szökkenéssel beérte a kárvallottat, hogy egy pillanattal később már a gazda lábánál mórikálhassa magát, az élettelen egeret ügyesen tartva, tűhegyes fogai között.

- Egy ilyen ügyes macska minden jót megérdemel, vigyorgott a lágyszívű gazda felé Mirci, és a siker nem is maradt el, mert a fekete szőrszálakon még a nap is vidámabban csillant, miközben hősünk a jutalomtejet lefetyelgette elégedetten.

A szekér irányába is szeretetteljes hullámok áramlottak, amit a tisztelettudó pumi, természetesen állva fogadott, azzal a nagydarab, kemény, de annál jobb ízű füstölt szalonnabőrrel együtt, amit ébersége jutalmaként büszkén tartott fehér fogai között.

Miután a cica szárazra nyalogatta tálkáját, lábujjhegyen odaosont barátjához, és pajkosan nekinyomta oldalát a cinkossá vált eb pofájának, aki orrával az egerész hasa alá nyúlva, játékosan emelt raja egyet.

Aztán csak feküdtek egymással összeborulva, azzal a simogatóan elmálló érzéssel eltelve, hogy az élet, néha bizony nagyon szép tud lenni.



2011. május 2. 








Vadászok



A szürke hamu takarásában bujkáló parázs riadtan sandított a közelben heverésző alakra, mikor hosszas tűnődés után, két egymásnak támasztott hasáb, - elunva a másik társaságát, lágyan huppant a puha enyészetbe, és apró zsarátnokok szökkentek egy villanásnyi életre, mintha tüzet fogott szöcskék menekültek volna a sötétség felé.

A rézvörös arcon átsuhanó gyengécske fény, a sötét szemekben gyönyörködve, megnyugodott egy pillanatra, hogy aztán örökre beleveszve mélységébe, átadja magát a lélek nyugalmának.

A virrasztó vadász már nem tett újabb fát a tűzre, mert jobb, ha nem marad őrizetlenül, amíg szerencsét próbál a tábor melletti erdőben. Összébb húzta magán a kigombolt szarvasbőr kabátot, és megigazgatta a hosszú fekete hajába font sastollakat.

Még egyszer végigjáratta tekintetét a szétszórtan elterülő sátortáboron, és jóleső megnyugvással gondolt arra, hogy milyen idilli helyet sikerült találnia a törzs számára.

Az erdő közel van, de nem veszélyesen közel, és, - bár a csatabárdot nemrégiben elásták, azért jobb az óvatosság.

A kis patak egy kiszélesedett tavacskát táplálva, közvetlenül a rét aljában folydogál, és a messzi hegytetőkről olvadozó hósipkák ivóvizet könnyeznek.

A szélrohamok ellen biztos védelmet nyújtó völgy, ezen a ponton szétterül, és hosszan elnyúlik a patakmeder mentén, kövér legelővel kedveskedve a lovaknak.

A környékbeli erdők és tisztások, sokféle vadnak nyújtanak táplálékot, és menedéket, jó a szaporulat, és prémes állatok is akadnak szép számmal.

- Igaz, hogy egyik-másik mackó az utóbbi időben rákapott a lóhúsra, mert a hidegebb évszakhoz közeledve igyekeznek minél kövérebbre hízni, de majd a bőrükkel fizetnek falánkságukért.

A bokrok között még majdnem tapintani lehetett a sötétséget, de már hajnalt sejtetett a fák koronáján végigsimító első bizonytalan derengés. A magasban terpeszkedő levelek sötét foltjai elváltak az ég bársonyától, és türelmesen várták a mindenható fényt. Bár ez a fény már nem nevelt új hajtásokat, de napról-napra aranyosabbra színezte a lombokat, hogy aztán zizzenve intsenek búcsút az ágaiktól, egy új élet reményében.

A vadász nesztelenül közeledett a keskeny ösvényen, jobbjában könnyedén tartva jókora íját. Hátán keresztülvetett háncsfa tokból, tollas nyílvesszők kandikáltak a sötétbe.

Szarvasbőr öltözete, lágyan simult testéhez, melyben úgy siklott a növényzet között, mint a rőtvad, mely valamikor magáénak tudhatta a szebb időket látott ruhaanyagot.

Nadrágszárán térdtől lefelé, mindkét oldalt bőrrojtok lengedeztek. Szíjakból font mokaszinja, az aljnövényzetre telepedett harmatcseppektől kissé megereszkedett, de ez nem akadályozta a lopakodásban. Derekánál, bőrtokból nyújtózkodó vadásztőr, simára csiszolt csontnyele mórikálta magát minden lépésnél.

Az indián alakja most már határozottan kezdett elválni a bokrok sötétjétől. Viszonylag gyorsan haladt, bár minden lépést megfontolt, nehogy száraz gally kerüljön a lába alá, mert egy reccsenés világgá zavarhat minden vadat a környékről.

Az akadós szederindákat kerülgetve nesztelenül közeledett a tisztás felé. Hátranyúlva, találomra kiválasztott egy nyílvesszőt és óvatosan ráhelyezte a készenlétbe helyezett nyíl húrjára.

A hajnali pára vonakodva oszladozott, és szertelenül elszórt foltokban tisztulgatott az erdőszéli bokrok laza szövevénye.

Világosodott ugyan, de messzire látni mégsem lehetett, mert a tiszta foltok hol erre, hol arra vándoroltak, ahogy a hajnali szellő lágyan libbentett rajtuk egyet.

- Mintha látott volna valamit mozdulni, de egy pillanattal később, nyoma veszett a párába burkolózott látványnak.

Aztán végre meglátta.

Egy karcsú rókafi lábujjhegyen állva, hátát felpúposítva, meredten figyelt az orra elé, és mintha rugó lökte volna fel, nyújtott lábakkal szökkent egyet, hogy egy pillanattal később egy kicsit odébb a magas fűbe huppanjon. De nem is időzött, hanem gyors egymásutánban megismételte még vagy háromszor mókás mutatványát.

A vadász arcára mosolyt csalt a mulatságos látvány, és eszébe jutott az első erdei útja, amikor nagyapja először avatta be az erdő rejtelmeibe, és többek között megmutatta neki az egerésző rókát is. Alig tudta hangtalan nevetését kordában tartani, annyira mókás volt a látvány.

Még egy kicsit gyönyörködött a fiatal róka előadásában, aztán valami más kötötte le éber figyelmét.

Egy sárguló bokor mögött éppen abban a pillanatban tűnt el valami, amikor arra fordította tekintetét. Hangtalanul, de villámgyorsan megfeszítette íját, és megcélozta az alacsony bokrot. Az őzbak mit sem sejtve felemelte fejét, és kecses nyakát mutatva az indián felé, szoborrá merevedett. Valamit mégiscsak megsejthetett, mert érzékeny füleit felváltva mozgatva hallgatózott bele a hajnali csendbe. Az állat szabaddá vált nyaka biztos célpontul szolgált, mert a hajnali pára, most néhány bokorral odébb vendégeskedett.

A vadász még egy pillanatig gyönyörködött a tökéletes agancsú őzbak látványában, aztán óvatosan visszaengedte felajzott íját, és tűnődve nézett maga elé.

De most, nem a lába előtt magasodó harmatos füveket bámulta, hanem azt a hirtelen felbukkanó képet, amelyen ma már másodszor látta szeretett nagyapját.

- Fiatal vadásztanoncként lapult az öreg indián mellett, aki szájára tett kézzel jelezte, hogy most nagyon csendben kell lenni. Aztán követve az öreg tekintetét, észrevette, hogy, úgy húsz méterrel távolabb, egy ritkuló bokor takarásában kifejlett őzbak legelészik. Vadászösztöne azonnal működésbe lépett, és az izgalomtól, a torkában is érezte, ahogy meglódult szíve kergeti fiatal vérét. Az őzbak néhányat lépett, aztán felemelt fejjel hallgatózott, de a kis bokor már csak a derekát takarta. A felajzott nyíl már éppen a nyakára mutatott, amikor az öreg lassan leengedte az íjat, óvatosan térdre ereszkedett, és szívére szorított kézzel meredten bámult a semmibe. Aztán egy végtelennek tűnő pillanat után arccal a magas fűbe zuhant.

A fiatal indiánt, egy erdei madár éles füttyentése zökkentette vissza a valóságba, és a bokor mellett legelésző őzbak köré aranyszínű glóriát borított a felkelő nap legelső sugárnyalábja.



2010. december 13. 





A zsebóra



A hegyoldalba taposott vadcsapás, lágy ívekkel kerülgette a kökénybokrok sűrű szövevényét, melyen csak néhány elszánt vaddisznó törtetett keresztül, de talán azok is csak olyankor, ha veszélyesnek ítélt, idegen szagot orrontottak a levegőben. Való igaz, hogy a disznó, nem kimondottan a látásáról híres, de a szaglása kifogástalan, azt meg kell hagyni.

- Megtalál az, gombát, csigát, félérésben lévő gabonát, de könnyedén habzsolja fel a rőt színekre váltó tölgylevelek kesze-kuszán pöndörödő hajlata alatt lapuló makkot, akárhogy is bújik. Egyszóval mindent felkutat, ami erdő-mező, terített asztalán egyáltalán ehető, még akkor is, ha történetesen korommal festették át az eget, ahogy éppen most is.

A hold, ugyan erősen fogyóban volt már, még a kalendárium szerint is, amit Jóska éppen tegnap délután lapozgatott, inkább csak úgy megszokásból.

- Hanem, az a keskeny sarló is, ki tudja, merre kószálhatott. Talán éppen valami kóbor felhő mögött lapulhatott, mert valósággal tapintani lehetett a sötétség bársonyát.

Jóska ismerte az utat, mint a saját tenyerét, és magabiztosan haladt. Tájékozódó képességét, még a legsűrűbb éjszaka sem tudta próbára tenni, hiszen, aki a Cserhát lankái között nevelkedett, annak nyitott könyv a természet, ha mindjárt az orráig sem lát, akkor is.

Aztán, hamarosan újból eszébe jutott az imént említett szaglószerv, amiből bőkezűen mért neki a Teremtő, mert amikor váratlanul egy mélyedésbe lépett, alig tudott megállni a lábán.

Elharapott nyelvéből szivárgó vért sercintett bosszúsan a sötétbe, és félhangosan mormolva vette le az említett holdsarlóról a keresztvizet.

- A fene essen ebbe a sötétségbe, bár számíthattam volna rá, hogy ezek a fránya malacok mindenféle édes gyökerek után kutatva, feltúrnak itt mindent, nem törődve még a vadcsapás szentségével sem, de hát messze van még a tölgyes, aztán úgy terveztem, hogy hajnalra csak odaérek, - morfondírozott magában.

Óvatosan tapintott lábával az ösvény egyenetlenségein, mielőtt beleadta volna testsúlyát a lépésbe, és eszébe jutott, hogy az ember, mindig kap valamilyen figyelmeztetést, amikor túlságosan kezdi elbízni magát.

- Úgy köll nekem, gondolta. Még, hogy ismerem a környéket, mint a tenyeremet? Hiszen ezek pillanatok alatt átrendeznek itt mindent, aztán az ember úgy csetlik-botlik a sötétben, mintha csak a holdon járna.

- Jóska számára ugyanis, a Hold, maga volt a kifürkészhetetlen messzeség.

Lassan azért mégis pirkadni kezdett, mert a bokrok, kezdtek elválni az ég bársonyától, és valamivel könnyebbé vált a tájékozódás. Jóleső érzés áradt szét a zsigereiben, amikor észrevette a villámsújtott vadcseresznyefa feketéllő törzsét, mert úgy gondolta, hogy éppen ebben a magasságban járhat.

Gyorsan elhessegette magától az érzést, emlékezve az előbbi leckére, és megállt egy szusszanásra, hogy végignézzen az óvatosan ébredező falun.

Odalent, néhány ablakszem, aranyló fényt rebegett a sötétségbe, de ezt inkább csak érezte, mint tudta, mert innen, ebből a magasságból, már csak apró szentjánosbogaraknak hatottak a petróleumlámpák villódzó lángnyelvei, amint jellegzetesen nehéz leheletük, észrevétlenül telepedett a testmeleget dédelgető, kihajtott takarók virágmintáira.

- A korán ébredő gazdát, már bizonyára az istállóban éri a pirkadat, mert egy jó gazdának mindenekelőtt való a jószág. Az a néhány tehénke, meg a többi lábasjószág, nem tudja ellátni magát, hát addig a gazda se egyék, amíg nem gondoskodott róluk.

- Legfeljebb a konyhaszekrény sötétjében várakozó laposüveget csókolja szájon, de azt is inkább csak azért, hogy elűzze az álmok kusza szövevényeit, és rendet teremtsen az ember fejébe, mert az álmokat valahogy mégiscsak szét kell választani a valóságtól.

Jóska, még gyönyörködött egy ideig a kis palócfalu szertelenül kígyózó háztetőinek lassan derengő szalagjában, aztán, hogy a látvány, jóleső bizsergéssel elterült benne, újra belevetette magát az összeboruló bokrok szövevényébe.

Egyre határozottabban világosodott, és lassan, az eddig feketének látszó egyforma bokrok is kezdték a zöldek különböző árnyalatait magukra ölteni, és a ritkás juharerdő, ívesen szeldelt leveleit lágyan meglebbentette a hajnali szellő.

Jóska, szokásához híven óvatosan lépegetett az ösvényre boruló harmatos fűszálak között. Megszokta, hogy tisztelje az erdő nyugalmát, hiszen volt is miért tisztelni, mert ha valamiért feszültebbnek érezte magát, az erdő mindig megnyugtatta. Innen, még mindig feltöltődve, és lehiggadva tért haza, mert az erdő minden gondját megoldotta. Az élet nem tudott akkora terhet teremteni, amit az erdő ne tudott volna feloldani. Lehetett az, temetés, vagy harag, de bármilyen más természetű bánat, az erdő csendje tisztára mosta a szennyest, és átformálta a gondolatokat. Az erdő szentsége volt Jóska temploma. Ahány fa, annyi oltár, és az Isten, talán maga a csillagos égbolt, megannyi csillagával, mint apró angyalkákkal körülvéve. Lehetett bár verőfényes nap, és valószínűtlenül kék az ég, vagy megannyi bárányfelhő sodródhatott rajta, de takarózhatott, akár ólomszínű lepelbe is, és zuhoghatott az eső, vagy szállingózhatott a hó, Jóska, ha csak tehette, az erdőt járta. Az erdő volt az ő első, és igazi otthona, mely, ha kellett, szerszámnyelet adott, de tető sem lehetett nélküle, és a cserépkályhákban puha hamuvá hamvadó farönkök, kellemes meleget leheltek a kisszoba homályába. Szekér sem gurulhatott volna fa nélkül, de még a jó bort is keményfából készült hordóban érlelik. Aztán, amikor borivó végleg leteszi a poharat, az erdő adja a fát a koporsóhoz, és a fejfához is, de még a haranglábhoz is, melyen a hintázó kis-harang, bánat nélkül csendülve kér lelki üdvöt a mennybeérkezőnek.

Jóska, télen vesszősöprűket kötött, amivel frissen esett havat lehetett söpörni, nyáron meg gombát gyűjtött. A legkiválóbb vargányát, amit itt, Romhányban, inkább csak egyszerűen tinórának mondanak. Aztán, nincs abból annyi, amit ne lehetne eladni, de ha mégis úgy lenne, vékonyra szeletelve lepedőre teríti a padláson, és ha megszárad, papírzacskóba csomagolva, még télen is elkel.

Jóskánál jobban, talán senki sem szerette az erdőt, de a sors fintora mégis úgy hozta, hogy kénytelen volt az erdészetnél állást vállalni, és gyéríteni, a vadhajtásoktól besűrűsödött telepítéseket, vagy tarra vágni a vágásérett területeket. Aztán, miután a gépek kirángatták a tuskókat, és elegyengették a talajt, indulhatott a csemeték telepítése.

Az erdő munkát adott, és kenyeret. Biztos megélhetést.

Jóska a gondolataiba merülve ballagott a madárdalos hajnalban, csak úgy az orra elé bambulva, de a következő pillanatban már szoborrá meredve lesett a ritkás lombok takarása mögött rejtőző tisztásra, ahol egy őzbak legelgetett.

Néhányat harapott a frissen zsendülő fűből, aztán karcsú nyakát felemelve hallgatózott. Nagy füleit érzékeny antennaként, felváltva billentette a gyanús neszezések irányába, aztán megnyugodva újból legelgetni kezdett. Hegyes villákban csúcsosodó jó arasznyi agancsán megcsillant a felkelő nap első sugárnyalábja, és teste finoman párázott a hajnal hűvösében.

Jóska, még legeltette a szemeit a megszokott látványon, aztán lábujjhegyen továbbosont, dédelgetve magába a gondolatot, hogy a helyi vadászok, mit összekeresik szegényt, tűvé téve a környéket utána, de valahogy mindig eltűnik előlük.

- Ő már meglőhette volna jó néhányszor, de sohasem volt késztetése vadászni, és talán azért is nem tartott tőle a vad, mert mindig tiszták voltak a szándékai. Ki tudja, némelyik vad, talán még a gyilkos szándék sajátos kisugárzását is megérzi. Mindenesetre érdekes, hogy Jóskának általában megmutatták magukat a vadak, persze ő természetesnek gondolta, hogy cinkosukká váljék, és elhallgassa randevújukat a vadászok előtt.

A kiszélesedett erdei úton ballagott már, amikor valami fényes csillant meg a zöldellő fűszálak között. Valami, ami természetellenesen elütött a megszokott látványtól.

Ni csak! Egy zsebóra!

- Az is lehet, hogy talán arany! Mindenesetre úgy csillog, mintha az lenne!

Kabátujjával felitatta a rátelepedett harmatcseppeket, és óvatosan felnyitotta a számlap, legelésző őzeket ábrázoló, domborított fedelét. Az óra járt. A másodpercmutató apró ugrásokkal szökkent a következő rövid vonalkához, és Jóska megbabonázva nézte a finom műszer precíz munkáját. A cifra felhúzóhoz, apró szemű, finoman megmunkált lánc csatlakozott, mely lapos csatszerű végével lehetett valamiféle ruhadarabhoz rögzítve.

- Az óra még nem járt le, de harmatos volt, tehát a gazdája tegnap veszítette el, morfondírozott magában.

- Most mi legyen? Nem vihetem magammal, mert nem az enyém, és lehet, hogy a gazdája tűvé teszi érte a környéket is, ha rájön, hogy elveszett. Főként, ha tényleg arany. Viszont, ha itt hagyom, tönkremegy, és az is baj. Jobb lett volna, ha észre sem veszem.

Vajon kié lehet? Ki járkál manapság arany zsebórával a kabáthajtókájában? Egyáltalán, ki hord az erdőben olyan kabátot, amibe feltétlen aranyórát kell akasztania? Kinek telik ilyesmire, és minek az erdőbe zsebóra?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejében, miközben egyhelyben toporgott, mint a tojógalamb, és képtelen volt megfejteni a történetet. Akárhogy erőltette is az agyát, senkit sem ismert, akihez passzolt volna a zsebóra, ha arany, ha nem.

Már azon volt, hogy mégiscsak zsebreteszi, amikor mentő ötlete támadt. A vállára akasztott lapos táskájában mindig voltak különböző méretű nejlonzacskók, amikbe a gombákat gyűjtötte. Elővette a legkisebbet, és még egyszer jól áttörölgetve az órát, áttekerte egy rongydarabbal, és az apró batyut belekötötte egy csomóval a zacskóba, aztán addig nézelődött, mígnem talált egy lehajló ágat, amire felkötötte a kis csomagot.

Éppen úgy nézett ki, mint a gombászok által hagyott apró jel, mely emlékeztetőül szolgált a korábbi jó termőhely, kevésbé feltűnő megjelölésére. Persze, minden valamirevaló gombász észrevette a másik által hagyott jelöléseket, de igyekeztek azért a lehetőségekhez képest tiszteletben tartani, és nem lerabolni a területet, mert az, finoman szólva is, illetlenség a másikkal szemben. Íratlan törvénye ez az erdőnek, amit Jóska szentírásként kezelt, de nem érezte mindenki magáénak, hiszen az ember már csak olyan, hogy amit talál, azt viszi, ha kell, ha nem. Sokan leszedik a gombát, mert ingyen adja az erdő, aztán a bőség zavarában, néhány nap múlva, a szemétdombon köt ki. Aki nem ismeri, annak meg még elfogadni is veszélyes.

A tölgyesben hamar megszedte, amit még érdemes volt, és megállapította, hogy hamarosan esőnek kellene esnie ahhoz, hogy újabb gombák nőhessenek, mert már igencsak megritkult a kínálat.

Dolga végeztével, szaporára vette lépteit, mert nyolcra munkába kell állni az erdészetbe, hiszen csemetézni kell egy jó nagy területen. Jóska, jobban szeretett fát ültetni, mint kivágni, mert nincs is annál lélekmelegítőbb látvány, mint amikor a csenevész fácskák belemarkolnak gyökerükkel a jó erdei földbe, és az új életnek örvendve, zsendülő hajtások élednek a vékonyka ágakon.

A hazafelé vezető úton, még többször eszébe jutott a szép kis zsebóra, és akárhogy csűrte-csavarta a dolgot, oda jutott, hogy ennél jobban nem dönthetett volna.

Aztán a délelőtt, nem várt meglepetést hozott.

A telepítést vezető erdész, leült egy tuskóra a szalonnázó legények közé, és kifakadt.

- Gyerekek! Nem hiszitek el, milyen szerencsétlenül jártam! Tegnap délután Legénden voltam az apámnál, hogy meglátogassam a kisöreget, mert szegény eléggé rossz-bőrben van már, és addig huzakodott, hogy nekem adja az arany zsebóráját, hogy nem volt szívem visszautasítani.

Elhoztam tőle, de bárcsak ne tettem volna, mert mire hazaértem, már nem is volt meg.

- Isten adta, Isten elvette.

- A kisöreg is úgy kapta, még szegény Rózája vette neki az örökségéből egy bolond pillanatában, mert azt hitte, hogy jót tesz majd vele. A vadásztársaság elnökének kijár, gondolta, amolyan asszonyésszel, de hát ismeritek apámat! Világéletében mértéktartó ember volt, aztán, a cicomát sem szerette. Nem is kellett annak óra sohasem, a nélkül ébredt, a nélkül hált. Engem is az erdő nevelt, nekem sem lenne szükségem rá, de mit mondok majd, ha kérdezi?

Hazudni nem szokásom.

- Emléknek szánta szegény, és hiába erősködtem, hogy különb emlékeket őrzök én az erdőn együtt töltött időkből, azért csak erőltette.

- Tudja, hogy használni én sem fogom, de mégis azt akarja, hogy legyen az enyém.

- Igazság úgy lett, hogy az erdőé lett.

Az öregedő erdész lassan kifogyott a szóból, és mire végigmondta a mondókáját, egy kicsit meg is nyugodott.

Jóska becsattintotta a bicskáját, és megszólalt.

- Akkor bizony Pista bátyám, az Isten adta, az Isten elvette, de csak azért, hogy az erdő adhassa vissza.

Ott lóg az, annak a hagyásfának az út fölé belógó ágán, amelyik a villámsújtott vadcseresznyefához esik közel. Gombászjelként mutatja az utat, és ha meg nem állt az óta, talán még az időt is.

- Hát megtaláltad Jóskám? Nyalábolta kitárt karjaiba a vékonydongájú cigánygyereket, és úgy ölelte magához, hogy szinte beleropogtak a csontjai. Csak ölelte még, és amíg lapogatta csontos hátát, arcán egy kövér könnycsepp gördült, hogy egy pillanattal később, észrevétlenül elillanhasson az újuló erdő, vásott homokszemcséi között.



2011. április 19.





A zongora



Fickó, újabb rohamot indított a kutyaház mellől, és a rozsda-vert, hosszú lánc, sustorogva csörömpölt utána, fáradhatatlanul boronálva végig, az udvar agyagszínű porán.

Majd, fakó felhőt lélegezve az eresz felé, hirtelen megfeszült, mint a Tisza parton ásítozó rév felcsörlőzött drótkötele, mikor az öreg Nyeső elunta a túlparton várakozók türelmetlenkedését.

- Csakhogy, a várakozókat nem rántotta át a vízből felbukkanó drótkötél, hiszen nem is az volt a dolga, de nem úgy a kutyaláncnak, mert az éppen azért volt csak nyolc-tíz lépés hosszú, hogy a megbőszült eb tombolásának, valahol határt szabhasson.

Szabott is, mert amikor Fickó éppen gyorsíthatott volna, a nyakörvére akasztott lánc, pattanásig feszülve rántotta vissza, és hősünk úgy pördült a lendülettől, mint a búcsúi körhintán kapaszkodó lányok tirke-tarka szoknyája.

Tehetetlenségtől hörögve nyüszített az utca felé, pedig akkor, éppen nem is járt arra senki.

- Hanem, a lelkiismeretes házőrzőt nem is az elnéptelenedett utca izgatta igazán, hiszen azon éppen nem sok látnivaló akadt, de sokkal inkább, a zöldre festett nagykapu pávaszemes kovácsoltvas cirádái, mely két szárnyával kitárulkozva, fáradtan ásított, mintha elunta volna már a hasztalan várakozást.

Fickó, képtelen volt beletörődni akkora könnyelműségbe, hogy a rábízott porta nagykapuja tárva-nyitva legyen, és az, aztán végleg kizökkentette a sodrából, hogy ráadásul meg is kötötték. Márpedig megkötve lenni nem szokott. Legalábbis az utóbbi időkben nem.

Legutóbb, azután volt láncon, amikor szerelemre hívó illatokkal bódított a tavaszi szellő, és szerencsétlenségére éppen tetten érték, amint a kerítésen keresztüllendülve iramodott a holdfénynél koslató társai után.

Most viszont, már újra langyos nap simogatja a fehérre meszelt sárfalat, és a szemérmetlenül lustálkodó legyek, mélán hallgatózva tűnődnek az idő múlásán, hiszen édes must illata terjeng már a levegőben, és ki tudja, meddig lesz még kegyes az idő.

Az öreg, a konyhaasztalon szétterített újság fölé hajolva, éppen igazított egyet az orrára csúszott megkopott ókulán, és maga sem vette észre, hogy csapongó tekintetét, már harmadszor járatta végig a nyomtatott betűk vonulatán.

Értetlenkedve csóválta fejét, de nemtetszésének, semmi köze sem volt a felületesen olvasott újságcikkhez, hanem inkább Fickó izgágasága kötötte le kesze-kusza gondolatait.

- Ej… de mit meg nyugtalankodik ez a mihaszna is! Mintha számítana fikarsztnyit is. Hiszen… itt lesz az a kocsi hamarosan, ha tetszik neki, ha nem. Habár… érthető, hogy ideges, hiszen megkötve lenni nem szokott. Mondják, hogy az okosabb kutya, megérzi a gazda hangulatát. Hát… lehet, hogy mégsem butaság az.

Réveteg tekintete a sparheltnél serénykedő lány terebélyesedő derekán nyugodott, de talán, még blúzának mintája sem juthatott el a tudatáig, mert gondolatai, most nagyon messze jártak.  

A vén fülekben, régen elhalt dallamok éledtek újra, melyek végigsimítva az ablakban álló muskátlik vérvörös szirmocskáin, egymásba karolva szöktek a házsorok közé szorított porlepte utcára, hogy a szomszédos házak nyitott ablakain beköszönve, vidámságot csempésszenek a hétköznapok egyformaságába.

Aranka ujjai alatt, a billentyűk fáradhatatlanul táncoltak. A finom hangszer apró kalapácsai, hol kissé lágyabban, máskor határozottan keményen koppintottak a feszes húrokra, és a növekvő vastagságú, ezüstösen fénylő húrokról leszakadó melódia, boldogan pattant tovább, a zongora félig nyitott fedeléről. Cinkos mosoly villant szemükben, ahogy egymásra tévedt tekintetük, és akkor lett volna jó megállítani az időt, mert akkor még mindketten boldogok voltak.

Az öreg lelkében feltoluló érzések, nehéz sóhajnak kerestek utat, és néhány pillanatra homlokára tolta kopott ókuláját, hogy dörzsölhessen egyet érzékennyé vált szemein.

A lány, kavart néhányat a lassan forrdogáló krumplilevesen, és szelíd hangja tompán koppant a nyugtalanná vált csendben.

- Ne sóhajtozzon már apuka!

- Ne nehezítse már a dolgunkat, hisz tudja, hogy van baj így is. Éppen elég.

- Tudom én lelkem, szólt az öreg, de talán mégis maradhatna az a zongora. Aranka szíve megszakadna, ha tudná, hogy eladtuk.

- Apuka… de hiszen édesanyám már nyolc éve, hogy…

- Igen… már nyolc éve nélküle megy az idő.

- És hát… nem is tud rajta játszani senki, csak haszontalanul áll itt az a nagydarab zongora. Aztán meg… maga is tudja, hogy hamarosan be kell fűteni valamivel, és a fázós háta meg szereti a meleget.

- Igen… jön a tél, és az is nélküle jön el.

- Ne sirassa már azt a zongorát, hiszen jó helyre kerül, és nem is fizetnek érte rosszul, mert hát könnyű annak, akinek van.

- Könnyű. Annak könnyű.

Az öreg komótosan összehajtogatta az újságot, és az asztal közepére tette, majd fáradtan megszólalt.

- Járok egyet a kutyával.

- Hát… csak menjen édesapám, de ne maradjon el, mert lassan kész az ebéd is!

Fickó majd feldöntötte az öreget, és a hirtelen-jött szabadság reményétől megperzselve, első mancsait felkapkodva türelmetlenül toporgott, míg a nyakörv csatját bontogatták a száraz, bütykös ujjak. Aztán hirtelen képen nyalta a fölé hajló arcot, és az erős pipafüsttől sárgálló nagy parasztbajusz mókásan billent egyet.

- Na eridj! Buggyant ki az imént összenyalt szájon, és míg ingujjas kézfejével bosszankodva törölgette arcáról az ebszagú szeretet nyomait, vékonyodó mellkasába jó adag büszkeség lopakodott.

- Az én kutyám, motyogta inkább csak úgy magának, és míg a földöntúli boldogságtól megneszült eb, hemperegve, bukdácsolva rohangált körülötte, falnak támasztott juharfabotját baljába véve, komótosan megindult, a kertaljából lágyan emelkedő vadcsapás felé.



2011. május 9.




A kis tükör



Dorka, már jó ideje önfeledten hajtotta a hintát, és talán azt se bánta volna, ha megáll a napocska az égen, és sohasem lesz este. Ugyanis az esték, unalmasak és sötétek, a napsugár meg aranyfénybe öltözteti a kerti virágokat, meg a fák zsendülő lombjait, és langyos bársonyával olyan kellemesen cirógat, hogy sohasem lehet megunni.

Dorka szerint, a hintázást sem lehet megunni, és ha néha egy kicsit abba is kell hagyni, az is csak azért van úgy, hogy aztán megint jobban örülhessen, ha újra felülhet rá.

Időnként, csak úgy elmélázva üldögélt rajta, és olyankor beérte azzal is, hogy alig észrevétlenül mozduljon alatta. Máskor meg inkább lendületre vágyott, és akkor egészen az égig hajtotta, éppen úgy, ahogy most is.

Egyik karjával átkarolta a feszülő kötélfonatot, mely éppen hátra lendült, de mielőtt visszaindult volna, megtorpant még egy pillanatra, hogy a hinta alá húzott apró cipőtalpakat, kedvesen megmosolyoghassák a májusi napsugarak. Aztán újra előrelendült, végiglibbenve a megszokott íven, és míg a kis szöszke, lábait nyújtva siklott az ég felé, szoknyácskája pajkosan borult a nyakába.

Dorka élvezte a száguldást, és kedvenc kis játéktükrét jobbjában szorongatva, kíváncsian vizsgálgatta a váltakozva elmosódó, és pillanatokra meg-megálló világot. Egyszer az ég kékje töltötte be a kis tükör egészét, másszor a zöld pázsit, vagy néhány kerti virág bukkant fel az elmosódó képeket váltva. Érdekes volt a tenyérnyi tükörben vibráló világ, és eszébe jutott, hogy egyszer már álmodott valami hasonlót.

A kis tükröt, a szoba homályában üldögélő babák használták leggyakrabban, mert egymás kezéből kapkodva nézegették magukat, versengve, hogy kinek szebb a sminkje, és melyik frizurához, melyik ékszer áll jobban. A babák szerettek egymással versengeni, és meg is beszélték maguk között, hogy melyikük nyeri el a fődíjat, de előfordult, hogy mégsem tudtak megegyezni, és olyankor mindig Dorkát kérték meg, hogy döntse el ő a vitát közöttük.

Tőle ugyanis elfogadták a szakvéleményt, mert Panninak is ő mutatta a sminkelést és a hajfonást az óvodában, hiszen kozmetikusnak, vagy fodrásznak akart tanulni, ha nagy lesz.

Azért, lett volna még két másik kedvenc foglalkozás is, az egyik az óvónő, a másik a gyermekorvos. Szerencsére, van még idő eldönteni, mi legyen.

A kiskapu ebben a pillanatban kivágódott, és Dorkának az emlegetett szamár jutott eszébe, pedig csak Panni szökdelt a kerti úton a hinta felé.

A földhöz súrlódó cipőtalpak kissé felkavarták a port, de jobb megállítani a sebesen szálló hintát, nehogy megüssék a szeleburdi kis barátnőt.

- Minek a tükör a hintázáshoz? Kérdezte a szomszéd kislány.

- Magadat nézegeted benne?

- Dehogyis magamat, válaszolt Dorka.

- A világot.

- A micsodát?

- Hát az eget, meg a földet. Amelyiket éppen látom benne, és a kettő között meg elmosódik minden, amikor lendül a hinta. Irtó mókás, tisztára olyan, mint egyszer álmomban volt.

- Kipróbálhatom én is? Kérdezte Panni, akire, egy-kettőre átragadt Dorka lelkesedése.

- Hát… éppen kipróbálhatod, de a tükröt el ne ejtsd!

- Dehogy ejtem! Válaszolt kissé sértődötten a jövevény, és már kezében is volt a rózsaszínű műanyagházas kis tükör karcsú nyele.

Rutinosan lendített néhányat a hintán, lábát, hol előre nyújtva, hol maga alá kapva, és már száguldott is, de mielőtt belepillanthatott volna hirtelen jött szerzeményébe, megtörtént a baj.

A hinta nagyot billent, és Panni ösztönösen a kötél után kapott, de a biztonság ára az volt, hogy a tükröt el kellett engednie.

Gondolkodni sem volt idő, és a kis tükör egy kavicshoz ütődve elrepedt.

Dorka, a lendülő hintával mit sem törődve, aggódva ugrott oda, és a kemény diófaülés egy pillanattal később, hajszálnyira zúgott el a halántéka mellett.

Ijedten ugrott félre az ütés elől, és azonnal látta, hogy a kis tükör menthetetlenül tönkrement.

Középen elrepedt, és egy kisebb szilánk is kipottyant belőle. Olyan volt, mintha egy szem nézett volna rá a szilánk helyéről, vádlón és elkeseredetten, amiért kiadta a kezéből.

Aztán a kis tükörrel a mécses is eltörött, és Panni hiába is próbálta vigasztalgatni Dorkát, hogy inkább vesz neki a játékboltban egy másikat az összekuporgatott pénzéből.

A tükörrel együtt, a csöppség lelke is eltörött, mert többé nem hatott rá sem bűntudat, sem bocsánatkérés, és azt sem vette észre, amikor a barátnője zokogva csukta be maga mögött a kertajtót.

Egy ideig nem is akart a sérült tükörbe belenézni, mert minduntalan rátört a zokogás, ahogy felé emelte a tekintetét.

Aztán nagy sokára, ahogy a könnyei kezdtek elapadni, mégiscsak ránézett a szétcsúszott üveglapokra, és kelletlenül állapította meg, hogy teljesen másképp látszik benne minden, mint azelőtt volt. Az arcát is kettévágva látta, és ijedtében még meg is tapogatta, mert egy pillanatig hitt a kis tükörnek, de aztán megnyugodott, mert a valóság más volt.

A szoba homályában kuksoló babák lába elé tette a törött tükröt, és maga alá húzott lábakkal, leült a szőnyegre velük szemben.

Kíváncsian vizslatta a megcsillanó égszínkék üvegszemeket, hogy vajon mit szólnak majd a törött tükörhöz, de a babák nem szóltak semmit, csak néztek rá, mintha nem is vettek volna észre semmit.

- Pedig biztosan észrevették, morfondírozott magában, - csak szeretnek annyira, hogy nem akarnak bántani a tükör miatt, hisz látják, hogy így is éppen elég bajom van.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami.

- Majd betámasztom nektek ide a sarokba, nehogy teljesen tönkremenjen, és nehogy valamelyikőtök megvágja magát vele, és aki látni akarja magát, az majd idejöhet, hogy belenézhessen. Jó lesz így?

A babák megértően mosolyogtak, és sarok felé tekintő égszínkék üvegszemük hamiskásan csillogott.

Dorka örült, hogy a babák nem haragszanak, és amíg a kis törött tükörben nézegették magukat, lábujjhegyen kiosont a szobából, mert Pannit is meg kell még vigasztalni.  



2011. április 5.






Zizi és Gombolyag



Zizi az új-szagú, kókuszrostokból font lábtörlőn heverészett már jó ideje, és éppen arra gondolt, hogy mennyivel kellemesebb fekvés esett a régin, ami ugyan kopottas, és kissé szakadozott volt már, de az utolsó pillanatig híven őrizte néhai birtokbavételének nyomait.

– Ezt az újat, még megnyalni sem érdemes, nemhogy rágcsálni, állapította meg csalódottan, és úgy gondolta, hogy sohasem szeretheti meg úgy, ahogy a régit szerette.

Az említett okot figyelembe véve, igyekezett keveset feszengeni rajta, és ha sikerült jól elhelyezkednie, akkor egy ideig biztosan úgy is maradt. Közben megfordult a fejében, hogy még az ajtónyitásra sem mozdulna nekiszorított háta, mert a házban időtlen csend honolt, melyet még egy apró sóhaj sem zavart.

A gazdi már kora reggel elment, és sajnos, a kellemesen bizsergető szeretethullámok is vele tartottak, melyek, majd csak a délután egyhangúságát szétziláló ismerős léptekkel jönnek megint egyre közelebb.

Zizi, ilyenkor még nem érzett késztetést, hogy a kerítés réseihez szaladva vizslassa a falusi utcácska csöndjét, hiszen még a déli harangszó bongása sem libbentette meg érzékeny fülének apró szőrszálait. Ám, amint a napkorong egyre jobban hajolni kezdett a horizont felé, mancsaiban, erősödő nyugtalanság feszengett. Képtelen volt egy-helyben maradni, és egyre gyakoribbá váló kerti sétái, rendre a vásott deszkakerítésnél végződtek. A deszkába fűrészelt rések elég nagyok voltak ahhoz, hogy apró orrát átdughassa rajtuk, de sajnos a tarka virágokkal szegélyezett keskeny útra már nem láthatott ki.

- Amikor a néhai ácsmester képzelete cirádás mintákat álmodott a frissen sárgálló akácfapallókba, honnan is sejthette volna, hogy lesz majd egyszer egy kutya, akit Zizinek hívnak, és bizony, az ő kíváncsiságával mindenképpen számolnia kellene.

A délelőtti napsütéssel incselkedő falevelek, éppen a meszelt falhoz simuló árnyaik változatosságában gyönyörködtek, ahogy a májusi szellő közéjük libbenve meg-megborzolta frissen zsendülő zöldjüket, és bizony, messze volt még a délután.

A porta őrzése sem kívánt különösebben figyelmet, mert az utca csendjét, csak néha-néha bolydította fel az öreg Nyeső kopott gumikerekeken futó kocsijának porba lehelt surrogása, de még inkább, Manci vasalatlan patáinak tompa puffanásai, melyek minduntalan újabb és újabb porpamacsoknak adtak életet. A hírlánc kiváló működését mi sem bizonyíthatta volna jobban, minthogy, lassan, a falu összes házőrzője bekapcsolódott az ugatásba, amit Bodri kezdeményezett, mikor megneszelte a Nyesőporta szélesre tárt nagykapuján kitrappoló Manci jellegzetes lószagát.

Olyankor, némi szín költözött a falu egyhangú életébe, és a megneszült házőrzők a kerítésen belül kitaposott csapásaikon fel-le rohangálva, izgatottan csaholtak, míg a szerencsétlenebbje, láncát feszegetve, feldühödve hörgött a nyakörv kényszerű fogságában. 

- Ki tudja, talán nem is a szőke ló monoton trappolása volt annyira nyugtalanító, de sokkal inkább a szégyen, hogy megkötve látta őket Manci, aki délceg futásáért járó elismerések reményében, serényen forgolódott az alacsony palánkok irányába.

Ám, ezen a délelőttön még ennyi változatosság sem akadt, és Zizi, határozottan elunta a tétlenséget.

Vöröses pofáját, keresztbe tett lábaira hajtotta, és éppen azon morfondírozott, milyen szórakozás akadhatna, amivel elűzhetné a rászakadt unalmat.

Hosszú fülvégei, lábai mellett lerogyva hevertek a szúrós lábtörlőn, de most ezzel sem törődött, mert őkelme, éppen unatkozott. Márpedig, ha egy spániel unatkozik, akkor bizony, igyekszik megadni a módját, mint ahogy a játékban sem csak úgy ímmel-ámmal vesz részt!

Zizi imádta a társaságot, és azt is jobban elviselte, ha túl nagy volt a nyüzsgés, de a tétlenséget, nagyon rosszul tűrte.

Volt azonban még valami, amit ennél is rosszabbul viselt.

A mellőzöttség volt az, ami, érzékeny kutyalelkének mindennél rosszabbul esett.

Amikor megneszelte, hogy a gazdit valami bántja, amit ki tudja miért, de most nem akar vele megosztani, szó szerint letargikus állapotba került.

Hiszen… akadtak már nehézségek máskor is, amikor csakis ő segíthetett. Olyankor a gazdi ölébe gömbölyödve figyelte, amint az, lelke legapróbb rejtekeit kitárva beszélt hozzá, mert érezte, hogy az érzékeny szempár megértő pillantásai, megnyugvást hoznak.

Zizi nehezen viselte, ha csak egy pillanatra is elakadtak a gazdi felől érkező szeretethullámok, és olyankor úgy érezte, mindenképpen kezdeményeznie kell. Amikor éppen azon munkálkodott, hogy helyreálljon kettőjük között a megszokott kapcsolat, ám ennek ellenére, többszöri próbálkozása is durva visszautasításra talált, érezte, - itt az ideje kétlábú barátjának tudomására hozni, milyen mélyen is érintette a dolog.

Reszketve gömbölyödött össze párnázott páholyában, két első mancsára fektetve állát, és meglassult pillantásai, gyászhangulatú melankóliát sugároztak.

Zizi, bizony megsértődött.

- De nem ám csak úgy ímmel-ámmal, mert ha Zizi megsértődött, azt is éppen olyan látványosan tette, mint amilyen átéléssel szeretni tudott.

- Emberi tulajdonságokat magára öltve élte mindennapjait, és ehhez híven élvezhette a környezete, a kutyus jó tulajdonságainak összes előnyét, de sajnos, a hátrányait sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Zizi ugyanis, feltűnően értelmes társ lévén, nagyon is jól lavírozott az emberi érzelmek vizein. - Jobban, mint némelyik érzéketlenebb ember.

- Legfőbb erénye mégis talán az volt, hogy képtelen volt haragot tartani.

- Gyorsan oszladozó sértődöttsége egy-kettőre elpárolgott, de azért még visszafogottan sandítgatott, latolgatva a helyzetet, meddig illik még tartania magát.

Aztán, ha újra szent lett a béke, majd megbolydult örömébe, és azt sem tudta, hogy szolgáljon.

Mozgékony volt, mikor úgy ítélte meg, hogy arra van szükség, és lusta volt, amikor kellett.

Fáradhatatlanul lendült játékba, ha partnert szimatolt a kergetőzéshez, de lustálkodni, inkább csak a gazdi lába mellett szeretett, mert az ő társaságban, még lustálkodni is más volt.

Olyankor együtt hallgattak bele a csendbe, és a csend, suttogott hozzájuk.

Régen elmúlt történeteket mesélt, azokból az időkből, mikor Zizi néhány-hetes kölyökkutyaként, még egy pesti lakás papírszagú falai között ismerkedett a világgal, és benne, a világot jelentő gazdival.

A pórázra vett séták, eleinte nehezen indultak, mert az apró eb, minden valamirevaló szagot sokkal jobban szeretett volna áttanulmányozni, mint ahogy azt, a séta ideje engedte volna, és korán meg kellett tanulnia, hogy nemcsak a nyálcsordító étkezések vannak meghatározott időhöz kötve, de sajnos, a séta sem tarthat örökké. Olyankor, eleinte még apróbbakat, aztán egyre türelmetlenebbeket rándult a feszülő póráz, és kénytelen-kelletlen törődött bele, hogy tovább kell mennie, hiszen a gazdi határozott pillantásokkal érkező haraghullámokat eregetett felé. A kutyakölyök nagyon nem szerette a haragvós hangulatot, ezért egyre jobban vigyázott rá, hogy ritkán látogasson felé.

Annál büszkébben feszített, mikor a gazdi leguggolva mellé, végigsimított sárgásvörös bundácskáján, mert a szeretet lágy hullámai, magát az életet jelentették lassan bontakozó lelkivilágának.

Dicséretben részesült minden mutatvány alkalmával, amit a séta utáni mancstisztítás ürügyén mutatott be a gazdinak.

Pillanatok alatt tanulta meg, hogy az ajtóból már ölben kell utaznia a zománcozott fürdőkádig, ahol a langyosan spriccelő vízsugár egy-kettőre lemosta az apró mancsokra tapadt szennyeződéseket. Friss szökkenéssel a kád keskeny peremén termett, ahol ügyesen egyensúlyozva, egyenként emelgette ázott lábait, míg a puha törölköző, szinte szárazra itatta a szőrére tapadt vízcseppeket.

Így megtisztulva, akár a fotelba is belegömbölyödhetett, mert Zizi szófogadó kutyusként nem tett kárt semmiben. Igaz… jóságába az is besegített, hogy állandóan szem előtt volt, így aztán, egyszerűen nem volt ideje elunni magát. Így mentek-mendegéltek a Pesten töltött évek, mígnem a kutyus életébe változást hozott az idő.

A gazdi, nyugdíjazását követően visszavágyott régi szülőfalujába, és szerencsére, megmaradt még az a darabka szőlő is, amit még néhai nagyapja is gondozott. Hanem, a szőlő nem a kis-házhoz tartozott, hanem fenn volt a dombon, amit a falubeliek kicsit felmagasztalva, csak hegynek emlegettek.

Télidőben nem is volt semmi baj, mert a szőlőben úgysem lehetett volna semmi hasznosat tenni, de tavasszal megszaporodott a dolog, és amíg a gazda a közeli szőlőhegyen kötözgette a felnyurgult zsenge vesszőket, az óvatosan öregedő kutyus, bizony egyedül maradt.

A magányos lustálkodás, előbb-utóbb unalomszagúvá vált, és Zizi egyre határozottabban érezte, hogy társaságra vágyik. Már mindegy lett volna mi, csak valami változás legyen!

A szőlőben sem lábatlankodhatott minduntalan, mert a munka az, munka. Megesett, hogy Zizi sértődöttségében, gondolt egy merészet, és felfedezőútra indult a környéken. Bizony, olyankor azt sem bánta, ha az aggodalom, mély ráncokat formált a gazda homlokára, - mert az aggodalom, kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de mégiscsak a szeret jele.

Ezek után, érthető okokból, többé nem mehetett a szőlőhegyre, és így esett, hogy a magánynak volt szerencséje őkelme közelébe lopózni.

Magánya, azért sohasem tartott túlzottan sokáig, mert most is, mint máskor, a változatosságot sejtető árnyék, nagyot nyújtózva vette magát a lábtörlőre.

Az árnyékhoz szorosan hozzátartozó Gombolyag, éppen a szomszédos kerítés tetején egyensúlyozva kellette magát, talán csak a megszokott pillantásra várva, mely azt sugallja, - hol késlekedtél eddig? Gyere már, mert szétvet az unalom!

A grafit-szürke cirmos ügyesen lehuppant a kerítésről, és ruganyos léptekkel közelített türelmetlen barátjához, aki az illendőség szabályait betartva, természetesen, már állva fogadta őt, rövid farkcsonkjával félreérthetetlenül jelezve, hogy hosszú-bajszú barátja, talán sohasem volt kívánatosabb vendég, mint éppen most.

Gombolyag félelem nélkül közelítette meg a kutyát, és hozzá dörzsölődve mórikálta magát, az meg hálája jeléül, mintegy köszönésképen végignyalt rajta. És aki ezek után még mindig ragaszkodna ahhoz az idejétmúlt megállapításhoz, hogy kutya és macska között nem lehet igazi barátság, azt a két mihaszna következő mutatványa bizonyára elgondolkodtatná.

Gombolyag, ki tudja milyen ösztönöknek engedve, hagyta magát nyalogatni, és Zizi boldogan élt a lehetőséggel. A cica, hangosan dorombolva adta kenyeres pajtása tudomására, hogy bizalma határtalan, és a dolog egyáltalán nincs ellenére. Hanem, ami ezután történt, az már túlmegy minden határon, mert Zizi egyszer csak óvatosan nyakon ragadta az összenyálazott cirmost, és lépett vele néhányat. Erre már a távolabbról leskelődő Kolbász is rámozdult, mert a játékra ő is kapható volt, de azért kissé elcsodálkozott társa vakmerőségén. Jó barátja volt ő is a kutyának, de azért ennyire talán mégsem. - Egy macskának legyen tartása, gondolta Kolbász, és egy óvatlan pillanatban könnyedén felugrott az álldogáló eb hátára. Az, meg érezve, hogy együtt a csapat, komótosan visszaballagott a lábtörlőhöz, és mint a hímes tojást, úgy tette le a fogai között himbálózó macskát.

- Azért Kolbász is érthetett valamit a diplomáciához, mert addigra már kissé távolabbról követte az eseményeket.

Gombolyag leült a lábtörlő mellé, udvariasan helyet hagyva barátjának, véget nem érő mosakodásba kezdett, amit a kutyus ajtónak támasztott derékkal figyelt. Okos fejét jobbra-balra billentve emelgette szép-ívű szemöldökét, és elismerően mozdított néhányat hosszan lelógó fülein. Aztán, hogy az elismerés a cica lassan igazodó toalettjének szólt-e, vagy inkább a jó viszonyból kivirágzó bizalom érlelt gyümölcsöt, azt nem lehetett tudni, mindenesetre Gombolyag végezve a tisztálkodással, nevéhez illően összegömbölyödött Zizi lába mellett, és hangos dorombolással igyekezett tudtára adni, hogy némi pihenésre vágyik.

Ebben a pillanatban félrebillent a kecses templomtoronyban szundikáló harang, és álomból riadt nyelve, meglepetésében nagyot koppant fémszoknyája belsején, hogy messzire zengve hirdesse Zizi és Gombolyag barátságát, melyet ásó, kapa, de még a magasban hintázó nagyharang sem választhat már szét.



2011. május 16.




A törkölyszagú disznó



Már két napja, vattapamacsszerű hópihék libbentek alá az égből, és a gyermekszemek hálával telten csillantak, hogy a teremtő, végre meghallotta sóhajaikat.

Vágják már az erdőn a karácsonyfának valót, és lassan, ünnepi hangulat lopózik a lelkekbe, mely a „mennyből az angyal” dallamaival felszabadulva, átjárja majd a sárral tapasztott falak hófehérre meszelt szűziességét.

Odakünn, a vastag hótakaró, jótékonyan borította be a kertek tompára fakult melankóliáját, és már csak a gazda szeme ismerhette fel, a lágyívű hókupac alatt szunnyadó ekevasak jéggé dermedt menetelését. 

A háztetőkre is hófehér sipkát húzott a karácsony szele, hogy meleget tartson odabent, mert a kémények, hajnaltájra kilehelték már utolsó leheletüket is.

A kisszoba csendjét, csak az álomképekkel karöltve járó egyenletes szuszogás bontotta meg, no meg annak a tányérba állított vekkernek a ketyegése, mely a mai napra, kivételesen szolgálatba lett állítva, hogy jelezzen, ha eljön az idő.

A takaró alól riasztott kéz, álmosan matatott az ágy mellé állított éjjeliszekrényen, hogy elhallgattassa végre az éktelen csörömpölésbe kezdett vekkert, mígnem az, addig bújócskázott a durva tenyérrel, hogy végül, hangos csattanással esett hasra az öblös porcelántányérba.

- Hogy az ördög bújna a nyavalyás csörömpölésébe! Nem átallja felverni az egész házat, pedig a gyerekek még nyugodtan pihenhetnének egy-két órácskát. Még ez a vak sötét is.

Míg visszafojtott zsörtölődésének a végére ért, melyben talán abbéli nemtetszésének is hangot adott, hogy álmával együtt szétszaladt az a néhány zsenge bárány is, amit apró legénykorában, zöld-lombos vesszőcskével terelgetett, már meztelen lábaival kotorászott kopottas papucsai után.

- Kelni kell Margitom! Eljött az idő, aztán forró víz kell hamarosan! Hanem felfényesítem előbb a petróleumlámpát, mert még felborítjuk egymást ebben a sötétben.

- Ejnye, te vén kujon! Még a szemedet sem nyitottad ki, azt, máris a paráználkodáson jár az eszed?

- Ugyan angyalom, hogy is mondhatsz ilyet! Az a rossz, aki rosszra gondol!

- Mondtam én egy szóval is, hogy rossz az?

- Igaz, hogy nem mondtad, de nem is kellett volna, mert tudom én, amit tudok! Hanem, Bimbó elé vess majd egy kis kukoricaszárat, mert mindjárt bőgni kezd, ahogy meglátja a lámpa világát!

- Persze, hogy bőg a szerencsétlen! Mert állandóan kényezteted! Egy éjszaka, talán majd a jászolban talállak!

- Eridj már te! Jobb, ha a szádra sem veszed azt a jászlat, hiszen különb született abban énnálam, aztán, sokan azt sem ismerték fel! De ne prézsmitálgassunk itt, mert az idő szalad, és egy-kettőre itt vannak ezek is! A gyerekek meg éppenséggel ráérnek majd akkor is felkelni, ha kis-tüzeket kell gyújtani a pörzsöléshez. Talán jobb is, ha a szúrást nem látják, legalább nem sajnálják annyira szegény Göndört.

- Na és, ha meg is látják! Tanulják meg csak időben, hogy meg kell azt szúrni, akármilyen kedves is, hiszen arra teremtetett, hogy táplálékul szolgáljon!

- Hanem apjukom… ez a fránya disznó olyan odaadással tud röfögni, mintha csak beszélne hozzám!

- Beszél is az! Azt mondja, hogy vakargasd még egy kicsit itt is, meg ott is, mert akárhogy ügyeskedek, még az ólajtóval sem tudom rendesen megvakarni! Aztán, te meg hallgatsz rá, és vakarod neki, ahol csak akarja!

- Ugye? Mondom én, hogy meg tudja magát értetni!

- Meg hát! Annak, aki érteni akarja, annak meg! Aztán, éppen te tartasz nekem hegyi beszédet a kényeztetésről?

- Tart a nyavalya! Te meg mindjárt megsértődsz, ahogy csak szóba-hozom!

- No… ha megsértődtem, hát éppen itt az ideje, hogy kibéküljünk végre!

- Itt a karom! Jöjjön az oltár elé kedvesem!

- Ismerem én már a te zöldre festett oltárodat, mihaszna! Szenteltvízzé magasztosult már neked az a büdös lőre, amit rejtegetsz benne!

- Hogy én rejtegetem? Miket beszélsz galambom? Hiszen ismerheted már a vendégszeretetemet!

- Azt ismerem! Bárcsak ne ismerném, hiszen rajzanak is rá a muslincák, aztán ha már teleszívják magukat, néha még a nagykapu is keskenynek bizonyul!

- Zsémbeskedj csak, ahogy akarsz! Hiábavalóság az, mert én már úgysem szeretek ki belőled!

- Ne hízelegj te, mert ketté hasítalak!

- Majd a malacot kettéhasíthatod, csak előbb felkötöm a rémfára! De erről jut eszembe! Gyere Margitom, nyeljünk egy karcosat Göndörre, aki életét adja a szent célért, hogy nagyra nőhessenek a gyermekeink!

- No… csodáltam volna, ha megfeledkezel az áldomásról!

A két pohárból párázó törköly illata, intenzíven terjengett az apró konyhában, és Ferkó elégedetten állapította meg, hogy – ezt bizony, jól kifőzte az öreg Muharos.

A pálinka szintjét jelző buborékfüzér, épphogy csak megállapodott egy pillanatra, időt hagyva a táncoló lángnyelvnek, hogy még bearanyozhassa apró gyöngysorát, aztán az öreg ádámcsutkája sóvárogva rándult egyet.

- Na isten-isten drágaságom! Igyunk az öreg Muharos egészségére is, hogy legyen szerencsénk máskor is a főztjéhez!

- Legyen, te vén lókötő! Egyformák vagytok ti mind, ha kiszabadul a dugó az üvegből!

- Koccintotok ti még Poncius Pilátus egészségére is, csak legyen mivel!

- Mért ne koccintanánk angyalom! Hiszen még a szentírásban is benne van, hogy Jézus harmadnapra feltámadt! Akkor meg, mit számíthat már Pilátus bűne!

- Na, ezt szeretem én benned! Te mindenre tudsz valami okosságot, aztán nem is maradsz adós a válasszal!

- Még egyet a szépasszonynak? 

- Na most már elég legyen! Jobb lesz kicsit visszafogni magad, mert a múltkor is szépen árokba borított ez az egekig magasztalt itóka!

- Te ünneprontó! Hát kalendárium a te fejed, hogy azt is számon tartod, amit már magam sem tudok, hogy mikor volt?

- Mikor volt, mikor volt? Hát az ősszel!

- No… hát szüretkor! Most meg disznóvágás van! Néhány nap múlva karácsony!

- Negyedévente egy-egy botlást, még maga az úristen is elnéz, drága Margitom! Tudod, hogy a szentírásban is bennfoglaltatik; a megbocsátás a legnagyobb kegy, ami embertől telhet.

- Az úristen könnyen elnézheti neked, de a lavórt azért mégiscsak én készítem az ágyad mellé olyankor! Előttetek még a nap, aztán, ha együtt vagytok, nincs, aki megállíthatna benneteket!

- Ne is parancsolgasson nekünk senki! Tudjuk mi a dolgunkat a nélkül is!

- Hát, csak okosan! Szólt némi éllel az asszony, és befordult a szobába, hogy hálóingjét meleg ruhára váltsa.

A hóesés elállt, de talán csak azért, hogy kemény darával hinthesse meg a hófehérbe öltözött tájat. Jó félórába is beletelt, mire Ferkó eltakarította a térdig érő havat az ólig, meg az udvaron is, egy szobányi területen.

- Bizony, esett vagy negyven centi ebben a két napban,
latolgatta lapátolás közben, pedig még az előzőből is volt annyi, hogy már csak csizmában lehetett meglábalni.
- Most meg még ez a dara is! Olyan, mintha széthintett kristálycukron járna az ember. Jó lesz hát vigyázni!

Míg vizet húzott, eszébe jutott a kerekes kútról szóló nóta, aminek a szomszédságában sudár jegenyefa áll. Azt ugyan nem értette, hogy az ágai miként hajlanak a földre, mert természetüknél fogva, éppenséggel, inkább az égre néznek azok, de a dombon lakó, szép barna lány gondolata, hipp-hopp, feledteti az ilyen jelentéktelen apróságokat.

- Este, bizonyára szabadjára engedi a harmonikából ezt a nótát is, csakhogy addig, lesz még dolog bőven!

A nagy zománcos üst lassan telegetett, de Margit, máris a gyújtóst igazgatta alatta.

- Jó asszonyom vagy nekem, te Margit! Még ha egy kicsit zsémbelődsz is néha, ámbár, a ló is csak addig kezes, amíg bogár nem száll a fülébe!

- Mondhatom, szép kis hasonlataid vannak, te vén csirkefogó! Nem átallsz a lovaddal egy kalap alá venni? Ekkora szemérmetlenséget, te szégyentelen!

- Szemérmetlenség? Te tudod a legjobban, mennyire szeretem Csillagot!

- Tudom, hát hogyne tudnám! Azt is majmolod, hol cukorkával, hol egy kis soron kívüli zabbal, csakhogy még jobban magadhoz édesgesd. Bár, ha meggondolom, engem is jól magadhoz édesgettél, hogy már negyven éve főzök rád!

- Nem is főzött úgy még az anyám se, ahogy te főzöl! Aztán, puhára főztél már engem is!

Csipkelődésüknek váratlan hangzavar vetett véget, ahogy a falu kutyái egymásnak adták a hangot, mert érzékeny füleik ki nem állhatta, a csizmatalpak alatt csikorduló hó ütemes jajveszékeléseit. - Persze, ha szabadon rohangálhattak volna, talán nem bosszantotta volna őket olyan kicsinység, hogy, néhány szegénylegény, gátlástalanul szabdalja szét a hajnalok csendjét, egy jó hangulatú disznóvágás reményében. Éppen a kitárt nagykapun sorjáztak befelé, mikor a gazda rájuk köszönt.

- Isten éltessen benneteket cimboráim!

- Téged is éltessen még vagy ötven évig Feri komám, aztán, szerencsésen megjelentünk a színen mind a négyen, hogy az úr segedelmével, megcselekedjük az elkerülhetetlent!

- De szépen beszéltél Jóska fiam! Csak nem az öreg tiszteletes szószékére készülődsz? Tavasszal nyugdíjazzák, mint hallottam! Aztán, az én hatvanammal, túlmennének azok az évek, már a százon is!

- Túlmegy az rajta, ha a teremtő is úgy akarja! Jó egészségben vagy még Ferikém! Messze van még az utolsó ítélet ideje, hiszen édesapád is majdnem megütötte a százat!

- Igazságot szóltál, barátom! Azért, mégis úgy gondolom, jobb, ha a teremtő dolgába nem avatkozunk! Hagyjuk csak, hadd tegyen kedve szerint!

- De mi is tegyünk ám! Úgyhogy, amondó vagyok, kedves barátaim, hogy leendő tiszteletes urunkkal karöltve, kóstoljuk meg előbb az öreg Muharos Pista főztjét, aztán fogjunk neki hamar, mert a végén még ránk esteledik!

- Nincsenek nekem templomi ambícióim, gyerekek! Nem élek én annyira szent életet, hogy méltó lehetnék a megtiszteltetésre! No de a sok locsogás helyett, figyeljünk inkább csak gazduramra, mert mindjárt színt vall, mivel akar megkörnyékezni bennünket!

- Meglátjátok tüstént! De meg is kóstoljátok ám! Aztán… jöjjön ki belőletek! De, nehogy ott, ahol bement!

- No az tenne be nekünk, ha bennünk maradna! Az illata, az már döfi! Valódi törkölyt szimatol az orrom! Amondó vagyok, hogy ne szaporítsuk a szót, hanem ürítsük poharunkat a gazda egészségére!

Aprókat csendültek az üvegcsék, ahogy egymáshoz érintették őket, aztán egy hajtásra elnyelték az erős nedűt, ahogy férfiembernek illik. Szép sorjában ittak még mindegyikük egészségére, de ahogy meglátták Margit asszony vészjósló tekintetét, egyszerre beléjük hasított a felismerés, hogy ideje lesz dologhoz látni.

- Na hol az a szúnyog? Ébreszd csak fel komám! Hadd lássuk a vérét, mert a nélkül nemigen lehet jó hurkát tölteni!

- No majd meglátjátok! Hanem, azért a nagykaput csak becsukom, mert még világgá szalad ijedtében, hogy négy ilyen anyaszomorítót lát egyszerre!

- Ne viccelj már Ferikém! Agyon is nyomjuk, ha lassan szúrod!

Hanem, amikor Göndört meglátták a karámban, valamelyik elrikkantotta magát.

- De hiszen ez akkora, mint egy zongora! Gyerekek! Kapaszkodhatunk! Erős ez, mint a barom!

- Mondtam én egy szóval is, hogy gyenge? Most aztán megmutathatjátok, ki a legény a gáton!

A tettre kész cimborák hamar betüremkedtek a karámba, és megkapták a röfit, ki, ahol érte.

Fülébe, farkába kapaszkodva tuszkolták kifelé, vagy csak úgy a sonkáira tenyerelve tolták, de bizony, Göndör rosszat sejthetett, mert érzékeny lelkivilágának igencsak idegenül hatott a durva invitálás.

Azért, a túlerő mégiscsak győzedelmeskedett, és a visító elítélt, hamarosan a letisztított udvaron feszített.

Margit, akkorra már ott állt egy tállal, hogy a kibuggyanó vért felfogja, de még az élesre köszörült kést is készenlétben tartotta, hogy bármelyik pillanatban a böllér kezébe adhassa.

- Na, kapjuk le! Markoljátok a lábát! Ne hagyjátok kaszálni, mert ha orrba talál rúgni, világgá zavarlak benneteket!

- Híj de büdös törkölyszagot lehel ez a disznó Ferikém!

- Ángyod térdkalácsa büdös, te Jóska! Aztán, viccelődés helyett inkább fogjátok! Add már azt a kést, asszony!

Hanem, amint Göndör meglátta a kondér alatt táncoló lángnyelveket visszatükröződni a jófajta acélon, azonnal vérszemet kapott. Utolsó erejét összeszedve, iszonyatosat rántott magán, és a korcsolyapályává vált udvaron, úgy szórta szét a fogóembereket, ahogy Bundás rázza le magáról a nyári zápor nemkívánatos cseppjeit.

- Hínye a szentségit neki! Megugrik! Az áldóját! Ki se néztem volna ebből a szörnyetegből, hogy ilyen fürge is tud lenni! Rugóra gyerekek!

Göndör vissza se nézett, úgy loholt. Egy-kettőre, komoly kergetőzéssé fajult a dolog, és néhány kör után, még mindig a röfi volt előnyben, pedig a terepet, kötésig érő hó nehezítette.

Hanem… a hirtelen jött igyekezet, amivel Göndör, éhgyomorra, ráadásul legszebb álmából felriasztva, kényszerűen magára vállalta a kerti sétaút kialakítását, mégis csak kivette robusztus testéből az erőt. Vesztére, észrevehetően lassulni kezdett.

- Fárad már! Mutassuk meg, hogy mégse vagyunk annyira puhányok! Húzzatok bele! Mindjárt beérjük!

Így esett, hogy a kifulladt röfi, nehezen bár, de feláldozta magát a disznótor zsírszagú oltárán.

Ezt a kis incidenst leszámítva, aztán már, gördülékenyen zajlott a munka. Azért, néhányszor még vissza-visszakanyarodtak a történtekhez, hogy jókat hahotázva ugrassák egymást, eljátszva a gondolattal, mi lett volna, ha nyitva marad az a nagykapu.

- Mert ugye… a cimborák a bajban is cimborák, de a vigasságban százszorosan is azok!

Mire az esti sötétségbe belesíró harmonika kifecsegte, hogy volt egyszer egy barna lány, kinek a szépsége előtt, még a sudár jegenyefa ágai is földre hajoltak, már hangosan sercegett a karikázó kolbászok és hurkák alatt aranyló zsír, és csak az összeszabdalt hó árulkodott, a törkölyszagú disznó hajnali ámokfutásáról.



2011. június 8.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 
Vakondtúrás – mese felnőtteknek

- Legyen szép napod farkas-barkas barátom!
- De mit füstölögsz magadban, annál a hatalmasra dagadt vakondtúrásnál? Csak nem beleejtetted a mobilodat, hogy annyira guvadnak felé a szemeid?
- A frászt hozod rám Piroskám! Csengethettél volna egy rövidet, hogy időben észrevegyelek! Tudod… rosszalkodik a szívem az utóbbi időkben. Nehezebben viselem a váratlan meglepetéseket, de mit ejtettem bele, mibe?
- Semmi! Felejtsd el! Most jutott eszembe, hogy ti farkasok, még a huszonegyedik században is inkább a régi jól bevált módszeretekkel kommunikáltok egymással, minek is kellene nektek mobiltelefon
.
- Na látod… most fején találtad a szöget! Nem is kell aggódnunk leárnyékoltság, meg gyengülő térerő miatt!
- Igazat szól a szád barátom! A megbánásnak, még a szikráját sem látom az ábrázatodon, a múlt éjszakai éktelen üvöltözésetek miatt. Úgy vonítottál, hogy már azt hittem, csapdába szorultak azok a gyönyörű mancsaid. Megnyugodva látom, hogy épek azok, mint a frissen lámpázott tojások! Ja… és a szíved. Honnan is sejthettem volna, hogy az erdő koronázatlan büszkesége, csupán azért sütteti a langyos napsugarakkal megritkult szőrzetű hátsóját, mert éppen egy felújítás alatt lévő vakondtúrás homokjával gyógykezeli süket füleit.
- Ejnye no! De fel van vágva a nyelved, te lány! Tudd meg, hogy nem az én fülemmel van itt a baj, hanem inkább azzal, hogy már az erdőbe is betette a lábát az, az átkozott technikátok. Mióta felvitte az isten a dolgodat, úgy gyüszmékelsz azzal a halkan surranó biciklivel, mintha egyenesen az égből pottyantál volna ide! Ha még mindig gyalog járnál, már messziről meghallottam volna a lépteidet, arra mérget vehetsz! Gumikerekek az erdőben… kész katasztrófa!
- Ne légy már ilyen maradi, ordas barátom! Mi ebben a katasztrófa? Talán az, hogy pikk-pakk ott vagyok a nagymamánál, és nem kell fél napot, mocskos dágványban koptatni a legszebb lakkcipőm talpát? De mit fárasztom itt magam azzal, hogy megértessem veled az idők szavát! Te könnyen vagy, mert nem használsz cipőt! Érdekel is téged, milyen drága manapság egy minőségi talpalás!
- Na, na, kislány! Azért, mert nem vagyok hajlandó idióta divatcipőkbe kényszeríteni a mancsaimat, még nem feltétlenül jelenti ám azt, hogy nem látok rá a világ dolgaira! Nagyon is tisztában vagyok a mai árakkal, hiszen én is a piacról élek! Igaz is! Mennyiért vesztegetnek egy ilyen biciklit mostanában?
- Na… látom, tényleg nagyon képben vagy! De ha már ennyire fúrja az oldaladat, hát megmondom. Hatvanezer ide a markomba, és olyan sebesen tekerheted, ahogy akarod.
- Te viccelsz velem? Tekerje a nyavalya azt az ócskaságot, hiszen az éppen egy havi nyugdíjam, és akkor még nem is ettem!
- Hogyhogy nem is ettél? Van képed ezt mondani? Azt hiszed, nem látom azon a kenetteljes ábrázatodon, hogy most is éppen tilosban koslatsz? Nem kell téged félteni jómadár! Megszerzed te magadnak a kis külön csemegédet, de nyugodtan javíts ki, ha tévedek!
- Mit hablatyolsz itt össze, te… paradicsomszínű boszorkány! Talán meghúztad azt a borosüveget, ami a kosaradból kandikál, hogy ilyen bolondságokat hordasz össze? Az, hogy éppen egy vakondtúrás mellett görnyedtem, önmagában, még semmire sem bizonyíték! Vagy igen?

- Az még nem! De te nem csak álldogáltál kis barátom, hanem úgy bűvölted azt a friss túrást, hogy azt sem vetted észre, hogy recsegnek a szemeid a homoktól! Valld csak be bátran, hogy megsajdult a fogad egy kis zsenge husikára!
- Nahát… ezt a szemtelenséget! Ami sok, az, sok, te lakkcipőben pedálozó bajkeverő! Tudod mi jutott eszembe? Most kezdem csak érteni néhai nagyapámat miért harapott annyira, a fajtátokra! Honnan veszed a bátorságot, hogy megrágalmazz egy becsületes erdőlakót?

- Egy micsodát? Becsületes erdőlakónak mered nevezni magad? Nem sül ki a szemed? Te… aki rá se hederítve a törvényre, kényed-kedved szerint orvvadászgatsz a védett területen? Nem gondolnám, hogy éppen egy ilyen alamuszi alak testesítené meg a becsületes erdőlakó fogalmát. Ezt az arcátlanságot! Hát azt hiszed, hogy teljesen vak vagyok, pajtikám?
- Na jó… belátom. Most az egyszer tényleg majdnem kísértésbe estem, de hidd el, hogy nem kaptam volna ki a túrásból azt a lapátkezű ásóbajnokot, csupán gyönyörködni akartam kicsit abban az éjfekete bundácskájában, ha kikukkant a fényre. Csak úgy… nosztalgiából, a régi szép időkre emlékezve.

- Szóval nosztalgiából. Kíváncsi lennék rá, mit szólna a te kis nosztalgiádhoz az állatok tanácsa. Gyanítom, hogy egy jó időre, szűkebbre szorítanák a területedet, melyen ehető bogyók után kajtathatsz. Na nem örökre, csak amíg újra helyrebillen az ész a fejedben.
- Jaj… csak azt ne, Piroskám! Még rágondolni is rossz! Nem elég, hogy évek óta nem vadászhatok, mert már szinte minden állatra kiterjesztették az általános védelmet, de ha kóborolni sem lesz hol, akkor tényleg mindennek vége!

- Jól fogod, pajtikám! Sejted már, mekkora galibát hoztál magadra a titkos kis hallgatózásoddal? Az ilyesmit, nagyon nehéz ám kimagyarázni, barátocskám! Lehet, hogy engem elaltathatsz a fényesre lakkozott meséddel, de a vének fülei edzettek ám! Hallottak azok már különbet is a te átlátszó kis történetednél. Azt mondom, jó lesz, ha meghúzod magad egy kicsit!
- Jaj te Piroska! Most az egyszer ne beszélj erről a kis tévelygésemről senkinek! Ígérem, hálás leszek érte egy életre!
- Na jó. Nem bánom. Hallgatok. De meg kell ígérned, hogy végleg felhagysz a sumákolással!
- Esküszöm, ezután beérem azzal, amire a nyugdíjamból telik. De tudnod kell, hogy nem vagyok ám valami jól eleresztve, elég vékonyka az a boríték, amiből meg kell élnem.

- Ne tedd ezt velem te csalfa szívű farkas! Csak nem kezdesz el panaszkodni? Nem figyeled a híreket, hogy ennyire tájékozatlannak látszol? Most mondták be, hogy hamarosan kompenzálni fogják a nyugdíjakat. Jobb sorod lesz barátocskám, mint valaha is remélhetted volna. Vagy te nem is hallottál erről a jó hírről, hogy ilyen fancsali képet vágsz?
- Nem vágok én fancsali képet Piroskám, csak meresztem a szememet, hogy jobban láthassam, ki az, aki még mindig hisz a mesékben. Te, figyelj… amit most elővezettél itt nekem, az még az én előbbi verziómon is túltesz, pedig elég jó képzelőerővel vagyok megáldva!
- Nem mese az ordas barátom, hiszen már javában folynak a tárgyalások a dologról. Az is lehet, hogy mialatt diskurálgatunk itt, már meg is szavazta a vének tanácsa.
- Ekkora naivitást nem feltételeztem rólad, Pirikém! Milyen érdekes, hogy az én sumákolásomra rögtön ráéreztél, most meg, mintha megcsalni látszanának azok a híres megérzéseid! Érdekel, mit gondolok? Jobban megnyugtatna, ha egy zsenge nyuszival kompenzálnának inkább. Mondjuk… úgy, heti rendszerességgel. Azt legalább el tudnám még rágni a maradék fogaimmal is. Bár… ha jól meggondolom, vénebb is lehetne, csak lenne!
- Irtó nyomasztó a sopánkodásodat hallgatni, te farkas! Nem tudnál egy kicsit pozitívabb lenni? Hogy lehet ilyen pesszimista beállítottsággal élni ebben a napsugaras világban?
- Könnyebben lehetnék én is pozitívabb, ha új biciklivel hasíthatnék az erdőben, mint egyesek. Mobiltelefonnal a nyakamban, degeszre tömött kosárral a hátam mögött, könnyen osztanám az észt én is, de kisnyugdíjasként ilyesmiről még álmodni sem szoktam.
- Na… sejthettem volna, hogy előbb-utóbb itt kötünk majd ki! Szóval irigyled tőlem azt a nyavalyás biciklit, meg a telefont? Innen fúj a szél? Akkor neked nem is a saját bajod az igazi bajod, hanem az, hogy nekem jobban megy, mint neked!
- Ejnye Piroska! Te kiforgatod a szavaimat! Olyat akarsz a számba adni, amit nem is mondtam! A végén még kiderül, hogy azt a kis nyugdíjat is méltánytalanul kapom?

- Hát barátocskám… most, hogy mondod! Ahogy értesültem, egész életedben az erdőt raboltad.  Nemigen törődtél mások keservével, csak az volt a dolgod, hogy teletömd a bendődet. Remélem, nem esik nehezedre visszaemlékezned, milyen kétes hírű családból is származol? Valljuk csak be, hogy aljas vérengző volt már a nagyapád is, aki kihasználva mások jóhiszeműségét… de nem is mesélem tovább, mert neked jobban kell tudnod a történelmet, hiszen a te családodban történt meg az a csúfság! A mieink, mindössze az ártatlan áldozat szerepét játszották ebben az eseményben. Még jó, hogy akadt egy jóravaló vadász, aki kimentette a néhai rokonaimat szorongatott helyzetükből.
- Ajjaj, te lány! Nem tévézel te túl sokat mostanában? A bölcsek szerint, jó néhány műsor, akár egy komplett agymosással is felér. Nekem tévém sincs, így hát bizonyára nem is én vagyok a célközönség. Már megbocsáss Pirikém, de mosolyra fakasztottál a meséddel.
- Hát ide figyelj te begyepesedett agyú orvvadász! Hogy cinikus vigyorodat lehervasszam a képedről, kimondom én kerek-perec, mire gondolok. Konkrétan arra, hogy a drágalátos nagyapád feneketlen bendőjéből kellett kivágni, szegény alattomosan tőrbecsalt őseimet. Vagy te talán másképpen ismered a sztorit?
- Jaj miket olvasol a fejemre! Hát tehetek én arról, ami akkor történt, mikor még a világon sem voltam? Miért nem inkább arról beszélünk, amihez magunknak is van közünk!
- Igazad van pajtikám! Ha megígéred, hogy tudsz titkot tartani, megsúgok neked valamit. Azt tervezem, hogy a tavaszi választásokon jelöltetem magam. Olyan képviselőre van szükségetek, aki ismeri mindennapos gondjaitokat, és bátran megbízhattok a becsületességében, no meg a szaktudásában.
- Ami igaz, az igaz… hallottam hírét, hogy gazdasági területen nemigen lehet téged megtéveszteni, de valóban tudod, hogyan találhatnál megoldást az én problémámra is?
- Hogyne tudnám, hiszen most is éppen arról beszélgettünk, mire is lenne szükséged, vagy nem?
- Hát… a nyulakat valóban említettem, de képes lennél a tanácsban is dűlőre vinni a dolgot?
- Jó esély van rá, barátom! Bízz bennem, és nyugodtan hozd el a többieket is a szavazásra! Minél több voks, annál biztosabban lobbizhatok az érdekeitekért. Nem vagy már fiatal, de annál bölcsebb lettél, és hát… világ életedben befolyásod volt az erdei történésekre.
- Az igaz. Befolyásom az még most is van. Elárulhatom neked, hogy jó néhány állatnak adtam én már egérutat életemben! Nem hiszem, hogy nehezemre esne kampányolni a programod mellett, bár a nyulak portáján, kicsit előtérbe kell majd helyeznem kiváló diplomáciai érzékemet.
- Hát… csak ügyesen farkas koma, csak ügyesen! Természetesen, a vakondtúrás ügyet egyelőre jegeljük, és remélem sohasem lesz szükség rá, hogy napvilágra kerüljön. Vakon bízom benne, hogy megjön az eszed! De ne haragudj, hogy nem maradhatok tovább kiváló társaságodban, hiszen a nagymama már türelmetlenül várja a finom kelt kalácsot és a jófajta borocskát. Na… tessék! Már csörög is a mobilom! Hiába barátocskám… ez a nagyság átka! Na légy jó, és meg ne feledkezz a régi jó közmondásról! „Akinek vaj van a fején, az ne menjen a napra”

2011. október 13.



 


Bánat

-inspiráció, Jávorka Csaba festőművész alkotásaira-



A lány hajába belekapott a novemberi, jeges leheletű szél, és a szőkésbarna szálak, ritkára szőtt pókhálóként terültek szét diszkrétre púderezett arcán. Sötétre festett szempillái mágnesként vonzották azt a néhány csintalanul fickándozó hajszálat, melyeket egy újabb szélroham kapott fel rövidre szabott, fekete kabátjáról.  Finoman ívelt körmei, rutinosan bújtak a szétzilált hosszú szálak alá, amikor elegáns mozdulattal igazította helyre a rakoncátlankodókat. A gyöngyházfényű, rózsaszínben játszó körömlakk, üde foltként villant a gyászszínű kabát hajtókáján, ahogy fázósan vonta összébb, nyúlánk alakján.

A patinás pécsi utca megbolydult zsongása, már a vendéglátósoknak is csak az emlékeiben élt, mert a hó szagú széltől átfagyott városnézők maroknyivá zsugorodott serege, november derekához közelítve, inkább a múzeumok méla homályát vallatta. Az ebédidőt, amúgy is régen elütötték már a harangok.

Csinosra vékonyított cipők sietős koppanásait visszhangozta a Király utca díszburkolata, melyek azért, egy-egy feltűnően berendezett kirakatnál megcsendesedtek néhány pillanatra, hiszen a kirakat mindig valami látnivalóval kecsegtet. A fényesre glancolt üvegtáblákról tükröződő lopott pillantások azt is hírül adják, ha akadna a toaletten némi igazítani való. A lány lazán megrázta a fejét, és beletúrt hajába. Futó pillantást vetett combközépig sem érő kabátjára, és elégedetten járatta végig tekintetét, sötét nadrágjának centinként ismétlődő, szinte láthatatlanná vékonyított, hússzínű csíkjain. A hatalmas kirakatüveg hibátlanul tükrözte vissza karcsú alakját, de néhány elégedett pillantás után figyelmét, már valami más vonzotta magához:

 A térdmagasságban megtámasztott, szolid eleganciával díszített keretezésű festmény különleges formavilágának színes kavalkádjával az utca jéggé hűlt díszburkolatához ragasztotta cipőtalpait.

Hatalmas, barna szemei, tágra nyílva meredtek a látványra. Nem különösebben kedvelte a festészetet, mert a mostanában divatos, túlságosan modern képekben nem látott fantáziát, a klasszikusok áporodott porszagot árasztó hangulata meg fényévnyire volt frissen pezsdülő egyéniségétől, bár… igényességük, mívességük tagadhatatlan. A kettő közötti, muskátlis ablakú idill mesterkéltségét, a tirke-tarka, vázába szorított virágegyvelegek látványát, vagy éppen a kislányt kölyökmacskával ábrázoló festményt meg igazi giccsparádénak tartotta, mely olyan messzire került már a huszonegyedik század szellemiségétől, mint Makó, Jeruzsálemtől.

De ez a kép… valahogy minden eddiginél másabb volt. Fákat ábrázolt, melyeknek ugyanúgy láthatóak voltak a gyökerei, mint az ágai.  Aminek a földben kellett volna lennie, azt is láthatónak festette a festő. Mintha, a fák saját tükörképük lettek volna, s szabadon szövődő gyökereikkel akár menni is képesek lennének. A föld árnyalat gazdag, vörösesbarnában pompázott, sokkal melegebbnek hatott, mint az itthoni termőföldek. Az előtérben álló növények ágai helyenként romantikus kuszasággal szövődtek, kapaszkodtak egymásba, a háttér is tele volt fákkal, többnyire olyan világosra festve, mintha csak önmaguk árnyékai lennének. A lombok meg őszi színpompában játszottak, helyenként olyan intenzitással, mintha a közéjük tűző nap szinte felégetné őket.

A kirakat előtt rostokoló lány, fázósan megborzongott, amikor egy szélroham szétnyitotta amúgy is vékony kabátjának hajtókáját. Észre sem vette, hogy már hosszú percek óta mozdulatlanul meredt a képre. Rettenetesen áthűlt, és ezt a gejzírként feltörekvő érzést, egy hatalmas tüsszentés igyekezett megerősíteni. Míg a kirakatüvegben látta magát, ahogy jéggé fagyott orrát fehér zsebkendőjébe fújja, már tévedhetetlenül megérlelte a gondolatot, hogy mindenképpen szét kell néznie a galériában.

A szélesre tárt ajtónyílásból, nem várt látvány fogadta. Képek, képek és megint csak képek. Kisebbek-nagyobbak, színesek és visszafogottabbak. Ismeretlen volt előtte a galériák világa, és várakozásához illően, nem is hatotta meg különösebben, hiszen első látásra, túlságosan is modern egyveleg tarkállott a falakon. Megfordult a fejében, hogy kár volt benyitni, hiszen nem is szereti az efféle, művészetnek nevezett mázolmányokat. Másra, meg nemigen számíthatott volna. Arra gondolt, hogy pénze nincs, vásárlási szándéka meg még annyi sem, de ha már ide tévedt, mégiscsak szétnéz egy kicsit. …..csak amíg átmelegszik… aztán megy is tovább.

A galériavezető hölgy, olyan barátságos mosollyal fogadta a betérőt, mintha biztos vevőt orrontott volna látogatójában, pedig nála jobban senki sem tudhatta, mennyivel másképpen is fest a valóság. Talán kicsit idegenül is hatott szokatlan szívélyessége, de a lány néhány pillanaton belül tévedhetetlen érzékkel állapította meg, hogy itt, bizonyára hozzászokhattak már a céltalan nézelődők téblábolásához.

Volt néhány kép, ami első látásra is tetszett, de többségük túlságosan is elvontnak tűnt. A színek még csak-csak, de a formák, többnyire idomtalanoknak tűntek. Emlékezett rá, hogy felületesen végigfuttatta tekintetét a kirakatban lévő, kisebb méretű plakáton, mely valamiféle kiállításra invitált, de meg sem fordult csinos fejében, hogy éppen az a festő állított ki, akinek az imént a képét bámulta. Ha, a galéria vezetője nem figyelt volna fel az egyáltalán nem ritka jelenségre, minden másképpen történik. Az évtizedes tapasztalat azonban, percek alatt tévedhetetlenül képes felismerni, hogy ki, milyen művészeti érzékenységgel rendelkezik, mit érdemes neki megmutatni, ajánlani.

Ahogy a lány magára maradt a fehér falú, hibátlanul megvilágított pincegalériában, valósággal letaglózta a látvány. A kiállított képek színei egyenként is hatalmas életerőt sugároztak, de a két tucat kép –így, együtt- valósággal felerősítette ezt az érzetet. Némelyik szinte izzott, még a - megnyugtatónak szánt - zöldek különböző árnyalataiban is. Többre olyan kék színeket varázsolt a festő, melyek talán csak a tenger végtelenségében, vagy az ég szűziességében láthatóak, az aranyló sárgákról… meg a gesztenyék meleg barnáiról, nem is beszélve. A képi világ meg egyszerre láttatott fákat, valamiféle növényi alkotórészeket, csírákat, magokat, életkezdeményeket, melyekből sejtszerű motívumok kezdtek formát ölteni.

Tagadhatatlanul szokatlan volt a látvány, de valahogy mégsem tűnt idegennek. Lassan fordulva végigjáratta tekintetét a színorgiában hullámzó falakon, és megállapította, hogy jó nagyok a képek. Azért néhány kisebb is helyet kapott közöttük. Fordult még egy keveset, és akkor meglátta:

           Az arc, alig volt nagyobb egy tenyérnyinél, és egyszerű kék meg fekete színeivel, valósággal kirítt a többi közül. A meghatározhatatlan mélységű szomorúságba süllyedt szempár sugárzása valósággal beleégett a lány tudatába. Ez a szempár kerülte a tekintetét, révetegen nézett messzire, el, a bal oldala mellett. Önmagát, vagy talán valaki mást vádolhatott, hogy nem akart senkinek sem a szemébe nézni, vagy inkább kétségek gyötörték azt a tekintetet… ki tudja. A hófehérre festett fal, még inkább erősítette az érzést. Ez a kissé hűvös, arisztokratikus arc - melyet, tüllszerű, fekete anyag ölelt körbe - végtelen bánatot sugárzott.

            Megmagyarázhatatlan érzés hatalmasodott el a lány lelkén. Érezte, hogy képtelen ellenállni a látvány vonzásának. Olyan rabságba esett, amiből nem is akart szabadulni. Nem volt kellemetlen érzés. Sokkal inkább volt felemelő.  Mélységesen emberi volt, melyben lassan helyet kapott a szánalom, és később, mintha már saját esendőségét is felfedezni vélte volna.

Nem volt olcsó a kép, de a terem apró asztalkájánál fellelhető ár, cseppet sem lepte meg. Megtakarított pénze sem volt, de talán nem is akarta volna birtokolni.

Az ilyen képet, nem is szabad szobába zárni! Az ilyet, látni kell! Látni… hogy érezhessen az ember! Minél több ember!

            Az utcára kilépve, majd feldöntötte egy dühödt szélroham, de most nem törődött vele, mert ösztönös rezdülései, már a bánatvirágokkal hintett fátylú, kék asszony, ismeretlen mélységű titkait vallatták.



2011. november 30.




Mirci igazsága

A nagy barna tyúk óvatosan visszaereszkedett fényesen barnálló tojásaira, és ha titkolni akarta volna érzelmeit, akkor is árulójává vált volna vérszínűvé izzott taraja, melyet legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott egyensúlyban tartani, felborzolt tollú fején. Le sem véve sárga szemeit a pimasz betolakodóról, eszében sem volt leplezni féktelen felháborodását. Egyre ingerültebbé váló, vészjósló kotyogással erősítette meg abbéli nemtetszését, hogy egyesek minden hagyománytiszteletet felrúgva, zavarni merészelik családalapítási törekvéseit.
- Azt ajánlom, tágulj a tojásaimtól! Kotkot. Ha megfogadod a tanácsomat, sürgősen kivered abból a tudatlan tejlefetyelő agyadból, hogy legközelebb ekkora pimaszságra vetemedj! Most az egyszer még elnézem neked, hogy nem bírtál a kíváncsiságoddal, de esküszöm, legközelebb nem úszod meg ennyivel! Messziről is tanuld meg tisztelni a csőrömet, mert úgy az orrodra koppintok, hogy azt a napot is bánni fogod, amikor megszülettél! Érthető voltam?
- Most mit vagy úgy oda? Alig értem hozzá a mancsommal az egyik micsodádhoz, éppen csak annyira, hogy egy kicsit elgurult. Nem is lett semmi baja! És különben is azt mondta az anyukám, hogy éppen itt az ideje ismerkedem a világgal.
- Na… akkor jól eligazított, mondhatom. Pedig igazán figyelmeztethetett volna, hogy jobb, ha Kotkot legendásan híres csőrét messzire elkerülöd! Arról bezzeg bölcsen hallgatott, hogy neki már sikerült közelebbi ismeretséget kötnie vele, amikor tavaly a kiscsibéim körül settenkedett. Nem sok híja volt, hogy félszemmel vizslassa azt a világot, amibe ilyen felelőtlenül kilökött!
A kiscica érezte, hogy kifejezetten kellemetlen energiák borzolják érzékeny szőrszálait. Nem egészen értette, miről is kotyog a vén tyúk, mégis úgy gondolta, mindenképpen vissza kell vágnia.
- Nem is lökött! Mijaú… az én anyukám olyat sohasem tenne, mert szeret engem. De nem csak engem, hanem az összes testvéremet is. Tudd meg, hogy amikor mesél nekünk, még nyalogatni is szokta a bundácskáinkat! És ha jól tudom, nem is te vagy megbízva az udvar őrzésével, hanem Pici. Aki ugyan nem nagy kutya, és bennünket sem szokott bántani, de azt tanította Anyucicánk, hogy jó messzire kerülni kell a tányérját, mert azonnal idegrohamot kap, ha valamelyikünk közelíteni mer hozzá. Még jó, hogy már tudunk fára mászni.
- Á… szóval úgy? Fára mászni még nem láttalak, de feleselni már jól tudsz, azt látom. Meg azt is, hogy nem is vagy te olyan butácska, mint amilyennek tetteted magad! Na és mit kerestél éppen itt, az én fészkem körül? Megmondanád?
- Mért ne mondanám meg? Csak játszani akartam azokkal a gurigálós micsodákkal, amiket állandóan a tollaid alatt rejtegetsz. Anyaú azt mondta, hogy nyugodtan fedezzünk csak fel mindent, mert ebben az udvarban, semmi bajunk nem eshet. Minket különben is mindenki szeret. Még Riska is, akinek mindig olyan jó tejszaga van. Pedig milyen félelmetesek a patái!
- Na idefigyelj te neveletlen bajuszkirály! Jobb, ha most mindjárt eszedbe vésed, hogy azok a gurulós micsodák, - amiket te játéknak néztél, az én kicsinyeim bölcsői! Maholnap pihés kiscsibék kelnek belőlük a világra, és akkor aztán még véletlenül sem szeretném meglátni azt az alamuszi képedet a környéken! Értve vagyok?
- Kiscsibék? Azok meg micsodák? Anyucica még nem is mesélt róluk!
- Jobban teszed, ha sohasem hiszel a meséknek, hacsak nem akarsz pórul járni! A kis nyikhaj! Messziről savanyodik a tejszagtól, és sanda ábrázattal adja az ártatlant, de arra már van esze, hogy kilesse azt a néhány pillanatot, amíg összekapkodok a törek alatt futkosó bogarakból néhányat! Alig, hogy hátat fordítok neki, máris a tojásaimat tapogatja! Megáll az ész, és egy helyben toporog!
- Ne haragudj tyúkanyó! Nem tudtam, hogy nem szabad hozzájuk nyúlni! Anyucicám csak a kutya tányérját említette. A tojásaidról szó sem volt… és különben is csak játszani akartam, mert úgy incselkedtek a szemeimmel.
- Szóval incselkedtek? Azt ajánlom, hogy ezt a szót sürgősen felejtsd el! Legalábbis az én környezetemben még véletlenül se jusson eszedbe! Azért, hogy-hogy nem, azt már véletlenül tudod, hogy tyúkanyónak hívnak… ugye? Akkor most már azt is tudd, hogy mostanában erősen romlott a humorérzékem. Még akkor is így van, ha a drágalátos anyukád elfelejtette volna közölni veled!
Azzal Kotkot sértődött ábrázattal elnézett a kiscica fölött magasodó messzeségbe, jelezve, hogy mára véget ért az oktatás. Ha másért nem, hát azért mindenképpen, mert a tojásban növekedő élet, minden bizonnyal egészségesebben fejlődik az anyai szeretet lágy hullámaiban elmerülve.
Hanem… amikor másnap reggel Mirci kíváncsisága felülkerekedett tegnapi ijedtségén, olyat látott az udvaron árválkodó taliga ormótlan kerekének takarásából, hogy alig hitt csipától ragacsos szemeinek.
A barna tyúk, bánatba roskadtan, álmoskásan pislogva, szótlanul kuksolt egy ritkásra font kosár rabságában, és amikor tekintetük találkozott, szégyenében még a fejét is lehajtotta.
Mirci, keveset tapasztalt cicaeszével, sehogy sem értette, hogyan tudódhatott ki Kotkot fenyegetőzése, hiszen Anyucicán kívül, senkinek sem panaszolta el. De mindegy is, csak maradjon a kosár alatt, amíg megtanulja, hogy egy ártatlan kiscicát nem illik ijesztgetni! Mindenesetre Mamácskának is lehet valami köze a dologhoz, mert érdekes módon, a tegnap esti szeretetteljes dorombolás közben leadott tananyag éppen az volt, hogy a nagyszájú öreg tyúk csőrére valóban nem árt vigyázni, de szertelen káricálásától, egyiküknek sem kell már sokáig tartania.

2011. december 28.





Csak egy nap a világ

A zongorista tekintete kíváncsian vallatta a félhomályba burkolózott bár, füstszínű csendjét, ám, amikor az ajtó mögötti csendes kis zugra pillantott, megmagyarázhatatlan nyugtalanság lengte körül, túlérzékeny lelkét.
- De hiszen olyan régen volt már… és mégis.
Lelki szemeinek érzékeny retinájára, vissza-visszatérő képet égetett az emlékezet, melyen a sarki asztalnál könyöklő, szomorú-szemű szőke lány, kis konyakjával és csonkig szívott cigarettáival, estéről-estére kitörölhetetlenül megjelent.
- Hajnalt érintő találkozások voltak ezek, az ismeretlen ismerőssel, aki, az utolsó hangokig hűségesen kitartott. Időnként visszafogott tapsot rejtett a homály, de inkább csak látni lehetett, ahogy a szöszke szépség, három ujját, vékonyka tenyeréhez ütögeti.
A lány, kerülte a feltűnést. A pincéren kívül, senkit sem engedett az asztalához, és amikor nagyritkán mégis előfordult, hogy szabad széktámlájára, alkoholba áztatott, izzó tekintetű kérő támaszkodott, Ámor nyila másfél méterről is célt tévesztett.
Ilyen alkalmakkor, megkönnyebbülten sóhajtott fel a vénülő billentyűvirtuóz, bár… nemigen tudott volna magyarázattal szolgálni, hiszen, semmi közük nem volt egymáshoz.
De… mégis.
Mielőtt lehuppant volna a nyitott fedelű hangszerrel szemközt strázsáló zongoraszékre, szokásához híven, játékosan megpördítette tükrösre lakkozott ülőlapot, mintha rulettre tett volna tétet.
- Pedig rulettről szó sem lehetett, mert az elszórtan párban álló, karcsúlábú székek, annyira összeszoktak már az asztaluk finoman cizellált intarziáival, hogy pillantásra sem méltatták volna a túlméretezett játékasztal, lucernaszínű posztóját, és talán… szerencsétlen is lett volna, tizenharmadikként szorongani a régies hangulatot dédelgető társaságban.
A zenész, le sem vette szemét a nyugalmas sarok lágyan aranyló homályáról, de ma este is üresen árválkodott az asztal, mintha csak a megszokott törzsvendégre várna.
Néhány fordulatot visszahajtva, beállította a zongoraszék megszokott magasságát, és komótosan elhelyezkedett a kemény ülőlapon.
Széttárt ujjai, egy hosszúra nyúlt pillanatig, még a hangszer felett lebegtek, mint az aranyló búzaföldek fölött szárnyat bontott sas madár, aztán rázuhantak a fekete-fehér billentyűkre, és a sorban kibomló hangok százszínű bársonyai, halk futammá teljesedtek. 
Így szeretett zongorázni.
Már évek óta nem játszott kottából. Egyre nehezebben állhatta a kötöttséget. Már csak a rögtönzés korlátlan szabadsága gyönyörködtette, hiszen, rögtönzés maga az élet is, mely kiszámíthatatlan események sodrával ragadja magával az embert.
Feltoluló érzelmei, gátakat bontva sodródtak, mint a hegyről zúdult kristálytiszta folyam, mely szennyeződéstől mentes létezésével ajándékozza meg a szomjazót.
A fekete billentyűk, megannyi szomorkásra festett szempillaként vegyültek, a szűziesen virító fehérek sorába, hogy a varázslatos ujjak futamaival sodródva, ezerszínű táncra bírják az ezüstösen feszülő húrokat.
 Az egy nap a világ, elhíresült melódiájának visszatérő motívumai, hol felerősödve, hol lágyan elhalkulva imbolyogtak a füstös félhomályba burkolózott asztalok között.
A varázslatos hangok, egymásba karolva andalogtak, mintha az esti duna-korzón vallatnák a nyugodtan hömpölygő sötét folyam titkait, mely szelíden imbolygó tükröt tart a kivilágított várépület, aranyfényben pompázó alakjának.
Már lassan egy éve, hogy minden estéjét ezzel a számmal kezdi.
- Az emlékek.
A kitörölhetetlen emlékek.
Meghatározhatatlan dimenziók, melyek az ismeretlen mélységekbe vonszolt tudatot, csupán ösztöneire hagyatkozva, olykor nem is tervezve a holnappal, megmagyarázhatatlan módon vezérlik.
- Csak egy nap a világ.
A lány kedvence volt.
- Szomorkás arcára, olykor leheletnyi mosolyt csaltak a méla dallamok. Míg ujjai között forgatta talpas poharának valószínűtlenül karcsú szárát, le sem vette a szemét a fekete-fehér billentyűk zsongásáról. Megigézve bámulta a zongorista szertelenül rohangáló ujjainak varázslatos futását.
- A megénekelt egy nap elmélete foglalkoztatta.
- Vajon, hogy értette a szerző?
- Melyik lehet, a világot jelentő egy nap?
A zongorista, fejhajtással viszonozta a sarokból jövő diszkrét tapsot, és míg a Szerelmi történet, világszerte elhíresült dallamíveit cizellálták az ötvenedikbe lépett zenészévek, kissé elgondolkodott.
A rövidre szabott cigarettaszünetekben, bizonyára válthattak volna néhány szót, de szigorú szerződés kötötte, hogy nem társaloghat a vendégekkel. Nagylelkűségéért, könnyen az állásával fizethetett volna, és manapság munkát találni, kész művészet.
- Elértve a helyzetet, talán vele sem tett volna kivételt a lány, de ki tudja.
- Megkönnyebbülhetett volna, ha valakivel megoszthatja a nehézségeket. Le sem tagadhatta volna, hogy irtózatosan szenved. 
- Mennyi ha, van az ember életébe szőve.
Másképpen alakulhatott volna minden, ha az a Fekete macskában lumpoló alak, elbírt volna még egy konyakot. Nem történt volna más, ha csak annyi nem, hogy túlméretezett sötétkék batárjának hátsó ülésén összegömbölyödve talál rá a hajnal. Ha még egy pohárral többet iszik, talán képtelen lett volna az indítókulcsot a gyújtáskapcsolóba tenni.
Az utolsó hangok a szakadó eső monotóniájával egyesülve libbentek a szabadba, ahogy a maroknyi, hazafelé sorjázó vendég bizonytalan lépte csosszant a tágra nyitott ajtóban.
A bár előtt egy kivilágítatlan, sötét autó hatalmas alakja húzott el.
A tompa puffanásba, szinte belerezzentek a csukott fedelű zongora vastagabb húrjai.
A zongorista rosszat sejtve iramodott meg a hang irányába, de az elé tárulkozó látvány, fájdalmas görcsbe rándította lábizmait.
Az utcai lámpa eső tompította fénykévéjében is félreérthetetlen volt a képlet. A kitekert rongybábuként fekvő alak élettelen testén, ember már nem segíthet.
Halántékából zúdult vére, vörös foltokra szakadozva futotta körbe a domborúra kopott utcakövek, eső-vert patakjait.
A zongorista, az összezúzott test melletti pocsolyába térdepelve, minden igyekezetével azon volt, hogy hirtelenjében lekanyarított kabátjával, némi védelmet biztosítson a pityókás alakok, kíváncsi szemei elől.
A sötétre ázott ruhadarab alatt szétterülő hajtincsek, aranyló folyamként tapadtak az utca kövezetére, hogy az a néhány elszabadult hajszál, mely az úttest mellett csordogáló esővízbe olvadva egyre távolabb sodródott, olyan messze kerülhessen, ahol, talán soha, senki nem hallotta, hogy csak egy nap a világ.

2011. augusztus 9.





A mosoly – mese, nem csak gyerekeknek.

A júliusi reggelre ébredt napocska, alighogy kibukkant a látóhatárt szegélyező hegyek árnyékából, aranyló sugaraival messzire nyújtózva, végre kedvére gyönyörködhetett a formás kis erdei tisztást szegélyező galagonyabokrok finoman ívelt levélkéin.
- Szerette a galagonyabokrokat. Lenyűgözte a kis csokrokban hintázó bogyók látványa, melyben mindennap hosszasan gyönyörködött.
Mosolya, nem volt hiábavaló, bár a zöldellő bogyócskák, eleinte nem igen hederítettek a napocska barátságos közeledésére.
Ám egy furcsa reggelen, egy csapásra megváltozott minden.
A megszokott mosoly, bizony elmaradt.
A galagonyabokor nagyon elszomorodott.
Attól tartott, hogy talán megsértődhetett a napocska, amiért elfelejtett visszamosolyogni rá.
A napocskának azonban, eszében sem volt megsértődni.
Nem történt más, csupán annyi, hogy az égbolt varázslatosan kéklő takarója, szokásához híven, elkoszolódott a használatba.
A mániákusan tisztaságszerető napocska, így hát, inkább hátat fordított a tisztítás idejére, mintsem beszennyezze aranyló sugarait.
A könnyekre fakadt égbolt sűrű esőcseppjei, néhány nap alatt patyolat tisztára mosták a koszszínű takarót, mely megkönnyebbülve felsóhajtott, hogy újra, megszokott kék színében pompázhat.
A galagonyabokor végtelenül megörült, hogy újra láthatja a napocskát.
Bogyócskái azonnal visszamosolyogtak rá, és szinte még levélkéinek zöldjei is felfrissültek, amikor megérezte, hogy mennyivel jobban érzi magát, amikor mosolyog.
Azon tűnődött, hogyan adhatná tudtára mindenkinek, hogy mennyivel jobb érzés mosolyogva élni a világban, hiszen a mosoly, mások arcára is mosolyt fakaszt.
Zöld bogyócskáit, napról-napra színezgetni kezdte az érzés, ahogy a boldogság szétáradt bennük.
Eleinte megtompultak zöldjei, aztán egy rövid időre, sárgásabbra váltottak, majd óvatosan pirosodni kezdtek, míg végül szinte felizzottak az őszi napsütésben, hogy amikor feléjük vetődik utad, neked is eszedbe juttassa a mosoly erejét.

2011. augusztus 11.





A farkas és a kismalac – mese felnőtteknek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ordas farkas. Szegény pára, már napokon keresztül kajtatta a bokrok alját, hogy végre-valahára, csillapíthassa gyomrának egyre határozottabbá váló követelőzését, de bizony, egy árva nyúlfi nem sok, annyi sem került, sóvárgó szemei elé. 
Már végső kétségbeesésében, inkább feladta volna a tollas népség iránt táplált ellenszenvét is, pedig olykor, elég volt csak rágondolni a zsendülő tollak legyezőként nyiladozó vékony szálacskáira, máris, vég-elláthatatlan tüsszögési rohamok gyötörték érzékeny orrát.
- Az, az átkozott allergia! Hiába… már semmi sem a régi! Hol van már az előző jó kis tavasz, mikor a pállott szájú fiókák, esetlenül botladoztak a magasodó fűben! - Most meg olyan fürgék, hogy a tekergőző giliszták nyirkos avarszagán kívül, csupán elpottyantott ürülékük árulkodik róluk!
Ordasunk, már éppen azt latolgatta, hogy talán, csak korgó gyomrának kétségbeesett illúziói tréfálkoznak érzékeny idegeivel, amikor hirtelen rádöbbent, hogy veszélyesen messze került attól a környéktől, melyre otthonaként gondolt. Elvétette a törvényt, és ez a felismerés szinte lesújtotta.
- Ezer nyúlfi szaladjon szerteszét! Mit tettem! Ekkora birka csak én lehetek! Hiába, mindig is gyöngém volt a csavargás, de ilyen messze, sohasem merészkedtem!
Éhségtől űzött talpaim, fásultan rótták, egyik ösvényt a másik után, és illatorgiától zsibbadt orrom, vak kábulata, bokortól-bokorig sodort. Elvakultságomban mások területére vetődtem, és tudom, hogy nem számíthatok barátságos fogadtatásra, de verekedni? Ilyen lepukkant állapotban? Reménytelen. Tovább menni veszélyes, és a visszaút sem biztonságos. Na most mi legyen?
Ahogy ott morfondírozott, egyszer csak jókedvű dudorászás rándította az égnek fáradtan kornyadozó fülhegyeit. Annyi ideje sem maradt, hogy besurranhasson a sűrűbe, de képtelen is lett volna, mert valósággal földbegyökerezett a lába.
A rózsaszín ruhát viselő kismalac sötét szőrzetének éles kontrasztja, már önmagában is lélegzetelállító látványként hatott, de ahogy két lábon pipiskedve, óvatosan kerülgette az ösvényt szabdaló pocsolyák égszínkék tükrét, azzal, egy csapásra átlépte minden realitás ésszerű határát. Lerítt róla, hogy valósággal undorodik a vízfoltok szélén sötétlő sáros dágvány látványától is, nemhogy megmártaná benne gondosan pedikűrözött, kecses körmeit. Egy pillanatra megtorpant, ahogy észrevette az útjában görnyedő farkast, aztán csinos szempilláit rebegtetve, bosszúsan ráförmedt.
- Hát te meg mit tátod itt a szádat? Csak nem a mesebeli sült galambra vársz? Nem zavar, hogy éppen az utamban lebzselsz? Azt ajánlom, húzódj odébb, mert én még nálad nagyobbak kedvedért sem lépek bele ebbe a posványba!
- Ejnye! De finnyásak lettünk hirtelen! Földijeid, talán éppen a sárban dagonyáznak, míg te játszod itt az agyad, ebben a pirkadatszínű kosztümben!
- Hogy beszélsz te velem? Honnan veszed a bátorságot, hogy ekkora szemtelenségre vetemedsz?
A farkas rettenetesen meglepődött. Mindenre számított volna inkább, de egy ilyen felvágott nyelvű, magabiztos személyiségre, még véletlen sem. Ráadásul, éppen egy malac az illető.
Az ő otthonában elképzelhetetlen lett volna, hogy egy korgó gyomrú farkas, illemtanról diskuráljon egy malaccal. Egy közönséges malaccal. Hova jutott ez a világ, gondolta, közben azon töprengett, milyen stratégiát is kell választania. Úgy döntött, legjobb lesz, ha felveszi az eldobott kesztyűt.
- Most mit vagy úgy oda? Nem te kezdted a szájtátással, meg a galambsülttel?
- De én kezdtem! Miért, szerinted nem udvariatlanság elállni az utat egy hölgy előtt? Ugye nem gondoltad komolyan, hogy szó nélkül kerülgetni foglak?
- Csak ne legyél olyan nagyra magaddal! Kíváncsi vagyok, hogy kelsz majd át azon a sártengeren, ami mellett az imént elhaladtam! Talán magad elé teríted azt a szép, nagy-karimájú, rózsaszín kalapodat?
- Ha igazi úr lennél, már kiterítetted volna előttem a bundádat, hogy száraz lábbal kelhessek át azon a dágványon!
- Na ne nevettess! Mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy bármiféle áldozatot vállaljak érted?
- Hogy én ki vagyok, azt majd megtudod időben, de előbb szeretném tudni, hogy merészkedtél erre a környékre, ahol szerintem semmi keresnivalód nincs!
- Nem hinném, hogy bármi közöd lenne hozzá, de ha annyira tudni akarod, hát elárulhatom! Eltévedtem!
- Na ne nevettess, mert cserepes a szám! Nehogy bemeséld nekem, hogy egy kiváló szaglású farkas, csak úgy eltéved? Valami sumákolást érez a szimatom! Netalán, egy kis területszerzési vágy? Vagy új partner után koslatsz? Nekem elmondhatod!
- Elmondanám, ha közöd lenne hozzá, de egyik sem talált! Na jó! Ha éppen tudni akarod… bár úgysem fogod elhinni!
- Rukkolj elő, legalább színt vallasz az őszinteségedről!
- Tudd meg, hogy sohasem hazudok! Éhes vagyok, mert már egy álló hete nem ettem, és vadászat közben elvétettem a törvényt. Ennyi, és nem több!
- Hajjaj! Tudod te, miről beszélsz egyáltalán? Gondoltál már arra, mi lesz, ha megneszeli a falka a nyomodat? Széttépik azt a gyönyörű bundádat, barátocskám! Azt mondom, ne számíts semmi jóra!
- Szépen vagyunk! Az előbb még terítsem eléd, ha igazi úr vagyok, most meg, a vesztemet ünnepled?
- Ünnepli a nyavalya! De tudod mit? Kössünk üzletet! Benne vagy?
- Ahogy a dolgok állását nézem, nemigen van más választásom. Mi az ajánlatod?
- Átviszel azon a sártengeren, és cserében néhány napig vigyázok a bőrödre. A szállásért meg a kosztért, nem számítok fel semmit, de segitgetsz a ház körül, amiben tudsz. Aztán, előbb-utóbb, majd csak kisütünk valamit. Na, hogy tetszik?
- Nem tetszik!
- Nem? És szabad tudnom, miért nem?
- Csak! Nem tetszik és kész!
- Á… tudom már! Nem bízol bennem! Attól félsz, hogy feladlak?
- Éppenséggel megtörténhetne, vagy nem?
- Nem barátom! Az üzlet, az üzlet! Az üzletben nálam nincs barátság, de nem is szegem meg a szavam! Nem ismersz te még engem, de majd megismersz, ha eljön az ideje!
A farkasnak is éppen efféle gondolatok motoszkáltak a fejében, és kifejezetten rosszul érezte magát ebben a rémálomnak tűnő helyzetben. Adva van egy rózsaszínű szájhős, aki pofátlanul bizalmaskodik vele, és játssza az eszét. Egyértelmű a helyzet, melyben hamarosan világossá válik, ki is lesz a találkozás kárvallottja. Azért, mégis úgy gondolta, jobb lesz, ha belemegy a játékba, mielőtt ajtóstól rontana a házba. Kissé kenetteljesre véve a figurát, a kismalachoz fordult.
- De hiszen, beleláthatok én a te kottádba, mondd csak? Na már most, ha az őszinteség szóba került, kérdezhetek én is valamit? Kíváncsi lennék, te, vajon mennyire vagy őszinte velem!
- Kérdezz csak barátom! Kérdezz nyugodtan bármit!
- Először is. Mióta vagyunk mi barátok? Másodszor, hogy lehet az, hogy csak így dudorászva séramórálhatsz az erdőben, amiben éhségtől kopogó szemű farkasok vadásznak?
- Nem értelek! Miért ne sétálgathatnék? Itt szabadság van édesapám! Mindenki azt tehet, amihez kedve szottyan! Ha sétálgatni akarsz, akkor sétálgatsz! Ha heverészni akarsz, akkor heverészel! Világos voltam?
- Nem azt nem értem, amit mondasz, hanem azt, hogy ki az ördög találta ki ezt a baromságot!
- Már miért lenne baromság? Ja… és a barátság. Miért, te talán úgy gondolod, hogy ellenségei lennénk egymásnak?
- Nem ellenségei, csak arra gondoltam, hogy barátság ide vagy oda, hagyománytiszteletből, hozzájárulhatnál a vacsorámhoz! Én ugyanis húsevőnek születtem, te meg, ha jól tudom hússertés lennél.
- Hát jól figyelj kis-pofám! Téged valaki csúnyán megtévesztett! Még, hogy én lennék élelem a te tépőfogaid között? Sürgősen utána kell nézned a jog-rendszerünknek, ha nem akarsz annál is nagyobb slamasztikába süllyedni, mint amiben jelenleg vagy! Én ugyanis teljes körű védelem alatt állok, ami azt jelenti, hogy senki fia, egy ujját sem emelheti rám! Érted már, pajtikám!
- Aha! Világosodik már! És ki volt az a nagyokos, aki mindezt kitalálta?
- Hogyhogy ki volt! Már a kérdés is hibázik. Nem ki, hanem kik! Egyébként, ha annyira tudni akarod, megmondhatom neked. Az állatok tanácsa!
- Állatok micsodája?
- Tanácsa, te beszűkölt látókörű idegen! Ha szabad érdeklődnöm, hol rejtegettek téged, hogy még csak nem is hallottál az állatok tanácsáról, akik pedig, az erdő összes lakójának dolgaiban hívatottak dönteni? Vagy felétek nincs is ilyesmi? Talán még erdőtök sincs?
- Őszinte leszek hozzád! Sohasem hallottam effélét. Te… nem csak azért találtad ki ezt a zagyvaságot, mert látod, hogy jártányi erőm sincs már az éhségtől, és berezeltél, hogy tüstént megeszlek?
- Birka vagy te, farkas! Gondolod, hogy fütyörészve kockáztatnám az életemet, ha nem így lenne? De talán, szerencsés lenne, ha álldogálás helyett, elkezdenénk végre ballagni. Jó, ha tudod, hogy kimagyarázhatatlan helyzetbe kerülsz, ha a fajtársaid, az én közelemben találnak rád! Egy-kettőre elmúlik az éhséged, azt garantálom! Na gyere már te mamlasz, közben majd mesélek neked ezt, azt! Úgy látom, van mit bepótolnod!
- Nem bánom, ballagjunk! De ne sürgess, mert tényleg nagyon odavagyok! Te… figyelj! Ha téged védetté nyilvánítottak, akkor mit esznek a farkasok? Egeret?
- Nekem tökmindegy! Nem engem, és ez a lényeg! Egyébként nem mondasz butaságot, mert akár egeret is esznek, ha kell, de csak abban az esetben, ha vészesen túlszaporodna az egérpopuláció.
A farkas elámult a kismalac dumáján, és titokban még egy kis irigység is hatalmába kerítette, amikor ráérzett a rózsaszínkosztümös kifestett dáma világlátottságára.
- Micsoda kiművelt nyelvezeted van neked, te malac! Nem mondod, hogy azt is ellenőrzitek, mennyi egér születik?
- Pedig mondom! Hiszen erről szól az egész! Én is azért lettem védett, mert a drágalátós barátaid, féktelen mohóságukban, majdnem kipusztították a fajtámat. Talán el sem hiszed, de az egész erdőrészben alig vagyunk ötvenen! Persze, csak úgy, hogy már évek óta védettségben szaporodhatunk, mert előtte feleannyian sem voltunk.
- Nahát, hihetetlen! Nálatok még ötven malac van? Nálunk már lámpással sem találnál húsznál többet, arra a nyakamat teszem!
Ahogy kimondta, már meg is bánta, mert a nyakáról, azonnal eszébe jutott szorongatott helyzete. Hogy elhessegesse maga elől a rátelepedett rémképeket, barátságosan közelített.
- Egyezségünkhöz híven, felkapaszkodhatsz a hátamra. Remélem, baj nélkül átjuttatlak ezen a dágványon. Aztán, ne feledd, hogy jó tett helyébe jót várok ám!
- Lazíts barátom! De figyelmeztetlek! Ha megfürdetsz ebben az undorító mocsokban, akkor megismerkedhetsz azzal a helyzettel is, amikor nem mondom többé, hogy barátom! Jobb, ha azt az arcomat nem ismered meg, úgyhogy szedd össze magad!
A farkas érezte, hogy nem babra megy a játék. Az életéért küzdött, amikor utolsó erejét összeszedve áttámolygott a ragadós sártengeren. A malac még vitette magát egy darabon, míg kecses körmei alatt biztos talajt fogott, aztán könnyű séta után, végre megérkeztek a kis házhoz.
- Na gyere komám, nézzél szét nálam, de ne nagyon, mert éppen takarítás előtt vagyok!
- Szétnézni ráérnék majd később is, de ha már komámnak neveztél, nem adnál inkább valamit enni? Tudod, említettem, hogy hét napja nem volt egy árva falat sem a számban. Majd elalélok már az éhségtől. Mindegy mit adsz, csak legyen valami, mert azonnal megveszek.
- Rossz házigazda vagyok, te farkas! Nézd el nekem! Megszoktam már, hogy magam vagyok, de mit locsogok itt. Mit ennél, barátom?
- Ami van. Tudom, hogy te nem élsz vele, de akadna mégis valami húsféle?
- Hova gondolsz? Azt hiszem, ha nálam akarsz berendezkedni, be kell érned egészségesebb étellel! Esetleg egy szép kerek tökhöz mit szólnál?
- Megbuggyantál? Tököt egy farkasnak? Előbb fanyalodok éti csigára, pedig az sem valami gusztusos!
- Látod, azt éppenséggel találhatnál a kertben, de két okból sem ajánlom! Az egyik az, hogy amilyen ágrólszakadt vagy, talán még azok is elillannának előled! A másik…
- Ne folytasd! Kitalálom! Fogadjunk, hogy az is védett!
- Ördögöd van! Úgy látom, kezdesz ráhangolódni a helyzetre!
- Lehet, hogy kezdek, de ha nem adsz tüstént valamit enni, a befejezésről, nem is álmodhatok!
- Megvan! Olajos halkonzervet kapsz! Arra tartogattam, ha beszédülne hozzám valaki, aki jó dolgában, valami ínyencségre vágyik. De kinyitni neked kell, mert én a szagát sem állhatom!
Azzal, az asztalnál roskadozó farkas felé tolt egy túlméretezett, fémdobozt, meg egy krómozott konzervnyitót, hanem, a továbbiakat már az ajtófélfának dőlve szemlélte, ahol végre dörzsölhetett néhányat, viszkető hátán. A kerek doboz, pillanatok alatt megadta magát az erős konzervnyitónak, és tömény halszag terjengett a formás kis konyhában.
A farkas, fel sem nézett, amíg az utolsó morzsát is el nem takarította, hanem alighogy végzett, ólomsúlyokat ragasztott szempilláira a fáradtság. Illem ide, illem oda, egyre laposabbakat pislantott a sarokban letakart sezlon felé. Nem is sokáig kérette magát, egy-kettőre ráállt, hogy ledőljön egy rövid időre, csak addig, amíg elkészül a vacsora. Félálomban még hallotta, amint egy nagy üres fazék halkan a sparhelt platnijához koccan, aztán a beletöltögetett víz vidám locsogása végleg elandalította.
Szinte alig szusszanthatott néhányat, mikor egyre erősödő zubogás ragadta el karmai közül, legszebb álmának, selymes fonalát.
Riadtan meredt a tűzhelyen fortyogó nagy fazék vízre. A mennyezetre szorult, vaskos gőzfelhő, meg a padlón heverő erős zsák, régi mesét keltett életre összerándult zsigereiben, de mielőtt tekintete, a széktámláról lelógó zsinegen megállapodhatott volna, felrúgta magát az ágyról, és úgy ugrott ki a résnyire nyitva hagyott ajtón, mintha puskából lőtték volna ki.
A kismalac éppen fát hasogatott, és baltát emelő mozdulattal dermedt szoborrá.
- Hova rohansz te szerencsétlen! Nem érted, hogy nem mozdulhatsz a házból? Ezek széttépnek, ha idekint találnak!
- Ne szólj hozzám, te rózsaszínbe bújtatott ördög! Tudtam, hogy előbb-utóbb megcsalsz!
- Lassíts már, mert mindjárt kiköpöd a tüdődet, te oktondi! Mi a nyavalya ütött abba a begyepesedett agyadba?
- Ne játszd magad, te kétszínű ganajtúró!  Azt hitted, annyira birka vagyok, hogy első szóra hiszek egy ilyen jöttmentnek?
- A jöttment, azért kissé erős volt, nem gondolod pajtikám? Fújd ki magad, aztán beszélj már érthetőbben!
- Hát a forró víz, a zsák, meg a madzag! Mit képzelsz te rólam, hogy így elbánhatsz velem?
- Atya világ! Hát te ostobább vagy komám, mint a sokévi átlag! Honnan a nyavalyából vetted ezt a badarságot? Csak nem ülsz fel, holmi ősrégi mesének?
- Mese? Akkor a zsák, meg a forró víz, micsoda? Mese? A madzag is mese?
- Jaj te kelekótya! Éppen ébreszteni akartalak, hogy meríts egy kisebb zsáknyi kukoricadarát a ház mögé épített éléskamrából, mert igencsak fogytán van már.
- Na és a víz?
- Hogy-hogy a víz! Hát azzal kell leforrázni, hogy kását főzhessek belőle! Még ennyit sem tudsz, te szerencsétlen? Na, ne tátsd már a szádat, hanem gyere tüstént a házba! Fogd már fel, hogy a falka, betolakodó idegenként bánik el veled!
A farkas, mélázva álldogált egy ideig, aztán, megszégyenülten a kismalac után kullogott. Sehogy sem fért a fejébe, hogy csupán, ösztönei áldozatául esett, melyet a dolgok szerencsétlennek tűnő együttállásának köszönhet. A csukott ajtón belül, kezdte visszanyerni lélekjelenlétét, és végre ráébredt, mekkora slamasztikába is keveredett. Nem elég, hogy a malac védettséget élvez, még bíznia is kell benne. Néhány pillanattal később, megérzése, beigazolódni látszott, mert kintről, izgatott zsivaj hallatszott.
- Nyisd ki az ajtót kismalac! Azt csiripelik a verebek, hogy a házadba bujkál egy farkas! Azért jöttünk, hogy előállítsuk!
- Nyitom már, csak magamra kapok valamit! Te meg ne reszkess már, mint a nyárfalevél, hanem rántsd magad elé azt a vázlatfüzetet a polcról, meg egy rajzszenet, aztán rajzolj, amilyen sebesen csak tudsz! Azt a verseskötetet, meg nyisd ki magad előtt!
- Mi ez a badarság, te kismalac? Csak nem gondolod komolyan, hogy kinyitod nekik az ajtót?
- Ne rezelj be pajtikám, hanem satírozz, mert az életedért teszed!
- Szép jó napot farkasok farkasa! Mit csiripeltek neked azok a műveletlen verebek, akik még az internetet is összekeverik az eternittel?
- Azt, hogy elbujt nálad egy farkas, aki az életedre tör.
- Erre a jámbor-lelkű festőművész barátomra gondoltál, akinek éppen modellt állok? Nemigen eszik ez már csak tejbegrízt, meg kukoricakását! Tudod… diétázik szegény a köszvénye miatt!
- Mit mondasz? Hát nem akart megenni?
- Ez a málészájú? Előbb enném meg én, ha ugyan kívánnám, de magam is diétás koszton élek, mert vigyázok a vonalaimra.
- Azt mondod, hogy festőművész?
- Az is, és egyben, költészetem rajongója is. Bokorról-bokorra lopakodva, az életét kockáztatva dezertált hozzám, hogy láthasson. A fejébe vette, hogy mindenképpen portrét készít rólam! Tekintsd csak meg a vázlatát!
A farkas megkerülte az asztalt, és a művész háta mögül, belepillantott a készülő műbe. Hanem, el is kerekedett a szeme a látványtól! Egyik lábáról a másikra állva vakargatta a fejét, mert a satírozott kesze-kuszaságból, sehogy sem sikerült kihámoznia a kismalac alakját. Érezte, hogy idegen területre tévedt, de a világért sem szeretett volna színt vallani.
- Hát, ami azt illeti, lesz belőle valami, de erősen munkálkodni kell még a részleteken!
- Korán jöttél barátocskám! Aztán, meg is köszönhetnéd, hogy egyáltalán lehetőséged volt bepillantást nyerni egy készülő alkotás műhelytitkaiba! Művésztársam, rendkívül érzékeny a zavarásra. Készülőben lévő művét, még nekem sem szívesen mutatja meg, hát még egy idegennek. De, ha már itt vagy, nem hallgatnád meg legújabb versemet? Igaz is, a következőt, éppen rólad akarom formázni. A címét már tudom is. Farkasok farkasa. Na… hogy tetszik?
- Nagyon tetszik, és ígérem, ha megint erre járok, meghallgatom az új versedet is, de most mennem kell, mert meg kell nyugtatnom a falkát. Azért… messzire, ne nagyon kóboroljon a barátod, mert nem minden társam érti úgy a művészetet, mint jómagam!

Az ősz, lassan télbe fordult, mely szokatlanul sok havat hozott. Nehezen tavaszodott, de a cinkék, egy napon mégis nyitni-két kiáltottak, és az erdő lakói, végre, langyos napsugarakban fürdethették megsápadt arcukat.

A kismalac, a ház előtti lócán üldögélve csiszolgatta legújabb versének rímeit, közben elmosolyodott a festőállvány mögül kileső tarka ruhás farkas, kajla fülei között hanyagul átvetett sapkáján. Az aléltan csüngő bojt, az ecsethúzások ütemére lágyan ringani kezdett, mintha csak Ravel Bolerójának erotikus dallamai leheltek volna életet a zöld-sárga pamutszálakba.  A csintalan hintázástól meglódult fantázia, önkéntelen bizsergést gerjesztett a kismalac érzékeny szőrtüszőin, és jegyzetfüzetét hátrahagyva, halkan a művész mögé settenkedett.
Nem, nem és nem! Nem elég élethű! Nem látszik kellőképpen a boldogság! Micsoda fancsali ábrázatot festettél nekem te lókötő! Hát így nézek én ki? Elfáradtál drágaságom! Na gyere… megpihenünk egy kicsit a sezlonon, és amíg megvakargatod a hátamat, újra mintát vehetsz a mosolyomról.

2011. július 25.





A fehér-ruhás angyal

A pesti utca színes forgatagának mindegy, hogy a bíborszínű kabátjából bontakozó nap leskelődik-e, a magasra nőtt házak poros ablakain át, vagy éppen, az esti utca reklámfényei öltöztetik díszbe, - nem érzi az jól magát, csak akkor, ha állandó nyüzsgésben lehet.
Késői éjeken, azért mégis megnyugszik, de talán azt is csak azért, hogy aztán, nagyobb lendülettel zavarja szét a hajnalok párába burkolózott csendjét.
A zsúfolt járda mellett, percenként zúgnak el a degeszre tömött buszok, és a sápadt ablakok mögül, közömbös tekintetek bambulnak a tovafutó kirakatok felé, melyek talán, már csak a messziről jött embereket képesek lázba hozni.
A megvakult ablakszemeket ölelő stukkók, hiába dédelgetik a régi idők hangulatát, a vidék frissességéhez szokott ember, valahogy, mégis idegenkedik a város tisztátalanságától.
A hömpölygő emberáradat, türelmetlenül kerülgeti azt a néhány lézengőt, akikhez jó lehet az Isten, mert dologidőben bámészkodni engedi őket.
A két barátnő ráérősen sétált a járdán, meg-megállva egyik-másik kirakat előtt, inkább, csak úgy megszokásból. Ebédelni indultak, hiszen a város ritkásan széthintett templomtornyaiban, éppen az ég felé mutattak az egymásra tapadt óramutatók, de mintha ez sem lett volna elég, hatalmas csengés-bongásba bonyolódva jelezték, hogy országszerte dél van.
Az ebédidő kurtára szabott ugyan, de azért némi bámészkodás elől nem térhet ki a női szem.
- Az üzletajtótól, azért önkéntelenül is tisztes távolságot tartottak, hiszen sokadika volt már, ami Pestiesen annyit tesz, hogy a fizetés napja, beleveszett már az idők végtelenségébe. Azt a kis maradékot, meg ildomos beosztani a következőig.
Mindketten megszokták már a pesti élet ritmusát, de azért péntek délután, emelkedett lélekkel kapaszkodtak fel az otthoni táj felé mutató szerelvényre.
- A kis maszek kifőzde, kirakatában a névadójául szolgáló kimustrált sparhelttel, eleve vonzotta az ínyencek tekintetét, de az ajtónyitással érkező illatfelhők, valósággal mágnesként rántották magukba a finomságra áhítozókat.
Erika is utcára engedett egy jó adagot az odabent tespedő illat kavalkádból, amint a régies hangulatúra koptatott ajtót szélesre tárta, de alighogy bekukkantott az étkezde párázó félhomályába, nyomban fintorogva fordította csinos arcát a mögötte lépkedő barátnője felé. Látnivaló volt, hogy a sorbaállás, sajnos elkerülhetetlen.
Rutinosan járatta végig tekintetét az ételes pulton, és megnyugodva vette tudomásul, hogy bőségesen van még a kedvenc fasírozottjukból.
Mindjárt meg is állapodtak, hogy magukkal visznek kettőt-kettőt, és inkább, majd a munkahelyen fogyasztják el.
Némelyek lopva, mások kihívóan mustrálgatták a lányokat, de nem is csoda, hisz karcsú alakjuk, szinte vonzotta a tekintetet.
Az erősebbik nem, - megnevezésével ellentétben, úgy olvadozott, mint a napra tett vaj, és többen már maguk sem vették észre, hogy kissé mintha féloldalt fordulva állnának a sorban.
A feleségükkel lévő férfiak, érdekes módon, határozottan fegyelmezettebbnek látszottak, de azért néhány lapos pillantást ők is megreszkíroztak.
Lopva, néhány irigykedő nő is méretet vett róluk, de élettapasztalatuk bölcs nyugalomnak vetett ágyat, amikor eszükbe jutott, hogy csupán néhány év, meg egy-két karon ülő, és a különbség úgy párolog el, mint a felborult üvegből szétfutott körömlakklemosó.
Erika, hosszú szőke hajával, kirítt a tömeg egyhangúságából, és lágy-ívű arcélét, kimondottan előnyösen emelte ki, visszafogott, de annál árnyalat-gazdagabb sminkje.
Hófehér, testhez simuló ruhájában, úgy festett, mint egy modernizált angyal.
- Csakhogy az angyalok nem ebédelnek földi kifőzdékben, még akkor sem, ha történetesen Julcsi néni főz!
- Bár… ha egyszer megkóstolnák a csülkös bablevesét, hát Istenúgyse… lehet, hogy ideszoknának még ők is!
A lányok előtt álldogáló idős bácsi, aprókat csosszant a pult felé, és néhány pillanat múlva, tejfölös krumplifőzelékkel telemert tálkáját egyensúlyozva, óvatosan tovatipegett.
Bozontos szemöldöke alól, tétován fürkészte a helyiséget, és amennyire tehette, igyekezett az ajtóközelben éppen szabaddá vált étkezőpulthoz jutni.
A hosszúkás pult, olyan magas volt, hogy állva is kényelmesen lehetett kanalazni, de az öreg, inkább felgallyazott annak a néhány magasított lábú széknek az egyikére, amelyik legközelebb esett hozzá.
Furcsán érezte magát ebben a helyzetben, és egy pillanatra végigfutott gondolataiban, vajon mekkora szemeket meresztene Rózácskája, ha látná, milyen gyorsan kikupálódott, ebben a hirtelen-jött pesti kényszerűségben.
- Ja kérem… a kényszer, az, nagyúr! Hogyan is maradhatott volna abban az istenháta mögötti tanyasi házikóban egyedül? A fiatalok, meg jól bekvártélyozták abba a csinos kis szobába, ahol mindenféle tudományos könyvek borítják a rövidebbik falat. Éppen a napokban gondolta végig, milyen hosszú életet is kellene mérnie rá a teremtőnek, ha azt adná feladatul, hogy minden könyvet végig kell olvasnia!
Kicsit még ízlelgette megváltozott helyzetét, miközben komótosan elhelyezkedett, de mielőtt a kanalát kezébe vette volna, szokásának híven, jobbjával még keresztet vetett. Rózácska lelki üdvéért mindenképen, és örök hálául annak, aki ételt, italt adott!
Erika éppen abban a pillanatban nézett felé, és az otthont idéző jelenet, teljesen meghatotta.
- Tavaly ilyenkor, még az ő nagypapája is éppen így vetett keresztet, és ma már…
Julcsi néni hatalmas rutinnal csomagolta a fasírozottakat, miközben a lány visszafojtott hangjára figyelt. Kipirult, gömbölyded arcára, némi csodálkozás telepedett, aztán beleegyezően bólintva, elővett egy újabb műanyag ételes dobozt, és két újabb fasírozott mellé, különböző hússzeleteket helyezett.
A lány gyorsan fizetett, és két becsomagolt fasírtjával a sorban állók között óvakodva, megindult az ajtó irányába.
A termetes szakácsné rutinosan kerülgette a várakozókat, miközben az öreg felé tartott. Főzelékes tálkája mellé csúsztatta az áttetsző dobozt, és sejtelmes mosolyt küldött az elkerekedett szemekre. 
Az öreg kezében megállt a kanál, és bozontos szemöldöke valószínűtlen magasságba ugrott, mikor meglepetéstől reszelőssé vált hangon megszólalt.
- De hiszen, én ezt nem kértem! Én ezt nem tudom kifizetni! Én csak egy főzeléket kértem!
Julcsi néni tömzsi ujjával a csukódó ajtó felé mutatott, melyen át a lányok, éppen a megbolydult járdára léptek.
- Az a fehér-ruhás szőke angyal küldi magának, Papa. Vegye csak el nyugodtan, ki van fizetve!
Az öreg úgy csúszott le a magasított székről, mintha bolha csípte volna, és lenyalt kanalát magasra emelve, Erika után kiáltott.
- Az isten áldja meg angyalom! Teremjen virág amerre lép!
- Hallottad, angyalomnak szólított, mondta kuncogva a barátnő.
Erika szép arca tűzet fogott az őszi színekben játszó smink alatt, és valahogy elnehezedett körülötte a levegő.
- Én, meg az angyal… hebegte a szőke lány, és azt sem bánta volna, ha megnyílik alatta a föld, csak minél előbb eltűnhessen a kíváncsiskodó szemek kereszttüzéből.
Fülében még sokáig visszhangoztak az öreg szavai, és vigasztalanul zokogó lelkéből, kövérre hízott könnycseppek buggyantak, a pesti utca, színes forgatagába.

2011. május 10.




A féllábú tanító

A kocsmaajtó kilincse tompán puffant a falra szerelt ütközőgumin, ahogy durván belökte valaki maga előtt az ajtót, és a mennyezeten lesben álló kékes felhővé dagadt cigarettafüst, nagyot sóhajtva szökött a szabadba.
Filmvászonra illő hangulatot árasztott a jelenet, ahogy a pultot támasztó ivócimborák tekintete, egyszerre fordult az ajtónyílás felé, csakhogy a terpeszben feszítő pisztolyhős helyett, csupán egy kopott mankót szorongató szikár kar látszott. A mankónak feszülő csípő, megfakult, lucernaszínű kordnadrágban folytatódott, mely térd alatt, zsákszerű bugyorban végződött.
Egy pillanatra abbamaradt a zsongás, ami az áporodott szagú helyiség egészséges sajátja volt, és minden szempár a végkifejletre szegeződött. Ám, a férfiemberbe genetikusan kódolt óvatosság, teljesen felesnek tűnt, mert szó sem volt lövöldözésről, csupán, Püspöki bácsi, igyekezett viseltes mankóival, kissé türelmetlenül átvergődni a szűkre szabott ajtónyíláson. Az öregről, közismert volt, hogy szó szerint, a lénynek sem ártott, csupán menetrendszerinti járatát teljesítette. Délig, többnyire kétszer is megjelent a kesernyésszagú helyiségben, hogy kicsit megszaporítsa a nikotin barnás lerakódásit a mennyezeten.
Ebben megnyugodva eszmélt magára a zsongás, melybe úgy simult bele az öreg borízűhangú hangja, mintha alkotóelemként kapott volna helyet a kocsma alapzajába.
Adjonisten, jó napot! Na… csakhogy végre idejutottam!
Magát se hagyja ki az úr az áldásból, Kálmán bátyám! Támassza csak meg a botjait, hadd pihenjenek, aztán telepedjen ide közénk, mert újság van minálunk, amit magának is hallani köll!
Újság? Oszt miféle újság lehet itt az isten háta mögött, amirűl még nem tudnánk?
Ehun ez a fiatalúr! Pestrűl gyütt, mert bele akarja szerkeszteni az újságjába a maga kis történetét.
Az enyimet?
A magáét hát! Nem mindennapos eset vót az! Hadd tudják meg mások is!
Nem olyan nagy különlegesség az, fiam! Ne higgyen ennek a szószátyár alaknak!
Nono, Kálmán bátyám! Csak ne szerénykedjen… hanem, Karcsikám! Bort ide gyorsan! Most inkább azzal a viselős kancsóval, amivel ünnepekkor szoktuk! És a jobbikból hozzad komám, mert az asztaltársaság, ma az én vendégem!
A pirospozsgás arcú kocsmáros, tiszta poharakat egyensúlyozott egy nagy fémtálcán, és úgy tette le mindegyikük elé le, mintha egy budavári étterem főpincére lenne. Kisvártatva megjelent két hatalmas kancsó, aranyló borral. Egyiket a házigazda elé csúsztatta, mert még faluhelyen is köztudott, hogy úr az, aki fizet. A másikkal, meg a hirtelenjében díszvendéggé avanzsálódó, öreg Püspöki nézhetett farkasszemet.
A vén tekintet, még megpihent a kancsót ölelő finom párán, mely, szinte szemmel láthatatlan gyöngyökre kezdett szakadozni, és míg a száraz ujjak végigsimítottak viszkető térdcsonkján, ádámcsutkája önkéntelen mozdult.
Oszt miféle újságja van magának fiam?
Tiszteletem, Püspöki bácsi. Farkas Imre vagyok. Süveges Gergő dédunokája. Biztos tetszik ismerni… valamikor, fuvaros volt a faluban! 
A Gergőt? Hát hogyne ismerném! Együtt lapítottunk a futóárokban, mikor megleptek bennünket! Mintha a ménkű szakadt vóna ránk! Egyik oldalrúl az oroszok, a másikrú meg a németek! A fejünk fölött lűdöztek, de úgy ám, mintha jégeső szakadt vóna ránk!
Na de megúsztuk, oszt itt vagyunk, így, ahogy vagyunk! A többi, meg úgyse számít!
A Szabadföld újságírójaként jöttem, de még nem vagyok újságíró, csak gyakornok.
Tetszik tudni… a nyáron diplomázok, és a vizsgáimhoz szükségem lenne a maga élettörténetére. A dédapámtól tudok róla, hogy együtt harcoltak a fronton. Mesélt a maga sebesüléséről is, meg arról is, ami utána volt.
Hát, ha mesélt, akkor mán talán tud is mindent. Minek azt felemlegetni?
Nem akarok én sebeket szaggatni, Püspöki bácsi! Csak szeretném a maga szavaival hallani a körülményeket, hogy jobban megérthessem a helyzetet! Persze… sokat mesélt már a tánti is, de, úgy vagyok én ezzel, hogy ahány ember… annyiféle érzés. Mindenkire másképpen hatnak a nehézségek, és engem az érdekelne, ahogy maga megélte.
Hát… nyúlfarknyin múlott, hogy majdnem ott ragadtam, de elébb, koccintsunk egy pohár hárslevelűvel, fiam! Ha másér nem, akár, a távoli ismeretség okán, hiszen az öreg Gergő, fiatalkori barátom. Maga meg hozzá tartozik, vagy nem?
Szín igaz! Köszönöm is, hogy így gondolja. Szívesen elfogadom, de bevallom, nem szokásom alkoholt inni.
A bor az nem alkohol fiatal barátom! Alkohol, a pálinka! No… az, nekem se köll!
- Hanem a jó aranyló bor, az olyan, mint a napsütés maga. Isten leheli a lelkét a szőlőbe, oszt, aki annak a levét issza, arra, az ő nyugalma telepszik rá!
Ezt olyan szépen tetszett mondani, hogy mindjárt magam is kedvet kapok hozzá! Ha nem haragszik, fel is jegyezném ezt a ragyogó gondolatot!
Azzal kézitáskájából előkapta noteszét, és töltőtollát széthajtva, sebesen jegyzetelni kezdett.
Az öreg kíváncsian leste a lendületes betűk sokasodását, és jóleső érzéssel állapította meg, hogy bizony, Gergőbarátja nem kevés temperamentumot ragasztott a fiatalemberre!
Az asztalnál javában folyt a koccintgatás, és a visszafogott diskurálgatást, csak néha bontotta meg egy-egy jóízű nevetés. Ők ketten, nem sokat érzékeltek a körülöttük lévő történésekből, mert mindkettőjüket érdekelni kezdte a másik.
Az öreg elővette ezüstösen fénylő cigarettatárcáját, és kipattintva a cirádás fedelet, a fiatalember felé nyújtotta. Imre tagadóan ingatta a fejét, és szabad kezét emelve hárította a kínálást.
Kálmán gyufát lobbantott, és nagyot szívott a füstszűrő nélküli cigarettán. A kékesen bodorodó füstszalag, kíváncsian végigsimított a kusza betűsoron, aztán foszlányokra szakadozva, lassan beleolvadt a mennyezetre telepedett fellegbe.
Imre felnézett a jegyzetéből, és néhány pillanatig szótlanul vizsgálgatták egymás tekintetét.
Az öreg kortyintott egyet a borából, és amíg hosszan ízlelgette selymes zamatát, elröppenő múltjának pergő képei villództak fáradt szemei előtt.
Hol is kezdhetném! Talán azzal, amikor besoroztak bennünket negyvenegybe.
Nem mehetnénk vissza egy kicsit korábbra Kálmán bátyám? Szólíthatom így?
Hogyne szólíthatna az író úr, hiszen az volna a becsületes nevem!
Akkor én sem szeretnék író úr lenni, ha meg nem sértem! Író csak a nyáron leszek, úr, meg még azután se, merthogy, engem se pottyantott kutyabőrös családba a gólya!
No, ezzel szépen előrukkolt, fiatal barátom! Egy tőrül szakasztott az úr minket, minek is mutatnánk mást, mint ami jutott!
Megkérhetem, hogy szólítson inkább csak Imrének, ahogy a dédem is szólít?
Rendben van Imre, aztán meddig menjünk vissza, csak nem a pólyáig?
Addig azért mégse, de szeretném, ha mesélne egy kicsit a gyerekkoráról.
Nem vót az olyan érdekes, de ha gondolja, hát lássuk csak!
Négyen vótunk testvérek, de mindegyikük nagyobbacska jány vót mán mikor én születtem.
Kényeztettek, tutujgattak a lyányok, úgyhogy, mondhatom, jó sorom vót. Szegényes körülmények közt éltünk, de megéltünk. Az apámnak gazdasága vót. Néhány tehénke, meg ami még a ház körül szokott… meg egy darabka főd is. Ahogy emlékszem, nem vót az nagy, de arra éppen elég, hogy megéljenek a lábasjószágok a termésbű. Már legénykoromban megtanútam a munkát, mert kézen fogva jártunk, amerre csak a dóga vitte.
Tekintete, ölében nyugvó kezeire hullott, és suhanckori emlékképek szaladtak vele a múltba. Apja vasmarka, lágyan, de határozottan ölelte körül apró kézfejét, mint a fészekben kuksoló fiókát az otthon édes melege. A vállra vetett kasza árnyéka a bokájukat csiklandozta, ahogy dolguk végeztével ballagtak a réten. A rendek szalagjai lágyívű halmokként kígyóztak a kiserdőig, és az aranymálinkó huncut a bírót kiáltott, pedig akkor még béke volt. Kalandozásából a cimborák rikkantása zökkentette a valóságba.
Nyelj egy kortyocskát velünk Kálmán kománk! Még kiszárad a szád az interjúban!
Attúl mentsen meg az isten, drága gyermekeim! Akkó, egésségünkre legyen ez a drága nedű!
- Nehéz életünk vót, de szabad, mert a magunk gazdája lehettünk. Nem is tartoztunk mi, soha, senkinek! Oszt, bajunk se lett vóna, ha nem gyün a háború. De a népség, már csak ilyen nyugtalanfajta. Az öregeink, örűtek, hogy kikerűtek az eggyikbű, oszt alighogy helyrerázóttak valamennyire, mingyá nyakukba pottyant a másik.
Bocsássa meg az isten Kálmán bátyám, de rosszabb az ember még az állatnál is, ha egyszer vérszemet kap! Nem is tudom, hogy lehetett átvészelni azokat az időket?
Hát… csak úgy, Imre fiam, hogy nemigen lehetett mást tenni! Vagy életbe maradunk, vagy beledöglünk! Az ember életösztöne meg olyan, hogy akár fakérgen is képes megélni, ha más nincs, csak ne szakadjon a fejére a ház.
De hát, olykor azt is rászakították, nem? Hiszen szórták a bombát a népre, mint bolond a lisztet!
Úgy vót az, oszt sokan ott is vesztek. Asszonyok, gyerekek, öregek. Mert a többi a fronton vót… hát azt meg ott lődözték halomra.
Maga is ölt embert, Püspöki bácsi?
Nem tudom.
- Lőttem én is, persze, hogy lőttem! Ha nem lövök, akkó a sajátom lőtt vóna le hátúrú. Parancsmegtagadásé… nem sokat teketóriáztak a fronton.
Lőttem, mer, muszáj vót, de egy kivételle soha nem céloztam emberre.
Egy kivétellel?
Igen. Rohantunk, mert a hátunk mögött szorítottak az oroszok. Tudtuk, hogy előttünk meg valahol ott vannak a németek. A főd olyan vót, mint a tésztaszaggató. Mi meg, bombatőcsérből ki, bombatőcsérbe be, mentettük a bőrünket, ahogy tudtuk. Egy repesz, mán korábban félig letépte az egyik csizmám talpát, úgyhogy, erős lemaradásban vótam a többiektű. A lábambú, meg ömlött a vér, de kötszerünk mán amúgy sem vót, úgyhogy, ha megállok, se lett vóna mive bekötni. Aztán, orosz fogságba sem igen kívánkoztam, úgyhogy inkább bicegtem, ahogy tuttam.
- Azt hiszem Kálmán bátyám, inkább lelőtték volna, mert abban a helyzetben nemigen volt lehetőségük hadifoglyokat terelgetni! De javítson csak ki, ha tévedek!
Nem is tereegettek azok, mer akkó mán kezték visszaszorítani a fricceket. Oszt, abba mán mink is érdeketek vótunk. Aki melléjük állt, azt nem bántották, hát… nem igen vót más választásunk. Belegabalyodtunk abba a nyavalyás háborúba, mint macska a cérnába!
Aztán… hogy is volt azzal a kivétellel?
- Aki csak tudott, iszkolt, mint az eszét vesztett. Sántikáltam utánuk, lábamat sajnálva, de alig láttam mán a hátukat is. Aztán, egy bombatölcsérben hanyattfekvő német puskájának majdnem nekiszaladtam. Éppen a mellkasomra célzott. Na, mondom magamban, elgyütt az utolsó ítélet ideje Kálmán fiam! Ha most nem lősz, téged lőnek le.
Az öreg tekintete, önkéntelenül, újból a kezeire tévedt.
- Mennyi mindent megéltek már ezek a megvénült kezek, és hányszor döntöttek így, vagy úgy. Vajon, min múlik, hogy merre fordul az ember sorsa? Lehet, hogy éppen a kezek lennénk az okai mindennek? Ki tudja? Olykor hiába ad parancsot az ész, ha a kéz, mindent felülírva, megmakacsolja magát.
A sors rejtekútjai kifürkészhetetlenek, gondolta, és kortyintott egyet a borából, mert a torokszorító emlékek, valósággal sivatagi szárazságba borították egész szájpadlását.
Aszott kézfejét végighúzta a szája szélén, és köszörült egy aprót a torkán.
Megcéloztam én is a mellkasát. Már a ravaszt tapogatta az ujjam, de ahogy farkasszemet néztünk egymással, azonnal megéreztem, hogy ő sem fog lőni.
Eldobtam a fegyvert, és a német is maga mellé ejtette a sajátját.
Sötétlő vérfót éktelenkedett az ódalán. Súlyosan sérült vót. Látni lehetett, hogy percei megszámláltattak.
Valami szelíd békesség telepedett az arcára.
Nem látszott rajta szenvedés, pedig iszonyú sebet kapott.
Melléje térdepeltem, és magam sem tudom miért, megsimítottam a homlokát.
Réveteg szemei, most is előttem vannak. Úgy mosolyogtak rám, hogy ma is azt gondolom, talán azt hihette a szerencsétlen, hogy az úr ereszkedett le hozzá.
Egyik kezét a sebén tartotta, másikkal meg hosszasan babrált a szíve fölött begombolt zsebbel, míg nagy sokára, előhúzott belőle egy lapot, amire németül, néhány sor vót írva.
Elóvasni úgyse tuttam vóna, hát begombótam a sajátomba. Éppen oda, ahol neki is vót.
Csak sokkal később világosodott meg előttem, hogy talán éppen annak köszönhettem, hogy életben maradtam. De erről, majd inkább később.
Mi lett a katonával, Kálmán bátyám?
Mi lett vóna!
Lefogtam a szemét, mert elszállt belőle a lélek.
- Láttam már életemben jó néhányszor, ahogy elhagyja a lélek a testet, de ilyen békés arcot, azóta sem láttam.
- Vagy… csak a körülmények miatt éreztem különlegesnek, nem tudom.
Minden esetre igasság az, hogy nem vót hétköznapi érzés.
A maga sorsa, merre alakult aztán?
Vonszótam magam még egy darabon, aztán már csak arra emlékszem, hogy a fejem fölött süppedő sátorponyva repesz-szakított résén, betűz rám az aranyló napsugár.
Később, amikor a nővér átkötötte a sebemet, elmondta, hogy annyi vért veszítettem, hogy a lábam már menthetetlen vót, viszont az úr segedelme, valahogy mégis életbe tartott.
Ő tudja miért.
Püspöki bácsi! Megosztaná velem, mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy láb nélkül kell folytatnia az életet?
Az öreg, mintha csak éreztetni akarná, hogy nehéz történetet kell megosztania, komótosan rágyújtott, és elgondolkodva fújta a füstöt a maga elé. Aztán mélyről szakadt sóhajjal folytatta.
Elmondom én, Imre fiam. Minek is titkolnám.
Nem tudtam örülni az életnek. Akkor még nem.
Iszonyúan fájt a sebem, és sajgott a nem létező lábam. Talán furán hangzik, de még a hiányzó része is fájt. Pedig, mán meg se vót.
Nem is értettem. Akkó, nem bántam vóna, ha én is ott maradok. Nehéz időszak vót elrendezni magamba, hogy egy lábbal köll majd bicegni.
Aztán, valami átzökkentett a holtponton.
Mi volt az? Nagyon érdekelne, hogy egy ilyen kilátástalan helyzetet, mi billenthet helyre.
Egy még kilátástalanabb helyzet, fiatal barátom. No… nem az enyém, de a másoké!
A másoké?    
Igen. Amikó kicsit jobban lettem, már felkönyökűgettem a fekhelyemen.
Iszonyú sebeket, kibírhatatlan szenvedéseket kellett látnom magam körül. Azt gondútam, mi végre az ilyen élet, amit mán, csak a legnagyobb jóindulattal lehet annak nevezni.
Minek köll az embernek ennyi kínt átélni? Mire jó ez az egész? Mé nem lehet gyorsan megszabadulni, és kész!
És mire jött rá? Miért nem lehet?
Me tanúni köll, fiam!
Tanulni? Miből?
- A mások nyomorúságábú! Az mutatja meg az embernek, hogy a saját, tragédiának hitt állapota, még mindig isteni kegy, a többiek helyzetéhez képest.
- Ha ők még bírják, én sem hanyakodhatok!
- Eszégyetem magam azért, amit addig gondútam. A magam állapotárúl, meg úgy átalába is. Rágyüttem, hogy soha sem gondúhatom mán azt, amit azelőtt. Ami eddig vót, azt is az életem részének tudtam, de éreztem, hogy ezután más lesz mán minden.
És mi lett más, Kálmán bácsi?
Amilyen gyorsan lehetett, megtanútam két mankóval bicegni, oszt magam is besegítettem a súlyosabb betegek ápolásába.
De hát magának is súlyos sérülése volt!
Szent igaz, hogy engem se a bálbú szalasztottak, de akkorra mán szépen gyógyút a sebem.
- Hittem benne, hogy minden nap egy kicsivel jobban alakul.
- A nővér is faggatott, persze csak úgy viccesen, hogy mivel kenegetem, hogy ilyen szépen gyógyul.
És mivel tetszett kenegetni?
Semmive! Nem is lett vóna mivel. Csak simogattam. Minden nap, többször megsimítottam, és éreztem, hogy jó tesz.
Ismét a kezekre vándorolt az öreg tekintete, és elmélázott azon, amit mondott. Ha semmivel, akkor vajon mi az, amitől egyik ember gyorsabban, a másik lassabban gyógyul. Valamiféle erő, mégiscsak lehet az ember kezében. Nem volt szokatlan a gondolat, hiszen máskor is eszébe jutottak már efféle dolgok, de most valahogy konkrétabban jelent meg előtte az egész.
Jól emlékezett, amikor a nővér, távolodóban hamiskásan odavetette. Simogathatná a többieket is, mert úgy látszik, varázserő van a tenyereiben.
Mindketten jót nevettek a dolgon, de a seb, mit sem törődött a mókával, ugyanis, változatlanul ámulatba ejtő gyorsasággal gyógyult.
Miben tudott segíteni a többi sebesültnek, Püspöki bácsi?
Hát… mosogattam, meg kötözgettem a sebeiket, aztán meg, leültem az ágyuk szélére és beszéltem hozzájuk.
Beszélt hozzájuk? És mivel lehet vigasztalni azt, aki talán az utolsó óráit éli?
Hogy mivel? Semmivel, és bármivel.
Ezt, hogy értsem?
Úgy, ahogy mondom! Aki gyógyulófélben van, annak jólesik a melegség. A teremtőhöz készülődőnek, meg tán még annál is nagyobb szüksége van a lelki békére, tehát beszélgetni, egyáltalán nem haszontalanság.
- Rám is ragasztották, hogy én vagyok a tábori lelkész, de nem haragudtam érte, mert a szeretet mondatta velük.
Hanem igyunk egy kortyocskát, mert még a végén ránk melegszik ez a nektár!
Egészségére Kálmán bátyám!
Magának is váljék egészségére, Imre fiam!
Mesélne egy kicsit arról a képről, amit a katonától kapott?
Akkó még magam sem tudtam, hogy kép az, csak azt, hogy egy papír, amin német írás van.
Mikor tudta meg, hogy egy fényképet őrizgetett a kabátzsebében?
Amikó jobban lettem a lábadozásbú, oszt, a zsebeimben talált holmit átadták, hogy vigyázzak rá magam. Akkó fordítottam meg az írást, és azonnal nagyot dobban bennem valami.
Egy káprázatos szempár meredt rám a gyűrött fotórú. Nem is az arc fogott meg, bár, az is szép vót, de azok a szemek… valóságga beleszédűtem a mélységükbe! Úgy tűnt, mintha mindig ismertem vóna őket, pedig kizárt, hogy találkozhattunk volna bárhol is, hiszen ki sem tettük a lábunkat szülőfődeinkrű. Mégis…
Azt mondja, hogy látta már azokat a szemeket?
Láttam. Az egész biztos, hogy láttam, csak azt nem tudom, hogy mikor és hol.
Nem múlt úgy óra, hogy ne pillantottam volna rá arra a fotóra, és meggyőződésemmé kezdett válni, hogy szerencsét hozott nekem.
- Megmentette az életemet, és új értelmet adott bele.
Elhatároztam, ha felgyógyulok, mindenképpen írok neki. Megköszönöm, hogy vigyázott rám.
De akkor azt is meg kellett írni, hogy mi történt a katonával, akitől a képet kapta!
Meg hát! Meg is írtam úgy, ahogy vót! Nem köntörfalaztam én semmit! Megírtam, hogyan jutott hozzám a kép, és mi történt velem azután.
De hát, maga már akkor is tudott németül?
A nyavalyát! Azt majd szép lassan, lépésről-lépésre tanúgattam, oszt egyszer csak ekesztem eligazonni rajta. De mosmán jó előre szaladtunk az időbe!
Nem is baj Püspöki bácsi! Sok volt már a bajból így is! Evezzünk egy kicsit békésebb vizekre!
Meséljen arról, mi történt az után, hogy hazakerült a kórházból!
- Ha ugyan azt a sátort, annak lehet nevezni.
Nekünk az vót, mert más nem is lehetett vóna!
Mindkét kezével lenyúlt az asztal alá, és végigsimított térdein. Ép lábszárán hosszabban is elidőzött, hiszen annak kellett vinnie a terhet a másik helyett is. Kettő helyett szerette hát. A csonk, meg úgy hozzátartozott már világképéhez, mintha azzal született volna. Lelkében, nem volt már szikrányi önsajnálat sem. Elégedett volt a sorsával, pedig kijutott a nehézségekből bőséggel.
Kissé megnedvesítette ajkát a poharából, és Imre szemeibe nézve folytatta.
Otthon minden a fejetetején állt. Dógos kezekre vót szükség a helyreállításhó.
Amit nem lehetett elvinni, azt tönkretették. Újbú kellett mindent kezdeni. A ház állt, de rettenetesen elhanyagolt vót.
Mi lett az otthoniakkal?
Anyám és a nővéreim, valahogy megúszták a zűrzavart, de apámat meglőtték.
Élelemért vót úton. Véletlen kapta a golyót. Nem szenvedett.
- Szegény jó anyám… majdnem megzavarodott a gyásztól.
- Vigaszunk is hasztalan vót.
Egy darabig sírdogált még, aztán… egy reggel az ő lelke is apám után szökött.
- Már sírni sem tudtam.
- Megértettem, hogy így van jól.
- Annyira szerették egymást, hogy így kellett lennie. Belenyugodtam.
És a lányok?
Azok nagyon oda vótak. Hiába nyugtatgattam őket, hogy találkozik a lelkük a mennyekbe, akinek nem dóga, az nem értheti.
Az én utam más. Mindig is más vót, de a sebesülésem után gyüttem csak rá, mennyivel másabb, mint az övéké.
Aztán… szép lassan elsorjáztak a háztól, mert mindegyik talált magának párt.
- Ez, az élet dóga, ez ellen nem lehet tenni.
- Magam maradtam.
Újabb cigarettát csippentett két ujja közé a csinos kis tárcából, és a sercenő gyufa majd a körmére égett, míg megszította a parazsat, amíg elmélázott a múlt ködéből felbukkant képeken.
Apja szavát hallotta, amint éppen a kapálásból ballagtak hazafelé.
- Arról mesélt, hogy az emberek addig élnek a földön, amíg dolguk van az élettel.
Aki befejezte a dolgát, az mehet békével. Annak a lelke a mennyekbe száll, és majd egyszer, amikor újra feladatot szeretne vállalni, megszülethet megint.
Azt mondta, hogy csak a test hal meg, mert a lélek örök és halhatatlan. Meg azt is, hogy a lelkek a mennyekben is felismerik egymást.
- Nem a szemeikkel, mert arra ott nincs szükség. Talán senki sem tudja, pontosan hogyan is történik, de egymásra találnak, és boldogok. És, hogy ezek a lelkek, különböző viszonyban, de lélektársak maradnak itt a földi életben is.
- Erről mindenki megbizonyosodik, amikor a lelke a mennyekbe kerül, csak itt a földi létben van behúzva a függöny az ismeretek előtt.
- Új élet, új feladat. Az ember ne kutakodjon a múltjában, hanem foglalkozzon csak a jelenével! Előbb boldogulhat abban.
Maga sem vette észre, hogy ujjai között füstölgő cigarettája, szívatlanul is félig égett.
Imre tapintatosan hallgatott, mert nem akarta megzavarni az öreg révedezését. Talán már fáradt is lehet, gondolta magában. Az sem lenne csoda, hiszen a nyolcvanötödiket tapossa.
Aztán a beszélgetés elveszett fonala, újból megkerült.
Na de hol is tartottunk, Imre fiam?
Ott, hogy egyedül tetszett maradni.
Hát… éppenséggel nem nagyon tetszett, de úgy vót!
No… meg ne nehezteljen rám, ha néha viccelek!
Dehogy neheztelek én! Magam is a humoros oldalát fogom az életnek, Kálmán bátyám!
A nélkül, tán ki sem lehetne bírni! Jól mondom?
De jól ám! Rajtam is sokat segített már, hogy igyekeztem a dolgok vidámabb arcára mosolyogni! Jobb, ha az ember bizalommal tőtekezve áll a dógokhó!
Megtudhatnám, mi lett azzal a fotóval?
Hogy az ördög be ne, hiszen arró beszélgetünk!
Vót a falunkba egy tanítónő, akinek rokonai vótak odakünn, oszt tudott németű is valamennyit.
Az kértem meg, hogy fordítsa le, mi van a kép hátuljára írva.
És mi volt rajta?
- Szeretettel Helmuthnak, akit sohasem fogok elfelejteni. Remélem te is, megtartod jó emlékezetedben az ezüstsirály fogadót, Varnemündében. Helga.
Mit súgtak a megérzései Kálmán bátyám? Vajon mit akarhatott az a katona, hogy odaadta annak a lánynak a fotóját, akit a kedvesének tudhatott?
Ezen, magam is sokáig töprengtem. Végül arra jutottam, hogy mindenképpen akarta, hogy értesítsem a haláláról. Talán azért, hogy ne várja hiába… nem tudom.
És írt neki!
Írtam.
Hosszú ideig hiába vártam választ, aztán ecce csak, meggyütt.
Elmondja, hogy mi volt benne?
Hát persze!
Nagyon mélyen érintette Helmuth halálhíre, de mégis boldog volt a tudattól, hogy emberségesen bántam vele az utolsó perceiben. És attól is, hogy mosolyogva halt meg.
Örűt, hogy szenvedés nélkül tudott kilépni az életbű.
Nagyon megköszönte, hogy lefogtam a szemét, és szeretettel viseltettem iránta.
Aztán megadta a rendes címét, ha lenne még valami fontos.
- A vak szerencse, hogy megkapta az első levelemet, ugyanis a fogadóban, egy távoli rokona dolgozott. Ő nem tartózkodott ott, csak akkor, egyszer.
Sőt… nem is abban a városban lakott.
A fogadóban felbontották a levelemet, és úgy gondolták, hogy mindenképpen értesítik Helgát a történtekről.
Hát így vót.
Elképesztő! Hihetetlen, hogy tudott egy levél, ennyi nehézség ellenére célba érni!
- Az! De odaért, és az, hogy így történt, nem lehet a véletlen műve!
Ennyi véletlen nincs!
Valahogy, amúgy sem nagyon hiszek a véletlenekben. Maga hogy van vele, Imre?
Hát… mit is mondhatnék? Valahol azt hallottam, hogy két dologban hihet az ember.
- Az egyik az, hogy minden, ami a világon van, csak és kizárólag a véletlen műve, a másik, hogy semmi sem az. Hajlok arra, hogy az utóbbival kell megbékélnem.
Csak ízlelgesse nyugodtan! Aztán majd meglátja, hogy minden véletlennek tűnő dolog mögött, van valami magasabb rendű tervezettség, amit elsőre nem mindig lehet észrevenni.
Úgy gondolja, Kálmán bátyám?
Egyre erősebben hajlok rá! Nem köll mindig nagy dógokra gondúni! Néha apróságokban is tetten lehet érni az összefüggéseket. Csak tartsa nyitva a szemét! Aztán majd meglátja maga is, ha az a dóga, hogy látnia köll!
Az öreg töltött mindkét pohárba, aztán felemelte a magáét.
Erre igyunk, fiatal barátom! Ha meg köll látnia, el se kerülheti! Nekem elhiheti! Jól van minden úgy, ahogy van!
Hát Kálmán bácsi! Úgy legyen, ahogy lennie kell!
- Ha tervezettség… akkor talán én sem véletlen vagyok itt most magával?
Nem én mondtam, Imre barátom! Maga mondta ki! És vajon, hogy jutott eszébe? Véletlenül?
Nagy filozófust ismertem meg abban az egyszerűnek látszó bőrben, amit a magáénak mondhat, Kálmán bátyám!
Hát… az a maga dóga, hogy mit gondul, az enyém, meg az én dógom!
Ez már szent igaz! Hanem… ha meg nem sértem, engedjen folyást a történetnek, mert ha nem igyekszünk, még ránk talál sötétedni!
No… az még azért odébb van, mert még delet sem kongattak! Azt meg megérzi majd az én gyomrom is, cseppet se féljen!
- De, hogy szavamat ne felejtsem, ott tartottunk, hogy levelezni kezdtünk.
Először a tanítónő közreműködésével, aztán már ment magamtól is.
- Igaz, csak szótár segítségével, de boldogultam.
Ahogy sűrűsödtek a levelek, egyre több idegen szó maradt a fejemben. Az éjszaka csendjében, gyakran takaróztam a nyelvtankönyvvel. A végén már azt sem tartottam kizártnak, hogy éppen éjszaka szállnak a fejembe az ismeretek. Reggelre, valahogy mindig többet tudtam, mint előző nap, és eljött a pillanat, hogy már egyáltalán nem is hatott idegenül a szó.
Magam is hallottam már arról, hogy éjszaka igazodik el a tudás az ember fejében, úgyhogy nem gondolnám, hogy messze tetszik lenni az igazságtól!
Maga is küldött fényképet Helgának?
Küldtem, mert kérte, hogy küldjek!
És mit szólt hozzá?
Semmi különöset. Csak annyit, hogy jóságos tekintetem van, mint egy angyalnak. Valljon színt fiatal barátom, maga szerint is volt abban az angyalban némi túlzás, vagy nem?
Női szemmel minden más, Kálmán bátyám. De hát én mondjam ezt magának?
- No… látom, azért, ami a nőket illeti, valamicskét már maga is kupálódott!
- Pedzegeti már a lényeget! A női lélek rejtelmeit nem lehet egykönnyen kiismerni, barátom! Azért, próbálkozik az ember, de olykor rá kell ébredni, hogy más kottából játszanak!
No… de ne prézsmitálgassunk, hanem lássuk inkább a lényeget!
Egyszóval, plátói szerelem lett a kölcsönös levélváltásokból, hisz mindketten fiatalok vótunk, és valahogy egyet is gondótunk az élet dolgairól.
Szerelem?
Mért? Csak nem lepődött meg? Igen. Szerelem lett a dologból, és már azt fontolgattuk, melyikünk adja fel jelenlegi hazáját a másikért.
Ha meg nem sértem, megkérdezhetem, hogyan reagált a hölgy a maga háborús sérülésére?
Mondja csak ki nyugodtan, hogy féllábúságomra! Már nem zavar, ha beszélek róla, hiszen így kelek-fekszek már jó néhány évtizede.
Elnézte nekem, mert megszeretett, vagy talán sajnált is, bár nem szerettem volna, ha odáig jutunk.
Nem kell engem sajnálni! Semmi szükségem rá!
Éppen az előbb beszéltünk a véletlenekről.
- Ha nem lettem volna féllábú, sohasem ismerhettem volna meg Helgát.
- Ha nem bicegek súlyosan sérülten lemaradva a többiektől, nem botlom bele Helmuthba.
- Nem kerül hozzám a fénykép, és védőszent híján, talán nem is élem túl a sérülést.
Kezdenek már összeállni a véletlenekből alkotott képsorok, barátocskám?
Ahogy így végiggondolom, tényleg nem lehetett volna egyik, a másik nélkül.
És, hogyan alakultak azután a dolgok, Püspöki bácsi?
Hozzám költözött.
Csak úgy, egyszerűen idetelepült Németországból?
Hát… az egyszerűen, enyhe túlzás, mert akkora kálváriát jártunk a kérelmeinkkel, hogy azt nem kívánom senkinek, de végül, mégis összehoztuk.
Szóval megérkezett, és belenézhettem végre azokba a tengermély szemekbe.
Úgy elbűvölődtem, hogy egy szépnapon, elbicegtem vele a házasságkötő terembe, aztán ásó, kapa, nagyharang sem választhatott volna már széjjel bennünket!
Templomi esküvő is volt, Kálmán bátyám? A nagyharangról jutott eszembe.
Az nem vót. Egyrészt, az akkori politika, nemigen szimpatizált a templomi néppel, talán konkurenst láthatott benne… nem tudom. Másrészt, magunk se tartottuk elengedhetetlenül fontosnak a szertartást, mert az úr előtt álltunk mi mindketten, papi közreműködés nélkül is.
Helga is megtanult magyarul?
De még milyen kiválóan! Én tanultam tőle a németet, ő meg tőlem a magyart.
Jól kiegészítettük egymást.
Munkát is tudtak neki találni?
Hogyne tudtunk vóna! A legjobb varrónő vót, akit csak ismertem! Úgy dolgozott, hogy akármelyik szalonban kapkodtak vóna érte, ha városba kőtözünk, de szerencsémre, hallani sem akart róla. Megszerette a falusi nyugalmat.
- Azért, itt még másképp viszonyulnak egymáshoz az emberek. Mindenki ismeri a másikat, tudja, mire számíthat.
- Egy városban mindenki idegen. Sohasem szeretnék olyan helyen élni.
Én ott élek, Kálmán bátyám.
- Azért higgye el nekem, hogy ott sem mindenki idegen! Persze, annyi ember bizonyára nem ismerheti úgy egymást, mint ahogy egy kis faluban lehetséges, de vannak ott is barátságok. Ismerek én ott is segítőkész, rendes embereket.
No… félre ne értsen Imre! Nem támadom én a maga városát, csak nem vágyom oda!
- Nekem a vidék az, amit az otthonomnak tudok. A táj, az emlékeim, az állatok, és hát, itt nyugszanak az őseim is.
Hanem, mielőtt tovább lépünk, azt mondom, nyeljünk egy kortyocskát!
Na, isten- isten!
Egészségünkre Kálmán bátyám!
Imre! Maga sohasem dohányzott?
Nem.
- Még nem éreztem, hogy szükségem lenne rá.
Ide figyeljen barátom! Van magának fogalma, mekkora igazságot mondott ezzel?
Mire tetszik gondolni?
Arra, amit mondott. Arra, hogy nem érezte, hogy szüksége lenne rá.
- Sokáig magam is így vótam ezzel, aztán egyszer csak megváltozott valami.
Mi változott meg?
A helyzet.
- A fronton éreztem először, hogy rá kell gyújtanom. Valami kellett, hogy meg ne bolonduljon az ember. Más nem volt. Hát… így kezdtem el szívni.
Eleinte ellátmányként kaptuk a pakli dohányt, aztán, ahogy a helyzet kezdett mostohább lenni, már nem csak dohány nem jutott, de sokszor falatnyi kenyerünk sem vót.
Nem volt mit enni?
Nem.
Ettünk, amit talátunk. Kukoricát a fődrű, vagy gabonát gyűjtöttünk a zsebünkbe, de azt is csak eleinte lehetett, mert később már senki nem volt abban a helyzetben, hogy földet művelhetett volna.
- Azt, csak békeidőben lehet.
Vót, hogy nem találtunk semmit. Akkó éheztünk. Hitegettek bennünket, hogy jön az ellátmány, de nem jött. Megettük a penészes kenyeret is. Bármit, ami ehetőnek bizonyult. Maga talán el sem tudja képzelni, mekkora túlélési ösztön munkálkodik az emberben!
Na de ugorgyunk, mondta Pósalaki úr a Nyilas Misinek, a Légy jó mindhalálig című kiváló alkotásban.
Maga ismeri azt a könyvet?
Nem nézte ki belőlem, ugye?
Nem arról van szó! Csak meglepett, hogy ilyen széles látókörű tetszik lenni. Gondoltam, vidékre nehezebben jut el a kultúra.
Abban bizonyára igaza lehet, Imre barátom, de azért attól, hogy a kocsmában könyökölünk, még érdekelhetnek bennünket más dógok is.
Magam is úgy gondolom, és jólesett ezt hallani.
Hogy folytak tovább a házas hétköznapok?
Két gyönyörű fiunk született. Mindkét nyelvre megtanítottuk őket.
- Aztán… valahogy úgy elröppentek az évek, hogy már dédunokáim vannak.
Két kislány és egy fiú. Tündéri kis kölykök, imádom őket, és ők is nagyon szeretnek!
Időnkén meglátogatnak a fiaim. Hoznak ezt-azt, amire szükségem lehet.
Mióta magányos, Püspöki bácsi?
Magányos? Mért lennék magányos?
- Ja… azt akarta kérdezni, mióta vagyok Helga nélkül.
Hát… úgy is kérdezhettem volna.
Egy éve röppent el a lelke, ha ugyan megfelelő a szó, mert gyakran érzem úgy, hogy nem ment messzire. Pedig, nem én tartóztatom, higgye el!
- Többet gondolok én arról, minthogy magamhoz kössem abban a szabad állapotban, amiben van.
- Magától látogat hozzám.
Persze… nehogy azt gondolja, hogy valamiféle képzelgések áldozatául estem, egészen másról van szó!
Végül is, lehúztunk együtt ötvenöt évet. Az alatt megismerhettük egymást annyira, hogy egyértelműen kizárjam a képzelgést.
Olykor, a csukott szobában, szellőként cirógatja végig a bőrömet, mintha jelezni akarná, hogy nem vagyok egyedül.
- Tudom, hogy nem vagyok magam, ez nem kérdés. Apám is mesélt nekem ezekről.
- Nekem, ő is létező valóság, csak egy más síkon… ha érti, mire gondolok.
Azért is mondtam, hogy nem vagyok magányos.
- Helga néha körülleng, és válaszol is a gondolataimra. Gondolati síkon, nem számít a test.
- A gondolat, nem féllábú. Ott nincs szerepe a fizikai testnek. Szabadon jár-kel, korlátok nélkül, amikor és amerre kedve tartja.
- Ebbe az állapotba, kiteljesedik a szabadság.
Érdekes dolgokat hallok magától, Kálmán bátyám.
Bevallom, Gergő tánti határozottan felhívta a figyelmemet, hogy jól nyissam ki a fülemet arra, amit majd hallok, mert rengeteget lehet tanulni magától.
Hát… fiatal barátom, nem buta ember a Gergő, de mást mondok én magának!
Ne a fülét nyissa ki, ha hallani akar valamit!
Nyissa ki a lelkét! Azzal engedi be magába az ember az ismereteket! Azt mondom… ha a lélek nem nyílik meg, fülelhet maga napestig is! Egy kukkot se fog érteni abbú, amit összehordok magának!
Nagy tanító maga, Püspöki bácsi!
Úgy gondolja? És, ha szabadnom tudni, mitől lennék nagy tanító?
Hát nem is úgy gondoltam én, de amiről beszélgettünk idáig, azt egy iskolában sem tanítják.
- Ha mégis, akkor engem bizony, messzire elkerültek ezek az ismeretek.
Hallja meg, akinek füle van a hallásra, és lássa, akinek szeme van a látásra, mondja az írás.
A biblia és benne Jézus tanításai, ugye Kálmán bátyám? Több mint kétezer év távlatából?
Lehet az is! Nem az számít, hogy ki mondta, és még csak az sem, hova írták.
- Sokkal inkább figyelemre méltó, hogy örök-érvényű igazság rejlik a szavakban!
No… de ha kifogyott a kérdésekből, szívesen elbicegnék Marcsa kisvendéglőjébe egy jó babgulyásra, mert már igencsak jelzi a gyomrom az időt.
Bocsássa meg a tapintatlanságomat, aranyos Püspöki bácsi!
Dehogy tartom fel tovább! Annak is örülök, hogy ilyen türelemmel tetszett viseltetni irántam!
Köszönöm az őszinteségét, és ígérem, nem élek vele vissza, sohasem.
Persze, hogy nem! Hiszen egy tőről vagyunk mi szakasztva, Imre fiam!
Ami igaz az igaz! És a tanítást is köszönöm!
Az a maga dóga! Én csak elmondtam, amit gondolok, maga meg oda rostálgatja, ahova tetszik.
No… ballagjunk!
Illendően elköszöntek a folyamatosan cserélődő vendégektől, aztán az öreg, hóna alá kapta kopott mankóit, és komótosan megindult az ajtó irányába.
Imre, a bicegő alak hátán felejtve a szemét, elgondolkodva lépegetett.
Az utcán még hosszasan szorongatták egymás kezét, kölcsönösen örvendezve az ölükbe pottyant ismeretségnek, aztán, mielőtt elváltak útjaik, az öreg még búcsúzóul odavetette.
Én is okosodtam magátú Imre fiam! Jó papra is ráfér az, hátmég a magamfajtára!
Imre, kábultan meredt a féllábú tanító bicegő alakja után, míg a kis utca végén befordulva végleg eltűnt a szeme elől. Nyitva felejtett lelkében, elevenen visszhangoztak az öreg szavai.

Rágyüttem, hogy soha sem gondúhatom mán azt, amit azelőtt. Ami eddig vót, azt is az életem részének tudtam, de éreztem, hogy ezután, más lesz mán minden.

2011. július 27.




A teknő – mese felnőtteknek

Kerek erdő közepén, kicsi tisztás rejtekén, takaros kis házikójába húzódva tengette napjait egy mosómedve család.
Sika mama naphosszat a teknő fölött görnyedve mosta az erdei népek elpiszkolódott ruháit, és megelégedett a sors adományával, mert amióta az eszét tudta, mindig is mosónő szeretett volna lenni.
Morci papa, azzal töltötte napjainak nagy részét, hogy pöndörödő levelek alá gurult tölgymakkok után kutatott, de jó adagot halmozott a kosarába minden más ehető bogyóból is, ami az útjába került.
Szívesen gondoskodott a teknő mellett hajlongó feleségéről, és egy szem, neveletlen gyermekükről, Pancsiról.  
Igazodott is a kis mosómedvegyerek, ahogy csak tőle telhetett, és élete néhány hónapja alatt annyi mindent megtanult, hogy még a szülei is meglepődtek rugalmasságán.
Azért, hogy jó időbe legyen mondva, az öreg Morci, nem kevés ősz szőrszálat köszönhetett csemetéjük fára-mászási szenvedélyének, mert ha egyszer Pancsi fára mászós kedvében volt, átmenetileg mindkét fülére egyszerre kezdett nagyot hallani.
Morci papa ezen a reggelen is, éppen ez okból álldogált a sarkig kitárt ajtó küszöbén, türelmetlenül vizslatva a környező fák tetejét. Azon morfondírozott, hogy tán a látása sem lehet már a régi, mert a nyárvégi, óvatosan elszíneződő lombok között, sehogy sem sikerült a kis vadóc farkát ékesítő, fekete-fehér gyűrűket megpillantania.
Pancsi! Pancsikám! Hol vagy angyalkám? Mássz le rögtön te kis tekergő! Mindjárt indulunk, pedig biztos, hogy még fogat sem mostál!
Ejnye apjukom! Nem átallod fellármázni a fél erdőt? Még a madarak is alig ébredeznek, te meg úgy kajdászol itt az ajtóban, mint egy megszorult rigófióka! Mikor mosott volna fogat szegénykém? Hiszen, talán éppen most fordult a másik oldalára, ha csak fel nem lármáztad máris!
Hát az meg, hogy az ördögbe lehet? Hiszen, már lassan indulnia kellene az óvodába, ha csak el nem néztem az órát!
Ejnye hát… elfelejtettem volna mondani?
Úgy gondoltam, jobb, ha ma inkább itthon marad! Tegnap, mintha melegebbnek éreztem volna a homlokát. Tudod, milyen bolondul tűzött a nap! Nekünk is sok volt a jóból, hát még a kis gyöngémnek!
- Olyan kis szeleburdi teremtés! Ha belemelegszik a játékba, mindegy neki, hogy esik, vagy fúj, olyankor még a forróság sem zavarja!
Tudom én angyalom, én ne tudnám, hiszen majd kitekeredik a nyakam a felfelé nézésben, ha egyszer fára mászni támad kedve! Olyan magasra felgallyazik a kis haszontalan, hogy még nézni is rossz. Féltem, nehogy egyszer baja essék!
Na… jobb, ha meg sem szólalsz, vén tekergő! Te oltottad bele a fáramászást!
Pancsi ide, Pancsi oda, szíveskedtél gondoskodni róla, hogy a mosdóvízen kívül ne is találkozhasson a teknővel! Ha előbb orrontom meg a mesterkedésedet, szívesebben neveztem volna inkább Fáncsinak, hiszen úgy csüng a gallyakon, mint a májusi cseresznye!
- Pedig azt terveztem, hogy átadom neki az üzletet, ha megérik rá a helyzet!
Éppen ez az, amit nem bánok! Nézz csak a tükörbe Sikám, megláthatod, mire jutottál a teknő fölött hajlongással!
Pedig olyan tartásod volt hajdanán, hogy elég volt csak rád pillantanom, máris végérvényesen beléd szerettem!
Szépen vagyunk, mondhatom! Úgy látom, kezd rajtad kiütközni az időskori szenilitás!
Ha emlékeim nem csalnak, ez idáig, szóba sem került a tartásom!
Nem mindig azt mondogattad, hogy úgy ragyognak a szemeim a sötétben, mint a csillagok? Meg, hogy szinte beleszédülsz már a nézésébe is?
Mi mást mondhattam volna! Egész nap az erdőt kajtattam az apám mellett, hogy megtanuljam megkülönböztetni az ehető bogyókat a mérgezőktől, ami persze nem baj, mert most is abból a tudásból élünk!
Tehetek én arról, hogy csak este jutottam el hozzád?
Na és, ha ragyogott… hát ragyogott! Nem volt abba semmi csoda, csak egyszerűen este volt, és kész!
Este bizony! De nem csak este, kopott sörényű bajnokom, hanem régen is, és azt hiszem, inkább ez itt a kulcsszó! Emlékszel is te már arra, mit hadováltál össze azon a csillagfényes éjszakán, csak, hogy végre összebútorozzak veled!
Ne légy már ilyen közönséges, életem! Hiszen tudod, hogy még most is szeretlek!
Persze, hogy tudom!
- Mondod, hát tudhatom!
- De mennyivel egyszerűbb lenne a dolog, ha sikerül megőrizni magadban egy kicsinykét abból a romantikából, amivel fiatalkoromban levettél a lábamról!
Egyszerű ez így is Sikuci! Minek erről annyit prézsmitálgatni!
Igazad van! Hagyjuk is! Tudtam, hogy úgysem fogod érteni!
Azzal mindketten, kissé fontoskodva indultak a dolguk után. Sika, lógó orral fordult be a mosókonyhába, hogy szemügyre vegye az aznapi tennivalót, Morci meg karjára akasztott kosarával, megszokott reggeli portyájához készülődött, mert a kényelmetlenné váló szóváltás, bizsergetni kezdte vénülő talpait.
Tűnődve ballagott az erdei út méla magányában, mert lelkében, túlságosan is mélyre szántott az asszony elégedetlenkedése.
Az utóbbi időben, bizony, türelmetlenebbek voltak egymáshoz, ez tagadhatatlan.
- Mégiscsak lehet valami abban a fránya romantikában, mert korábban jobban megértették egymást.
- Jó volt a nyáresti csillagrengeteg hunyorgásában gyönyörködni, míg a ház előtti kispadon üldögéltek. Akkor bizony, még megfogták egymás kezét. Kitudja miért, valahogy, az is elmaradt.
A mosókonyhában sürgölődő Sika gondolatai is a régmúlt körül motoszkáltak, amikor megbotlott a fal mellé támasztott teknő kiálló szélébe, mely nagyot döngve csapódott a konyha kövére.
Hínye az áldóját, ez majdnem a frászt hozta rám! Ilyen váratlan izgalmak az én koromban, már károsak is lehetnek!
- Hanem, Pancsit alighanem sikerült kiugrasztanom az ágyból ezzel a hangzavarral!
Jó reggelt mamikám! Mi volt ez a dübörgés? Már megijedtem, hogy a tető szakadt ránk!
Attól az egytől, biztos nem kell félned kincsem! Apád jó néhány dologhoz ért! Ami az ő keze alól kikerül, abban sokáig lehet gyönyörködni! Hanem, milyen volt az éjszakád? Álmodtál valamit szentem?
Nem is tudom! Nem emlékszem már, de mintha valamit álmodtam volna. Olyan érdekes, hogy reggelre mindig elfelejtem az álmomat, pedig hajnalban, amikor megfordulok, még azt gondolom, hogy emlékezni fogok rá.
Mutasd csak a homlokod? Nem vagy már lázas?
Kutya bajom sincs mamikám! Ne aggódj értem! Akár óvodába is mehetnék, hiszen tudod mennyire szeretek az erdei állatokkal kergetőzni! Amikor elunom őket, felmászok egy jó magas fára, ahol végre nyugtom lehet.
Tudom kicsikém! Meg kell ígérned a maminak, hogy erősen kapaszkodsz, amikor magasra mászol! Tudod, mennyire féltelek!
Persze, hogy tudom, de hidd el, nálam jobban nem tud mászni senki! Miattam egy percig se fájjon a fejed!
Inkább apámmal békülj meg egy kicsit! Hallottam a reggeli vitátokat. Jobban szeretem, ha megértés van közöttetek. Úgy, mint amikor még egészen pici voltam.
Az asszony felkapta a fejét az utolsó mondatban megbújó vágyakozásra. Meglepte, hogy éppen a legkedvesebb emlékezteti a régi szép időkre. De hiszen, neki is éppen ez a legnagyobb bánata! Valami megváltozott, és senki sem tudja, miért.
Zavarát leplezve mart a távollevőbe.
Tudtam, hogy felébreszt az a mihaszna erdőkerülő!
Te kihallgattál bennünket? Tudod, hogy nem illik hallgatózni!
Nem volt arra szükség Mamikám! Olyan hangosak voltatok, hogy még dédanyámnak sem kellett volna bekapcsolnia a nagyothalló készülékét, ha itt lehetett volna!
Ejnye Pancsika! Azért ez egy kicsit illetlen volt, nem gondolod? Dédanyád emléke, több tiszteletet érdemelne!
Nekem mondod Mamikám? Te tudod a legjobban mennyire odavoltunk egymásért! Nálam jobban nem szerette senki, arról biztosíthatlak!
Jól van… tudom én, amit tudok! De azért mégis!
Megvárom, míg apád visszaér a reggeli gyűjtőkörútjáról, aztán mindenképpen be kell mennünk a városba.
Muszáj beszerezni ezt-azt. Néha meglepetések érik az embert, és gyorsan kell reagálni!
- Bonyolódnak a dolgok, kincsem!
Valami baj van, Mamikám?
Nincs semmi baj szentem! Igyekszünk vissza egy kettőre. Ígérd meg a maminak, hogy nem csavarogsz messzire, amíg úton leszünk!
Ha valamelyik pajtásod erre vetődne, játszhatsz vele nyugodtan, de csak itt a ház körül. Megbeszéltük?
Bízhatsz bennem anyucikám! Ígérem, nem fogsz csalódni!
Na… jön is már atyád! Gyorsan összekapom magam, mielőtt eszébe jutna morgolódni.
Jó reggelt Papucikám! Szerencsés volt a reggeli sétád?
Szép jó reggelt kincsem! Ahogy vesszük! A holló vinné el az összes vadmalacot, ami csak az erdőben turkál! Alig lehet találni lehullott makkot, mert ezek még az éjszakai pihenés helyett is az avart kajtatják! Még jó, hogy a magasabb bokrokat már nem érik fel, mert onnan is lelegelnék az összes bogyót. Milyen bölcsen van az kitalálva, hogy nem tudnak fára mászni!
De mi tudunk apucikám! Még jó, hogy mi tudunk!
Azért, ne szépítsük a dolgot kincsem!
- Apád maholnap annyira elkényelmesedik, hogy szégyenszemre a földön fog turkálgatni, mint a vaddisznók.
Mekkora szégyen!
Egyet se félj édesapám! Nem véletlenül tanítottál te engem fára mászni!
Együtt megyünk gyűjtögetni ezután. Te szedegeted, amit kényelmesen felszedhetsz, én meg csimpaszkodok az érett bogyók után. Legalább átadod nekem a tudást. Úgyis kérni akartalak, hogy taníts meg a mesterségre!
Szívesen tanítalak és angyalom! Hanem… anyád vigasztalan, hogy nem tud a teknő mellé kötni. Szeretné, ha egyszer átvennéd tőle az ipart.
És akkor mit fogunk enni, édesapám?
Azért még élek! Nehogy idő előtt temessetek! Amíg tudok, úgyis gyűjtögetek, ha segítesz, ha nem! De azért… jólesik, hogy így gondolod kincsem.
Sika mama érzékeny fülei, még elkapták az utolsó mondat foszlányait, amikor kilépett az udvarra, és bár az előzmény homályba veszett, örömmel látta, hogy apja és lánya ilyen jól megértik egymást.
Morci, zavarában vakargatni kezdte a fejét, mert alig ismert rá kedvesére.
Egy divatlapról szökött dáma állt vele szemben, legszebb ruhájában feszítve, mintha bálba menne, pedig csak a vegyeskereskedésbe készültek. Pancsi ujjongva csapkodta össze két mancsát.
Nahát Mamikám! Elképesztően jól nézel ki! Irtó jól áll neked ez a fazon!
Hanem Papa! Jó lesz, ha el sem engeded a mancsát, mert még azt gondolják, hogy eladósorban van jó anyácskám!
Túlzol Pancsikám, túlzol! De azért aranyos vagy!
Te meg ne bámulj már mamlasz, hanem add a karod, mert a látszat erősen csalóka képet fest! 
Megszenvedek, hogy ki tudjak egyenesedni, hiszen valóban nagyot hajlított a derekamon az a nyavalyás teknő!
Igazad van neked, te Papa! Jobb is, ha Pancsika a közelébe sem kerül!
Jól van szívem, hát majd csak megleszünk valahogy.
- Éppen itt lenne az ideje, hogy elgondolkodj a nyugdíjazásodról.
Az élelemről, Pancsi meg én gondoskodunk. Nem is lesz nekünk semmi bajunk, majd meglátod!
Jó lesz beosztani az erőt, addig, amíg még lehet!
Nehezedj csak nyugodtan rám, aztán ballagjunk, mert hosszú út áll még előttünk!
A kis mosómedvelány még sokáig nézett a két öreg után, és büszkén állapította meg, hogy a pergő évekkel dacoló szülei, még mindig milyen jól néznek ki így, együtt.
Jót tesz nekik egy kis séta, hiszen mostanában csak a munkának éltek.
- Mamácskát valóban jó lenne már nyugdíjazni, hiszen éppen eleget mosott már az erdő népére.
- Van itt hármójukra mit mosni amúgy is, minek még másokét is felvállalni.
- Ezután, többet lehetnének együtt.
- Mamácska is elsétálhatna velük az erdőbe, legfeljebb lassítanának kicsit a tempón.
- Igazság az, hogy a Papa is nehezebben szedi már a levegőt, csak igyekszik titkolni.
Titkolózni pedig, teljesen felesleges, hiszen előbb-utóbb, úgyis mindenre fény derül.
Merengéséből, Ravaszka furcsa hangja zökkentette vissza a valóságba.
Unatkozol Pancsika? Szia, hogy vagy?
Egyedül. De nem unatkozom, csak elgondolkodtam.
Mit csináltál?
Gondolkodtam… az élet dolgain.
Nahát, hogy te milyen okosakat tudsz mondani! És mire jöttél rá, ha szabad érdeklődnöm?
Semmire! Vagy, ha úgy tetszik, mindenre!
Na ne feszegesd a türelmemet kis-anyám, hanem beszélj már világosabban, mert ebből a zagyvaságból egy mukkot sem értek!
Nyugi! Ha megkönnyebbülsz tőle, elárulom neked, hogy én sem mindig értem.
Azt hiszem, jobb, ha jegeljük egy időre ezt a témát, mert az én agyam már ennyitől is ledobta a láncot! Nem játszanánk inkább valamit?
Bánom is én… játszhatunk, ha nincs kedved beszélgetni.
Ki mondta, hogy nincs kedvem beszélgetni?
Te mondtad, hogy jegeljük a témát, vagy nem?
Mondtam, de csak azért, mert nem tudtalak agyilag követni. Ha nem zagyválnál, akár érthetnénk is egymást.
Na jó! Tudod mit? Maradjunk abban, hogy jobb veled inkább csak játszani! Rendben?
Jó! És mire gondoltál, mit játsszunk? Boltosat? Vagy bábozzunk inkább?
Játszunk most inkább olyat, amit kint lehet! Ráérünk behúzódni, majd ha melegünk lesz.
Tudod mit Pancsi? Labdázhatnánk egy jót. De a házatok előtt szűkös a hely. Menjünk inkább egy kicsit odébb! A szomszédos tisztáson jót játszhatnánk!
A labdázás rendben van, de a kicsit odébb, az sajna nem megy. Megígértem anyának, hogy a ház körül maradok.
Na és? Ha nincs itthon, honnan fogja tudni merre játszottunk?
Nem jól fogod a kérdést kis-pofám! Nem az a lényeg, hogy megtudja, vagy sem, hanem az, hogy megígértem!
Mit számít az, hogy megígérted! Csak magunk vagyunk! A kutyát sem érdekli, mi történik arra, amerre már nem ér el a szaglása!
Ez a szöveg rád vall, Ravaszka! De azt mondom, filozofálgatás helyett, kezdjünk végre labdázni, mert mindjárt megjönnek a mamáék, aztán már inkább csak velük lennék!
Na rúgjad Pancsi! De ide, ahol vagyok, mert nagyon nincs kedvem a bokrok alját szimatolgatni a labdád után!
Idefigyelj te Ravaszka! Segítenél nekem megfejteni, miért érzem úgy, mintha kissé elszemtelenedtél volna? Már miért rúgnám máshova a labdát, mint ahol vagy?
Mert a lányok általában két bal-lábbal születnek, ha eddig még nem hallottad volna!
Igen? És kitől hallottad ezt a nagy okosságot? Beavatnál a titokba?
Ahogy akarod! Az apámtól, de még a nagyapámtól is!
Ezer bolha költözzön a bundátokba, ti szégyentelenek! Hát nem sül ki a szemetek? Ilyet tanítani az ifjúságnak! Hova lesz így a világ? Még jó, hogy a rókákon kívül mások is léteznek benne!
Miből gondoljátok, hogy bármelyiktek többet ér, pusztán attól a balesettől, hogy hímneműnek született?
Azért, mert így tanították az őseink! És ha így tanították, akkor így is van!
Óriási tévedés áldozatai lettetek, kis-pofám!
De azért visszarúghatnád már azt a labdát öcskös, mert ha nem vigyázol, mindjárt megaltatja a tejet a szádban az a nagyokos filozófiátok!
Jó, hogy éppen te tartasz nekem hegyi beszédet a szemtelenségről, Pancsikám!
Én nem szemtelen vagyok édesapám, csak felvettem az elém ejtett fonaladat!
Úgy próbálok viszonyulni hozzád, ahogy te is viszonyulsz hozzám. Csak nem kezdesz el érzékenykedni éppen most, amikor végre sikerül rád hangolódnom?
Ravaszka tehetetlenségtől sértődött hévvel kapta lábfejre a labdát, nem is gondolva arra, mekkora kalamajkát okoz félresikerült rúgásával.
A labda jócskán elkerülve Pancsit, elzúgott, mint egy üstökös, aztán a ház falához támasztott fateknőn hatalmasat puffanva, messzire pattant. A teknő eldőlt, és azon nyomban ketté is hasadt.
Mit tettél, te szerencsétlen! Nem tudsz odafigyelni, hova rúgod azt az átkozott labdát?
Jobb, ha két bal-lábról gyártott elméletedet olyan mélyre ásod, ahonnan a legjobb szimatú harci eb sem tudja kikaparni!
Jaj! Ne haragudj Pancsi! Nem így akartam, csak lecsúszott a lábamról a labda!
Én nem haragszom, de a papám lehet, hogy más véleményen lesz! Jobb, ha már kezdesz is készülődni lelkileg!
Fogalmam sincs, mit kereshetett itt az a teknő. Rendesen, a mosókonyhában lenne a helye.
Szóval azt mondod, hogy nem szokott a falhoz támasztva lenni!
Nem hát! Sosem láttam még itt! Nem is értem, hogy került ide! Te… itt volt ez már akkor is, amikor belekezdtünk a játékba?
Jó kérdéseid vannak!
Hol a nyavalyába lett volna?
Nem gondolod komolyan, hogy az alatt sétált ide, míg mi rugdaltuk a bőrt?
Azt nem, de mégsem értem!
Figyelj csak Pancsi! Ha nem szokott ott lenni, akkor szerintem nem is mi vagyunk a hibásak.
Hát kicsoda? Talán volt itt még valaki rajtunk kívül?
Nem úgy értettem, hanem úgy, hogy aki odatette, rossz helyre tette. Mi arról igazán nem tehetünk, hogy nem a helyére volt téve.
Miben sántikálsz te Ravaszka? Csak nem akarod a felelősséget átpasszolni anyáékra?
Elég volt nekem a labdát passzolni, láthatod, abból is mekkora zűrzavar kerekedett!
Már, hogy keveredett volna? Egyszerűen bevalljuk, hogy mi történt, és kész!
Meg vagy te őrülve? Ha ezt a teknőt az apámnak kell kifizetnie, lenyúzza a bőrömet! Olyan biztos az, mint ahogy itt állok!
Meg, ahogy a teknő ketté van hasadva. Mert az is legalább annyira biztos.
Jaj, ne mondogasd még te is!
Nem elég bajom van már így is? Hanem, tudod mit?
Mondjuk azt, hogy egyszerűen csak eldőlt, amíg mi a szobában báboztunk! Az nem hazugság, mert tényleg eldőlt.
Nem. Az tényleg nem hazugság.
Na ugye?
Ugye. De az összes többi körülmény viszont az. És hazudni márpedig nem fogunk!
Akkor már most tudom, hogy jobb, ha elbujdokolok! Ezt a szégyent! Hova jutottam!
Ahova az a nagyokos önteltséged vezetett! Oda jutottál! Ha nem sajnálnálak, azt is mondhatnám, hogy megérdemelted.
Miért, sajnálsz te engem egyáltalán?
Persze, hogy sajnállak! Azért mondunk el mindent úgy, ahogy volt.
Nekem meg ezt tanították a szüleim, de még azoknak az ősei is.
Amíg tovább szőtték a beszélgetés fonalát, Morci bácsi hangja dörrent a lomboktól takart ösvényen, majd kisvártatva ő maga is előbukkant a sűrűből.
Hanem, Pancsi szeme valósággal elkerekedett a látványtól, mert az öreg fejét borító vadonatúj fateknő, kovácsfújtatóra emlékeztető hanggá változtatta szuszogását.
Hangja félelmetesen zengett, ahogy a ház fala előtt heverő pórul járt teknő közelébe ért.
Csak, hogy végre lekerül már ezt a kolonc a nyakamból, Pancsikám!
Úgy látom, a repedtnek, végleg befellegzett! Megsínylette szegény a mértéktelen forróságot! Hiába… ami egyszer tönkrement, az tönkrement. De hát mit is sóhajtoznánk rajta, hiszen szépen kiszolgálta az idejét így is. Éppen ideje volt már, hogy új legyen helyette!
Gyertek a konyha hűvösébe gyerekek, mert még megbuggyantok ebben a teknőrepesztő hőségben!
Hanem, majd elfelejtettem! Megbújt a zsebemben egy kis finom csemege! Körbeülhetnénk az asztalt, és elropogtathatnánk az új teknő örömére.

2011. augusztus 16.





A rózsabimbó
Az öregedő kicsi ház megsápadt fala előtt, vérpiros foltokban virítottak a bársonyszirmú rózsák, melyek nem csak látványukkal, de illatukkal is rendre meglassították a járdán koppanó lépteket. A sötétzöld levelek közül büszkén nyújtózó szárakat, különböző nagyságú égre néző bimbók serege díszítette. Ezek a bimbók nem siettek úgy, mint társaik. Úgy gondolták, ráérnek  még a szirombontással. Reményekkel telve nevelgették a zöld palást alatt szunnyadozó szirmocskákat, mint édesanya, bölcsőben ringó gyermekét. Az alvó virágszirmok, tudták, hogy egy napon eljön majd az alkalmas pillanat, amikor ők is éppen úgy viríthatnak, mint megcsodált társaik. Napról-napra egyre több, és több bimbó nőtte ki szűkre méretezett páncélját. Előbb csak megfeslettek, majd büszkén villantották világra vöröslő, de még ezer ráncba gyűrődött szirmaikat, sejtetve, hogy a csoda hamarosan napvilágra kerül. Csak egy bimbócska váratott még magára. Talán, nem hitte el a társainak, hogy ő is legalább olyan szép tud majd lenni, mint ők, ki tudja. Mindenesetre, várt még a szirombontással. Csak gyönyörködött a többiek feszesre simult bársonyosan illatozó szirmainak pompájában, és szerette a látványt, de még várt. Talán maga sem tudta, hogy mire. Egy napon, bekukkantott a nyitva hagyott léckapun egy kisfiú, aki már régóta szerette volna közelebbről is megcsodálni a rózsákat. Vágyta belélegezni illatukat, végigsimítani bársonyos szirmukon, megcsodálni a fénylő levélkéit. Odalépett hát a bokorhoz, és határtalanul boldogság öntötte el a lelkét a szeretett virágok közelében. Hanem egy pillanatra el is szomorodott, amikor meglátta, hogy az egyik bimbócska, még mindig körbezárt zöld burokban szorong. Szerette volna őt is virágpompájában magába fogadni, ezért úgy gondolta, hogy szeretettel gondol a kis bimbóra, amikor csak eszébe jut. Minden nap eljárt a virágokhoz, és sohasem felejtett el végigsimítani a különc kis bimbón. Aztán egy nap, megtörtént a csoda. Már a kapuból látta, hogy a feslő bimbóból, pompázatos szirmok tárulkoztak, varázslatos illatot bocsátva az ég felé. Tudta, hogy hamarosan bekövetkezik ez a pillanat, de számára is meglepetés volt, hogy ilyen hirtelen megtörtént. A kisfiú, azóta is minden nap megcsodálja a pompázatos virágokat. Szeretetével végigsimít rajtuk, akkor is amikor másfelé vezet útja. Tudja jól, hogy egy napon, elhervadnak azok a vöröslő szirmok, és fáradtan hullnak majd alá, de a szeretet, melyben kibomlottak, sohasem hervadhat el.


2011. szeptember 3.




 
Az idő – mese, nem csak gyerekeknek

A nagy fekete madár tolla kékes fényben játszott, ahogy bizonytalanul imbolygott egy megvénült, odvas diófa veszélyesen hajladozó ághegyén. Miközben erős karmaival elszántan markolta a csenevész gallyacskát, lábai alá le-lehajolva azon mesterkedett, hogy elérje azt az utolsó szem diót, ami valami csoda folytán, még április derekán is képes volt tartania magát. A varjú ütemesen hintázott a délelőtti, verőfényes napsütésben, és ha történetesen ő is éppen arról az erősen korhadásnak indult fatuskóról láthatta volna veszélyes mutatványát, ahonnan az a kissé messzire csavargott rókalány, akinek szürke szőrszálaiba már jó néhány vöröslő szálat is belekevert az idő, bizonyára maradéktalan elégedettséggel töltötte volna el a látvány. Ám amint meglátta a kormos lábú szőrgombóc bamba tekintetében bujkáló vágyakozást, azonnal kizökkent amúgy is ingataggá vált nyugalmából.
- Kár… hogy ilyen szemérmetlenül leselkedsz utánam, te kis csitri! Kár… kár… nagy kár! Anyád nem tanított még, hogy nappal a kotorékba húzódva kell sunyítanod? Jobban teszed, ha fényes nappal még véletlenül sem kódorogsz a környéken, mert ha meg találják hinteni a hátsódat söréttel, nemigen lesz időd kinyalogatni abból a szépen vörösödő bundácskádból, arra mérget vehetsz! Bár, ha jól meggondolom, azért sem lenne túlságosan nagy kár!
- Mi az a sörét, varjú-bácsi? És talán te is leselkedtél minálunk, hogy tudsz a nyalogatásról? Anyukám szerint, egy egészséges róka hátsójának is tisztának kell lennie, de arról a micsodáról, amit az előbb említettél, még nem tanított.
- Kár… kár… nagy kár… hogy nem tanított! Hát akkor jó lesz, ha minél előbb megtanít rá! Meg arra is, hogy legalább te nem csavarogsz el, ha ő maga, kár… kár… hogy képtelen betartani a szabályokat. Van neked fogalmad, mennyi mindent láttam én, kár… innen a magasból? De majd megtanulod te is, hogy mi a rend, ha ugyan lesz rá elég időd!
- Az meg micsoda?
- Kár… hogy mi, micsoda? A rend, vagy az idő?
- A rendet az tudom, hogy micsoda! Hát az… az a valami, ami nem sokáig tud lenni minálunk, mert hol innen, hol onnan folydogál be a homok az otthonunkba. Anyukám azt mondta, hogy nem kell tőle kétségbeesni, mert egy ügyes róka, akárhonnan kiássa magát. De azt is tanította, hogy a kotorék környékére úgy kell ám vigyázni, mintha sohasem jártunk volna arra. A másik valamiről mesélj inkább! Arról, amiről az előbb azt mondtad, hogy lehet, hogy nem is lesz nekem. Mit károgtál, hogy mi nem lesz nekem?
- Kár… ha a tanulatlan agyaddal azt hiszed, hogy sértőnek tartom a hangomra tett megjegyzésedet! De mit is kérdeztél? Ja, persze… az idő! Az bizony fiacskám, az a valami, amiből talán nem is olyan nagy kár… hogy nektek kevés szokott jutni! Éppen eleget tudok már a viselt dolgaitokról, hogy így vélekedjek! Megéltem már százhúsz tavaszt, de nem nagy kár… hogy sohasem láttam még tíz évnél öregebbet a fajtátokból! Pedig elhiheted jómadár… hogy elég jó rálátásom van a dolgokra. Azt, hogy miért jut nektek ilyen kevés idő, nem az én dolgom tudni, de ha kíváncsi vagy a véleményemre, elkároghatom neked. Talán éppen azért, mert kár… kár… nagy kár… hogy javíthatatlanul fegyelmezetlenek vagytok! Bizony, bizony!
- Milyenek vagyunk varjú-bácsi? Mit károgtál, hogy milyenek vagyunk? Mesélj még erről! Anyukám sosem mesél nekem arról, hogy milyenek vagyunk! Pedig úgy szeretném tudni! Onnan a magasból biztosan láthatsz olyasmit is, amit mi innen a földről nem láthatunk… ugye? Kérlek szépen varjú-bácsi… meséld már el, hogy milyennek látsz onnan fentről bennünket!
- Kár… kár… nagy kár, hogy ilyen kis bugyuta vagy még gyermekem! És az is nagy kár, ha egy pillanatig is képes vagy komolyan gondolni, hogy elgémberedett lábakkal hintázva ezen az életveszélyesen vékonyka gallyon, előadásba kezdek neked az élet dolgairól?
- De hát ki mondta, hogy ott kell hintáznod? Hagyd a csudába az a diót és gyere inkább ide mellém erre a tuskóra! Itt legalább kényelmesen kinyújthatnád a lábaidat! Hanem… tudod mit! Kergetőzhetnénk egy kicsit! A rigókkal is szoktam ám kergetőzni, tudod… akik a gilisztákkal játszanak a földön! Vagy te nem szeretsz a földön játszadozni?
- Te teljesen idiótának nézel, mondd csak? Kár… kár… hogy ilyen bugyuta szöveggel szeretnél lecsalogatni a fáról, te kis alamuszi-nyuszi!
- Miért ne jöhetnél? Vagy talán… nem is tudsz leszállni onnan? Á… tudom már! Talán megsérült a szárnyad, hogy annyira sajnálod? Anyukám megígérte, hogy ha sérült-szárnyú madárra bukkanunk, majd enged egy kicsit játszadozni vele.
A kicsi dióval való hasztalan próbálkozás, amúgy is kissé felingerelte már a nagy fekete madarat, de különben sem gondolta, hogy humorosnak kellene lennie.
- Egy hagyománytisztelő varjú, legyen komoly, és ne humorizálgasson egy földhözragadt jöttmenttel! Különösképpen, ha történetesen még ellenség is az illető.
Elértve az ártatlan kérdést, mogorván morrant a rókacsemetére.
- Na ide figyelj te kis neveletlen bolhafészek! Ha azt hiszed, hogy teleettem magam csávázott kukoricával, hát akkor nagyon tévedsz! Nagyon is jól tudom, hogy miért kell távolságot tartanom a magadfajtával! Azért gyermekem, mert ez is egy törvény! Igaz, hogy nem a ti törvényetek… de a varjúké, mindenképpen. Mit gondolsz, hogy élhettem meg százhúsz évet? Úgy kis-barátom, hogy betartottam a törvényt. Én betartottam! Azt ajánlom, hogy te is tartsd be a magadét, és sürgősen kotródj a vackodba! Majd éjszaka előjöhetsz! Akkor engem már, meg nem találhatsz, arra mérget vehetsz! Egyébkén is… miből gondoltad, hogy ilyen gyermeteg dumával elaltathatod az én messze földön híres óvatosságomat? Az enyémet? Kár… kár… nagy kár… hogy nem tanultad még meg, mi az idő! Az idő… te kis vakarcs… amit akkor nyerhetsz, ha a messziről megcsillanó puskacsövet, időben sikerül kiszúrnod!
Csakhogy ti ahhoz, kár… kár… hogy ezt kell mondanom, de túlságosan is tehetségtelenek vagytok pajtikám!
- Ne haragudj rám varjú-bácsi! Nem akartalak felbosszantani! Már… alig merem megkérdezni, hogy mire céloztál azzal a tehetségtelenséggel? Erről sem tudok még semmit!
- Kár… kár… hogy én nem célozhatok semmire! De ne is törődj vele… mert majd a vadász céloz helyettem is! Akkor aztán, kár… hogy addig a felismerésig sem juthatsz már el, hogy éppen a te bolhától hemzsegő bőrödre ment a játék!
- A játék! A játékot, azt nálam jobban nem szeretheti senki! Imádok kergetőzni, bújócskázni, meg minden effélét! Bár, azt tanította az anyukám, hogy a bőröm még a játéknál is fontosabb! Arra nagyon kell ám vigyázni! De azt az egyet még tényleg elmondhatnád, hogy mi az a tehetségtelenség?
- Kár… hogy sehogy sem akarod érteni, mert gyermek még az eszed! Nem csak azok vagytok, hanem kár… hogy ezt kell mondanom, de még együgyűek is!
- Miért vagyunk együgyűek, varjú-bácsi?
- Mert túlságosan is nagyra vagytok a szaglásotokkal! Kár… hogy elvakultságotokban azt gondoljátok… annyi is elég a boldoguláshoz. Ha kétszáz évig élhetnétek, akkor se lenne fogalmatok arról, hogy innen felülről mennyivel másképpen festenek a világ dolgai! De majd eljön az idő, amikor te is rájössz, kár… kár… ha ugyan rájöhetsz, hogy milyen kevés azzal a vigyori rókaképeddel koslatni a csalitba olvadt nyomok után. Kár…
A kis rókalány nem igen tudta, mit érthet azon a holló, hogy együgyű, de azt sem tudhatta, mennyivel másképpen festhetnek a dolgok onnan felülről. A kétszáz évről, meg a balgaságról sem lehetett fogalma, hiszen mi dolga is lett volna velük. A szaglásról, a boldogulásról, meg a csalitba olvadt nyomokról azonban már volt némi tapasztalata, úgy gondolta hát, ideje lenne kicsit azokról a dolgokról is beszélni, amikhez hozzá tud szólni.
- Na látod! Jó, hogy a szaglásunkat szóba-hoztad, mert az anyukám, tegnap, éppen arról tanított, hogy az a legfőbb kincsünk. Meg azt is… hogy a másik kincsünk, az óvatosságunk. Amiről azt károgtad, hogy híressé tett. Tudd meg, hogy nem csak téged tett híressé, hanem bennünket is! Bizony!
- Kár… kár… nagy kár… hogy nem tanultál semmit! Látom már, kár… minden szóért! Kár volt a drága időmet elfecsérelni rád! Oktondi vagy és az is maradsz! Kár… hogy sohasem leszel képes túllépni a rókaságodon, mert aki földhözragadt, azon még a levegő ura sem segíthet.
Ebben a pillanatban a kis róka minden idegszála összerándult attól a hatalmas dörrenéstől, amibe még a korhadt tuskó málladozó kérge is belerezzent.
Egy pillanatra még a szemét is behunyta, így nem lehetett tanúja annak a szégyenletes eseménynek, amikor az oktatást éppen, hogy csak befejező varjú, egyensúlyát vesztve koppant a sima kérgű szürke ágakhoz, hogy egy gondolattal később, tompa puffanással, kifordult szárnyakkal, terüljön el az óvatosan zsendülő áprilisi aljnövényzeten.
Amikor a kis tanonc résnyire merte nyitni szemeit, még az előbbinél is jobban meglepődött.
Aranyszínű glóriát font a nap, anyjának, semmiből előbukkant rókafeje köré, amint sejtelmes vigyorra húzott szájában tartotta az imént még magasban feszengő fekete madarat.
Az elárvult diócska, még búcsúpillantást vetett a lágyan ringó léptek ritmusában kékesen megcsillanó, hatalmas szárnyvégekre, melyek néma egykedvűséggel cirógattak végig a kotorékhoz vezető ösvény frissen zsendülő fűszálain.

2012. január 20.







Fecskék

Újabb szélroham söpört végig a lágy ívű dombok közt megbúvó, aprócska falu házsorai között, talán éppen abbéli bosszúságában, hogy a néhány nappal korábban átmázolt falak nehéz mészszaga, minduntalan vissza-visszaólálkodott a félhomályba meredt tulipánok sötétlő levelei alá.
- Márpedig rendnek kell lennie, ha addig élek is! - morfondírozott gondterhelten a szél, hiszen máskor is becsülettel helytállok, de ma aztán végleg nem hagyhatom, hogy a feltámadás napjára szirmot-bontó virágok finom illatába, holmiféle közönséges mészszag keveredjen.
- Eltakarítani minden idegen szagot, piszkot, messzire űzni azt a néhány elszáradt levélkét is, melyek a frissen zsendülő fűszálak sötét csomóiba kapaszkodva, reménytelennek tűnő változatlanságban bíznak! Ma kivételesen még a nyitva felejtett padlásajtó, sötétséget ásító szájába sem illetlenség bekukkantani, mert mire a legelső napsugár átbukik a dombon, rendnek kell lennie mindenütt!
Búcsúzóul még megzizzentette a pirkadatot áhító aprócska ablak meglazult üvegtábláit, aztán tehetetlenségében, - hogy képtelen elcsenni a szoba hallgatag homályában kuksoló, vén bútorokra ülepedett porszemcséket, bosszúsan lökte az ereszaljának azt a felnyurgult csipkevesszőt, melynek valamiféle csoda folytán sikerült elkerülnie a metszőolló hideg szisszenését.
A fagy-járta, horgas tüskék végigkarmoltak a kávézacc színűre érett deszkák horpadt erezetén, és apró neszezésükkel, akaratlanul is világgá zavarták a kisszoba időtlenségbe merült csendjét.
A politúrozott asztallábban vendégeskedő szú, cserszagú álomból nyújtózva, friss percegéssel hozta valamennyi fából készült alkalmatosság tudtára, hogy bármikor hajlandó átköltözni egy formás széklábba, de akár a faragott tükörkeretbe is, ha netán elunták volna már a magányt.
Mintha mozdulni látszott volna a reggeli imára kulcsolt ujjakat oltalmazó takaró, aminek meleg nap-sárgáiról, talán csak a megkopott bútorok és az éjjeliszekrényen strázsáló petróleumlámpa kényeskedve imbolygó lángnyelve mesélhettek volna, ha ugyan érdemes lenne hétköznapi dolgokról szót ejteni… de ugyan mit számíthat már az, hogy az éjszakák nyomában andalgó lusta hajnalok, nap, mint nap, áporodott szagot lehelnek a sárgák egykoron büszke aranyára.
Régen elsorvadt már az ünnepi dísszé avanzsáló gyertya megrogyott csonkja, és csak remélni lehet, hogy a dermedt viaszcseppek, talán dédelgethetnek még néhány halvány emlékképet a szebb időkből, amikor az öntudatlanul fickándozó lángocska, kedvét telve incselkedett a magasra libbentett ágynemű alól szökkenő huzattal.
- Messzire szakadtak azok a dolgos kezek, és hát, istenem… milyen felnőtt, milyen határozott lett az a jány! Pedig nem is olyan régen, még milyen kis gyámoltalan volt a kedves… hogy kellett vigyázni! Aztán az ember egy napon arra eszmél, hogy a búcsú kövérre hízott könnycseppjei útjukra indulnak a húsz tavasz virágillatát őrző, hamvas arcon, és amíg egyik kéz még zavarát leplezve babrál a dagadtra pakolt bőrönd fülén, a másik már az ajtókilincset rezzentve, alkalmas pillanatra vár.
- Búcsúzásra alkalmas pillanat márpedig nincs és nem is lesz sohasem.
- Legjobb csak a viszontlátásba bizakodva útjára bocsátani a távozót, ahogyan a fecskék emelkednek az égbe, mert az elválást csak nehezítheti a hiábavaló tépelődés.
Hiábavaló… szakadt fel egy nehéz sóhaj a pipafüsttől megsárgult harcsabajusz alól.
- A legszebb gyermekévek is olyan észrevétlenül szivárognak a múltba, ahogy a szomjazó vetések itatják fel a mennyekből aláhulló esőcseppeket. Önállóvá válik az ember, mint ahogy időtlen időktől fogva, önállóan bontanak szárnyat az eresz alatt kelt fecskefiókák is.
Szeptember derekán, egy csendbe fulladt reggelen, még szorosan markolja a kéz a szélesre tárt kiskapu veretes sárgaréz kilincsét, de az érzés már tévedhetetlen.

Elmentek.
Útra keltek a villanydróton csivitelő madárkák, és már csak a lélek láthatja úgy, mintha még mindig itt lennének.
- Valahogy mintha hűvösebb lenne ez a mai reggel. Hát bizony… akinek kedves a Cserhát lankái közti nyári kellem, az jól teszi, ha megbarátkozik az áprilisi reggelek roppanó harmatával is! Pedig néhány nappal ezelőtt már milyen jó idők jártak! Aztán, ha már amúgy is meleget lehel a sparhelt vasa, meg lehetne főzni azt a darab sonkát, amit ez a jány még karácsonykor itt hagyott, hiszen… ma már szabad!
- No… hanem, Rózácska már alighanem beszólt volna, hogy „elég a henyélésből öreg! Zabba mennek a lovak! Lásd, hogy Isten is a tenyerén hordoz… hoztam neked egy gyönge kupicával, hogy melegen tartsa a hóka bőrödet, ha kibújsz a hálóruhából! De szólj csak nyugodtan, ha nem találtam el a gusztusod… épp az imént fejtem!”
- Istenem… micsoda tűzrőlpattant teremtés volt! Hetvenhárom földi éve, szűkre szabottnak bizonyult, hogy megtapasztalhassa a szomorúság keserű gyötrelmeit!  
- Hiábavaló… ami elmúlt, soha többé nem jöhet már vissza.
A szoba homályába húzódott tükör látta, amint a borostás arctól elváló apró könnycsepp elillan a nap-sárgába öltöztetett vastag takarón, de jobbnak érezte most inkább csak hallgatni.
Minek is hangoskodna éppen most, amikor végre az asztallábban kérkedő szú is elhallgatott. Különben is… itt, most mindenre a csend vigyáz!
A csend… aki esztendővel ezelőtt, első látásra beleszeretett a szekrényben kuksoló, fekete kabátba és nem átallott faképnél hagyni érte, a frissen hantolt síron lobbanó, lángszínű tulipánok tengerét sem. Pedig, hogy is lehetett volna egy napon említeni azokat a néhai gyönyörűségeket, egy… valljuk csak be, régimódi, ráadásul fekete ruhadarabbal.
Az újdonsült társak, aléltan karolva botorkáltak az elárvult ház felé, aztán a csend kissé előre szaladt, hogy kaput tárjon az érkezőnek.
A csend határtalanul boldog volt, hogy ilyen nyugalmas otthonra lelt. Végre teljes jogú társ lett, aki nem csak szállást kapott, de szabadon uralhatott mindent. Bekukkantott hát, még az udvar legeldugottabb szegletébe is, hogy tüzetesen átvizsgálhasson minden zugot, és birtokba vehesse még az elárvult tyúkólat is, amiben szerencsére nem hangoskodik már egyetlen izzó tarajú, nagyszájú tollas népség sem. Utoljára még az istálló homályába is bemerészkedett és egyáltalán nem volt ellenére, hogy az is a tyúkól sorsára jutott, mert legalább ott sem kellett ujjat húznia senkivel.
Azóta hallgataggá vált itt már minden, - morfondírozott szótlanul a szoba állandósult nyugalmát fürkésző vén tükör. Idővel még a legrosszabb élethelyzet is megszokottság monotóniájába olvadhat, amiben talán már nem is tűnik olyan borzasztónak.
Azért mégis jó, hogy legalább a kerek asztal nem érzi magát magányosnak, hiszen a körülötte hallgató négy szék akkor sem tágít mellőle, ha nem ül már rajtuk senki.
De nem panaszkodhat az ágy sem, hiszen párja úgy simul hozzá az éj sötétjében, hogy néha bele kell pirulni. Ámbár… az egyiken már esztendő óta nem feküdt senki.
Márpedig a magánynál rosszabb dolog aligha lehet, morfondírozott magában a vén tükör, de épphogy csak kigondolta, rögtön el is szégyellte magát, mert eszébe jutott egykori tudatlansága.
Még most is beleborzong az érzéstől, mi lett volna, ha nem a miatt a gyászszínű fejkendő miatt borulnak éji sötétségbe rossz-emlékű nappalai, de végérvényesen is el kellett volna veszítenie fényét. Jobb becsülni azt a kis jót is, ami jutott! 
- Lám, elaludt végre…
- Bizonyára, villanydróton fecsegő fecskékkel álmodik… milyen szelíden mosolyog.

2012. április 17.


Ragaszkodás


Az álom és az ébrenlét ködszerű határán, a senki földjén kóborolhatott már jó ideje, és kedves időtöltéséből zökkentette ki az ismerős léptek neszezése, mely még csak bizonytalan foszlányként vált el az alapzajok monotóniájától; a langyos, délutáni szellővel feleselő, aranyba forduló nyírfalevelek fecsegésétől, egy távolban búgó fűnyíró tompa morajától, és az ácsok kopácsolásától, akik néhány utcányira egy készülő tető lécezésével foglalatoskodtak.
Először csak megbillentette az egyik fülét, hogy tisztábban kiválaszthassa a zajok közül a kavicsok jellegzetesen finom csikordulásait, amint a megroggyant bőrcsizmák vásott talpai egyik-másikat a többi közé préselték, abban a félreismerhetetlen ütemben, ahogy senki más nem tud lépni, csak az ő gazdája.

Az öreg szinte sohasem sietett. Ráérősen ballagott, mint akinek mindegy, mikor hova ér,

- hiszen az idő úgyis saját léptékkel mér, és halandó ember hiába is próbálná siettetni, vagy visszatartani, hasztalan lenne minden próbálkozás.
Rita most már a fejét is felemelte, és mindkét fültövét megmozdította, amitől egy kicsit a lefittyenő ezüstös fülvégek is felemelkedtek, de csak alig észrevehetően, ahogy az egy öregedő pumitól elvárható. Minden idegszálával a léptekre figyelt, és most már egészen biztos volt a dolgában. Izmai ösztönösen, rugóként lökték talpra, és néhány ugrással az alacsony léckerítésnél termett. Könnyedén pattant fel a térdig sem érő betonlábazatra, és téveszthetetlenül találta meg a lécek között azt a kettőt, ahol a közöttük lévő távolságot a gazdi még fiatalabb korában, tévedésből, egy kicsit nagyobbra méretezte, nem is gondolva arra, hogy milyen jó szolgálatot tesz vele egykoron.

Feje, egy kicsit oldalra fordítva éppen kifért a résen, és így már végigjárathatta tekintetét a keskeny, de azért elég hosszúra szabott utcán. Eszébe jutott egy pillanatra az a sajnálatos eset, amikor először jött rá a leskelődés ilyetén módjára, ám egy hirtelen felbukkanó, ijesztően berregő motorkerékpártól megriadva, visszarántotta a fejét. Az-az, csak rántotta volna, ha átfért volna. De nem fért át, és ez a felismerés majdnem az egyik fülébe került. Csúnyán lehorzsolta róla a bőrt, és érezte a szivárgó vért lecsurranni, de ami a legszörnyűbb az egészben, hogy nem lehetett megnyalogatni, hogy gyorsabban gyógyuljon. Még jó, hogy a tavasz legelején járt az idő, amikor a legyek még az éjszakai lehűléstől elbódulva napfürdőztek a falon, mert nyáron bizonyára, bölcsőnek használták volna az elhanyagolt sebet.
Ebben a pillanatban feltűnt a gazdi szikár csontos alakja, és ha Rita nem látta volna, akkor is biztos lehetett volna a dolgában, mert orrának érzékeny idegszálain, jóleső bizsergéssel hullámzott végig az öreghez szegődött pipafüst, ami talán már akkor is hű maradna hozzá, ha soha többé nem gyújtana rá.
Az út porától egyenletesen szürkülő, csizmaszárakba bújtatott, számtalan sikálástól elgyötört vadásznadrágot sem igen lehetett volna leimádkozni róla, hacsak arra a röpke órácskára nem, amíg szárad a kötélen. Még a legnagyobb forróságban is csak úgy érzete jól magát, ha felgyűrt ujjú, lucernaszínű pulóverét, annak a sokzsebes mellénynek a takarásában tudhatta, amiből még a legbársonyosabb sötétben is szempillantás alatt előkeríthette a csontnyelű, keskenyre fogyott pengéjű bicskát, vagy ha a szükség éppen úgy hozta, a laposelemmel működő vén zseblámpát. Minden zseb más és más, nélkülözhetetlen holminak adott otthont. Az egyikben, szeretett apja emlékét őrző, elsárgult üvegszemű katonai iránytű lapult, a másikban többféle vastagságú madzag, de különböző méretű tasakok nélkül sem lehet létezni, mert ha valami jóféle gombával kecsegtetne a szerencse, azt is tenni kell valamibe!

Így kapott helyet, még más, ki tudja miféle, - sokak számára talán haszontalannak tűnő holmi.

A zsírosodó kalapon, mely újkorában még harmonizált a pulóver színével, minden lépésnél megrezzent az a néhány égszínkék madártoll, ami nemrégiben még a szajkók fészke alatt hevert a közeli tölgyesben.

A simára csiszolt, könnyű juharfabot hol kissé elmaradt, hol meg elébe került, ütemes koppanásokkal tarkítva lépteinek zaját.
Rita zsigereiben az izgalom tetőfokára hágott. Bőrén láthatatlan remegés futott végig, ami leginkább a mancsaiban teljesedhetett ki, mert felváltva kapkodta őket, mintha kitörni készülő vulkánon állt volna.

Már jól láthatták egymást, hiszen a távolság nem volt nagyobb egy kurta kőhajításnyinál, amikor az öreg halkan füttyentett, csak úgy köszönésképpen, ahogy szokása volt máskor is.

Rita óvatosan oldalt fordítva kihúzta a fejét a lécek közül, és a földre huppanva néhányszor megpördült. Míg villámgyorsan körülfutotta a zsebkendőnyi udvart, szeme sarkát le sem vette az utcáról. A vén kapu nyikkanását már, türelmetlenül szökellve várta, és amikor az öreg leguggolt hozzá, hogy becézgetve meglapogassa az oldalát, ő hirtelen felbátorodva villámgyorsan végignyalt a dohánytól elsárgult harcsabajuszon.

Aztán, ahogy hatott a simogatás, és a kis szőrgombóc egyre mélyebbre mártózott a szeretetbe, már kissé lenyugodva kísérte gazdáját a bejáratig, de ahogy az ajtó kitárult, máris a csöpp konyhába pattant a vén csizmák után.
Aztán csak leheveredett a pad elé, és le sem vette okos szemét a gazda mozdulatairól, aki az egyik zsebéből karcsú csirkecsontokat varázsolt elő. A kis házőrző, gazdájára sandítva, önfeledten rágta az ízletes csontokat, és apró lelke csordultig telve volt szeretettel.
Később, amikor a ház előtti kispadon pihentette az öreg, megfáradt lábait, Rita óvatosan lehajtotta fejét a foszladozó papucsokra, és talán még az is megfordulhatott okos fejében, hogy némelyik szakadáshoz bizony neki is köze lehet, mert amikor a gazdi nem látja, egy kicsit játszani szokott velük. Aztán a nagyra nőtt csendben talán egy kicsit elszunyókálhatott, mert megint előjött a régmúltból egy emlékkép, ami újabban mintha egyre gyakrabban látogatná.
Hatalmas tanyaudvaron vagy öt-hat társával közösen rohangálnak a foghíjas léckerítés mellett, és izgatottan várják azt a förtelmes dohogással közeledő traktort, amit rendre megugatnak, és ha lehet, kiszöknek, hogy utána rohanva harapdálhassák a nagy fekete kereket, ami időnként sarat hány maga után. Aztán a másik képen egymást marják a jobb falatokért, és az acsarkodásnak néha kegyetlen vesszőzés az ára, az ügyetlenebb pedig többnyire összeverve, megszégyenülve éhen marad. Az éhezés egyébként is mindennapos dolog a nagy tanyaudvaron. Néhány más kép is előjön a múltból, de a legkellemesebb mind közül az, amelyiken a gazdát látja, amint roggyant csizmáiban az udvaron áll, és először pillantják meg egymást. A halk füttyentésre maga sem tudja, mi vonzza az ismeretlenhez, de odaszalad, és megnyalja a felé nyújtott kezet, mely bizalommal végigsimít rajta. Örömében néhányszor körülszaladja, és már nem is mozdul el hirtelenkötött barátsága mellől. Aztán már leguggolva hozzá, ölelkeznek, hogy később túlcsordult bizalommal a szívében meginduljon új barátjával az ismeretlen felé, egy új életbe.
Rita felemeli fejét a foszladozó papucsokról, és hosszasan vallatja gazdája huncutkás tekintetét, talán csak azért, hogy megbizonyosodjon benne, hogy nem álmodta az előbb felbukkanó képeket. Vagy ha álmodta is, az álom a legutolsó képben valósággá lett. Egy olyan valósággá, aminek talán már semmi sem vethet véget ebben az életben.
Az meg csak lehajol hozzá, és néma válaszul két szikár tenyerébe fogja az okos kutyafejet, hüvelykjével játékosan megbillentve a kis ezüstös végű kajla füleket, és egy pillanatra eszébe jut az idő, mely mindenkor saját léptékkel mér, és halandó ember hiába is próbálná siettetni, vagy visszatartani, hasztalan lenne minden próbálkozás.

2010. november 29.










A csend titkai

A folyton babráló, vékony, bársonyos ujjacskák, kíváncsi természetükről megfeledkezve, szinte örökkévalónak tetsző mozdulatlanságba meredten lapultak, a dohányszagú, száraz, szikár marokban, mert a nagypapa szerint; várakozni, csakis megnyugvással lehet.
A pipafüsttel simított kezekből végtelen nyugalom áradt, amit Dorka már önmagában is nagyon szeretett, de jó volt hallgatni a borízű hang monoton duruzsolást is, mikor Máté papa, szusszanásnyi hallgatás után, újabb mesébe kezdett.
Bizony… az óvodai mesekönyvek történetei, nyomába sem jöhettek azoknak, amiket az öreg hang azzal a természetességgel kerített elő emlékezetének bugyraiból, amivel a bűvész kapja fülön az éjfekete cilinderben lapuló tapsifülest, és Dorka gyakran érezte úgy, hogy talán nem is igazi meséket hallott.
Életre lehelt valóságok voltak azok!
Éppen úgy, mint a mesék között lapuló csendek, melyek végtelen békéjében érlelődve, előbb-utóbb, újabb színes szálak szövődtek a lányka gondolataiba fészkelődött történetekbe; és az is nagyon jó volt úgy.
A kopott eresztékű lóca köré, békességet lehelt a fehérre meszelt falakhoz simult csend, melyet csak egy-egy izgága légy, kékesen csillanó zizzenése bonthatott volna meg, ha ugyan nem tartozott volna az a csendhez, már az idők kezdetétől.
Dorkának úgy tetszett, hogy a szivárványszínben játszó hártyák halk zenéje, éppen annyira természetes alkotóeleme a csendnek, mint az a néhány türelmetlennek tűnő dobbanás is, ami a frissen almozott istálló félig nyitott ajtaján türemkedett a nyárszagú délelőttbe.
Sejtette, hogy csupán csak óvatos szemrehányás akart az lenni, annak a hűségesen vissza-visszatérő fecskepárnak, akik beleszédülve a pimasz bögölyök szertelen cikázásába, épp, hogy csak kilestek a messze csábító égbolt kékjére.
Nyitott könyv volt előtte a fecskék élete, mert Máté papa minden részletre kiterjedő meséi, beavatták a titokba, de nem csak a villás-farkú repülőművészek titkaiba, hanem minden más hasznos és haszontalan jószágéba is, ami az udvarban, vagy a körül megfordul.
Bár… a papa úgy gondolja, hogy talán semmi sem tud igazán haszontalan lenni, mert mindennek kell, hogy legyen valamiféle értelme, beleértve a bögölyöket is, akárhogy is csípjenek!
Az öreg; valamiféleképpen ráhangolódva unokája gondolataira, szelíd mosollyal a bajsza rejtekében, éppen azt latolgatta, hogy a visszafojtott csiviteléssel cikázó vándorokat, a szemlátomást terebélyesedő Manci patkolatlan patáinak puffanási, vagy inkább a messze földön híres kötelességtudatuk igazította-e vissza. Mindenesetre bizonyos, hogy villámként vágnak azok rendet a renitenskedő rovarok között, mert első az élet!
Az élet, mely az elmúlással szorosan karöltve lépi mindennapjait, az idő úttalan útjain, - de mi dolga is lenne holmiféle elmúlással törődni annak a néhány pállott-szájú fecskefiókának, akik épp az imént nyeltek el jó féltucatnyit az öreg almásderes tomporáról levadászott, termetes zümmögő bajnokokból!
Csak növekedni! Erősödni még… mert az aszott horpaszú rókaként osonó reggelek, mint tétova tyúklépések, észrevétlenül kerülnek egyre közelebb az elválás visszavonhatatlan pillanatához!
A kopott lóca körül időző hangok, jó ideje beleolvadtak már a mindenség monotóniájába, és egyelőre nem is kívánkoztak újak, mert mindkettőjüket fogva tartották saját gondolataik.
Hatéves és hatvanéves, míg kéz a kézben időzött az élet más-más természetű dolgain, észrevétlenül merült alá az idő végtelennek tűnő csendjébe, mely tévedhetetlen mértékkel méri, mikor van ideje új életnek, és mikor kell jönnie az elmúlásnak.
Csend honol most a határban is, mert a delelőre hágó napsugarak, régen felnyalták már a kaszák vékonyra kalapált pengéinek kedves harmatcseppeket, de visszafogott szisszenésük, amúgy sem hallatszott volna fel a dombon kanyargó tetők, rőt-színű szalagjaihoz, mert túlságosan messzire nyújtóztak azok, a kaszálók harsogó zöldjeitől.
Csend volt hát…
Az aranyló búzamezők félrebillent kalászai is tűnődve hallgatták, mily belenyugvással simul közéjük az idő, átengedve a döntést az öröklétű bölcsességének; hiszen az aratók is csak a csend súgásában bíznak, mert az; amióta világ a világ, tévedhetetlen biztonsággal jelzi, mikor jő el az erőtől duzzadó szemek ideje!
Várakoznak hát… éppen azzal a rendíthetetlen nyugalommal, amivel a friss harmatot áhító, kövér levelű lucernatáblák is várakoznak; talán, mit sem tudva az élet dolgairól… meglehet, csupán csak azért, mert beleszerettek már az idő végtelen csendjébe.
A csendbe, mely tengernyi meséket rejt, de csak annak tárja fel titkait, aki úgy képes odaadni magát, ahogy az neki kedves!
Ha lehet, talán még az eddiginél is szelídebb mosoly suhant át az óvatosan ráncosodó arcon, mikor elébe-került a kép, amint először meséli a csöpp lánynak a csend titkairól szóló mesét, aki korát meghazudtoló érdeklődéssel, szinte szájtátva issza szavait.
A huncutkás mosolyra szűkült szemek előtt, akaratlanul is bontakozni kezdtek a történet szálacskái, melyet ki tudja hányszor kellett már újra és újra elmesélnie.
Szinte tapinthatóvá vált a csend, éppen úgy, mint valamikor réges-régen, amikor a csend még a megszokottnál is jobban elcsendesedett. Végtelennek tűnő csendességében, még arról is megfeledkezett, hogy létezik.
De bizony, hogy létezett, méghozzá nem is akárhogyan, mert ebben a szokatlanul elcsendesedett állapotában sikerült először meghallania a tündérek halkan csilingelő, semmi máshoz sem hasonlítható varázsénekét.
Nem is lehet azon csodálkozni, hogy nyomban beleszeretett a gyönyörű hangokba, és mivel sohasem volt irigy természetű, úgy érezte, mindenképpen meg kell osztania titkát másokkal!
Hadd hallja mindenki, aki csak tudja, és gyógyuljon gyorsan, aki képes még hinni a csodákban!
Bizony, hogy gyógyuljon, hiszen a csilingelő hangocskák, bűvös varázserővel bírtak!
Mondják, hogy akinek sikerül meghallania, annak még a legkeserűbb gyógyszer is megédesedik, de ha éppen nem is beteg, akkor sem igen fog rajta már semmiféle nyavalya! Hanem, hamarosan a napnál is világosabbá vált, hogy csakis a csend által lehetséges hallani a varázserejű hangocskákat, ezért a csend, cselekvésre szánta el magát.
Ahol megorrontotta, hogy létét tiszteletben tartják, ott ajándékul, a fülekbe lehelte saját türelmét; ami nem kis dolog, hiszen abban mindenki egyetért, hogy a csendnél türelmesebb, senki sem lehet!
A csend jóvoltából, futótűzként kezdett terjedni a türelem, mely a mai napig is folyamatosan terjed, és talán sohasem hagyja abba jótékony szokását, amíg világ a világ!
Egyre többen leszünk türelmesebbek és megértőbbek egymással, de legalábbis sokan szeretnénk, ha így lehetne!
Ezért is van úgy, hogy a csendet tisztelő emberek, nemcsak egymás gondolatait, de még az udvarban élő állatok gondolatait is képesek megérteni.
Dorka már egy jó ideje a megszokott arcot vizslatta, ám amikor a templomtoronyban szundikáló harang, delelőre riadtában, apró darabokra törte a csendet, mindkettőjüknek egyszerre, hangos nyikkanással intett búcsút az öreg lóca.
Aztán a szélesre tárt konyhaajtó jótékony homályába olvadt, a formás vállat terelő szikár kéz, és a hófehér porcelán tányérban illatozó húsleves párája mögül, öreg és fiatal, hamiskásan összekacsintott.

2012. október 8.





A szalonnabőr

A keskeny sarlóvá fogyott hold bosszankodva zsörtölődött magában, mert egy arcátlanul karcsú felhőfoszlány, mintha csak a türelmét próbálta volna mérlegre tenni, újra és újra eltakarta előle a kis palócfalu porlepte utcácskáját.
Dehogy zavarta volna őkelmét, hogy vaskos bársonyba burkolóztak a lágyan ívelő kerítésekre fűzött, fehérre meszelt házfalak. Hiszen nemigen volt azokon semmi, amit ne láthatott volna már unásig, hanem azt a kertek alján osonó, hetyke kalapot, mely épp az imént vált el a tölgyes lankáin megnyugvó erdei út sötétjétől, semmiképpen sem akarta szem elől téveszteni!
A szekér árnyékában szundikálgató göndör-szőrű házőrző, még csukott szemmel is tévedhetetlenül érezte, hogy az ősidőktől fogyó és hízó, nagy kerek fehérség, végre egy kicsit felhagyott leskelődésével.
Kutyafejében kesze-kusza gondolatokat indított a keskeny sarló formájú fény látványa, amivel egyelőre nem is volt különösebb baj, mert gyenge volt még abban az élet, mint a keletlen kifli-tésztában. Ám a nyugalmas idők éppen úgy fogyatkoztak, ahogy az opálos világosság napról-napra vastagodni látszott. Olyankor egyre kellemetlenebb energiák ostromolták amúgy is túlérzékeny idegrendszerét, és mire olyan kerekre hízott a fény, mint a forró kemencéből kihalászott, mennyei illatokat párázó langalló, végérvényesen elviselhetetlenné vált az érzés. Másként volt az elviselhetetlen, mint amikor a gazdi tejföllel mázolt pofijú csemetéi, végleg elunták a vén kenyeres pajtás telhetetlen kuncsorgását, és nagyokat toppantva tették egyértelművé, hogy az apróra apadt kenyérlángoson nem szándékoznak tovább osztozkodni. De, hogy az is elviselhetetlen volt, annyi bizonyos.
Mint ahogy arra is mérget lehetett volna venni, hogy Bundás idegei holdtöltekor éppen úgy voltak, mint az öreg Gáspár kivénhedt, ütött-kopott hegedűjének húrjai, melyek az agyongyantázott nyirettyű egyre durvuló nyúzásától meg-megreszketve, a végső pillanatig próbálták tartani magukat.
Bár… a kutya mégiscsak jobban állhatta a sarat, mert az ezüstös húrok, a feneketlen torkon leeresztett vörösbor mennyiségének függvényében, úgy kezdtek pattogni, mint a kisbíró erősen kihízott mentéjének gombjai.
Jó esetben a két vastagabb még megmaradt, de azok is csak úgy menekülhettek, hogy akkorra már a legények többsége hazaszivárgott, a kocsmáros meg végleg elunva a vén cigány meddő kínlódását, zárórát kiáltott.
A borjútermetű kuvasz sohasem ugatott feleslegesen. Hét év szolgálat elegendőnek bizonyult, hogy tévedhetetlenül megkülönböztethesse az imbolygó járású éjszakai vándorok borgőzös jámborságát, az alattomban lopakodó tolvajléptektől.
Az udvaron árválkodó rozzant szekér árnyéka, nem csak a teliholdas, fülledt éjszakák áloműző fénye elől nyújtott némi menedéket, de azért is jó helynek bizonyult, mert onnan ráláthatott az utcára, de még a kertalját dézsmáló, vadakat is megneszelhette.
Lehunyt szemmel heverészett, de végzetes könnyelműség lett volna azt gondolni, hogy mélyen alszik, hiszen épp az imént billentett néhányat kajla fülein.
Az óvatos léptek alig hallható surranásait, jótékonyan nyalták fel a szélesre hízott fűszálak, mit sem törődve azzal, hogy Jóska amúgy is úgy osont, mint egy indián, hiszen kis-legény korától kajtatta már a Romhányt ölelő erdőket.
- Milyen jótékonyan takarja a holdat az a kis keskeny felhősáv; morfondírozott gondterhelten a fiú, miközben hatalmasra tágult pupillákkal vizslatta a szekér alját.
Meglepte, hogy a hű ebnek nyomát sem lehetett látni.
- Csak nem szökött ki a mihaszna? Bár… eddig nem volt szokása és jobb, ha ezután sem lesz az, mert Janibá bármit megbocsát, de a hűtlenséget sohasem, annyi bizonyos!
- Beszélték a faluban, hogy valamikor gyűrűs menyasszonya volt egy lány, aki olyan gyönyörűnek teremtetett erre a világra, mint a frissen nyílott liliomszál.
Ártatlanságában már nemigen hajazott az említett virágra, és az öreg, ha utolsóként is, de csak tudomást szerzett arról a kiábrándító valóságról, hogy az ő liliomszála bizony más legényeknek is gyakran illatozott. Egy rossz-emlékű csillagfényes éjen, amikor lehullt a csalásról a lepel, a lány lába elé vetette az eljegyzési gyűrűt, mit sem törődve, hogy az, éppen a sajátja volt. Mondják, hogy jó ideig, még a fejét is elfordította!

Jóska… élve a gyanúval, a megszokottnál is óvatosabban settenkedett a zöldellő krumpli hajtások sorában, de szerencsére egyetlen moccanás sem törte meg az éji nyugalmat, - leszámítva a tücsöknépség éktelen zsizsikélését, mert az bizony olyan elmaradhatatlan része már a nyári éjszakának, mint jó papnak a misebor.
Hanem amint épphogy csak megérintette a hátsóudvart záró kiskapu kilincsét, elszabadult a pokol!
Az alacsony léckapu eresztékei rozzant nyikkanást sóhajtottak a csont-fehérben játszó árnyék semmiből landoló súlya alatt, és mielőtt Jóska visszahőkölhetett volna, izzadt arcában érezte a nyugalmából kizökkentett eb kesernyés leheletét.
A gyűlölet mélyről szakadt moraja, már biztonságosnak látszó távolságból érte, de így is, majdnem a frászt hozta rá a délidőben, szinte túlságosan is jámbornak mutatkozó barát.
Néhány pillanat telhetett csak el, amíg farkasszemet néztek egymással, aztán az első ijedtséget legyűrve, némileg nyugalmasabb mederbe terelődtek az események.
Bundás, ügyesen megorrontotta, hogy sajnálatos módon, sikerült félreértenie a helyzetet, és óriási hibát vétett, amikor hirtelen-jött zavarában földre küldte a legény lucernaszínű kalapját.
Lassan mindketten visszanyerték lélekjelenlétüket, és felzaklatott véráramuk, a meg szokott tempóhoz kezdett közelíteni.
Jóska csak most eszmélt, hogy formás kis vadászkalapja a lába előtt hever, de rutinos vadászként tisztán érezte, hogy ez, semmiképpen sem az a pillanat, amikor lehajolhatna érte.
A félreérthető mozdulat, bizonyára megpecsételné sorsát, mert ha az épphogy csak helyrebillent lelkiállapotú eb elértené a szándékot, a lomhának látszó test, úgy vetődne át a gyenge tákolmányon, hogy nem lenne benne köszönet, annyi bizonyos!
- Ki tudja, hová fajulhatna a dolog?
A kutya alig hallhatóan ugyan, de azért mégiscsak morgott, mert megszokta, hogy a szolgálatban nincs bratyizás.
- Ami nappal van, az, nappal van és valamirevaló házőrzőtől, sötétedés után, már nem illik számon kérni a jóindulatot!
Ahogy Jóska ijedtsége végleg szertefoszlott, nem állhatta a dolgot szemrehányás nélkül!
Visszafojtott hangon, véget nem érő dorgálásba kezdett.
- Ejnye te kétszínű ördög! Hát nem sül ki a szemed? Így rárontani egy barátra? Amikor csontot akarsz, mórikálod magad, mint egy útszéli? Most meg idegen vagyok? Hát mit képzelsz te magadról, mi? Na megállj csak! Majd adok én neked csontot, meg szalonnabőrt! Adok én… de olyat, hogy megemlegeted, amíg világ a világ! Felvernéd a falu nyelvét?
A szomszéd Julcsa úgy szétkiáltaná a dolgunkat, hogy még a hegyoldal is visszhangba borulna!
Aztán kissé megszelídülve, de azért feltétlen szigort színlelve mosta tovább az óvatosan öregedő eb fejét.
Te haszontalan! Te, ingyenélő! Szégyentelen vagy, tudd meg! Ne nyalogasd a kezem! Most már bezzeg nyalakszol, mi? Sejted, hogy most sem jöttem üres kézzel, ugye? Nem mondhatnám, hogy rászolgáltál! De ha már elhoztam, hát legyen!
Azzal előkotort a nadrágzsebéből egy jókora füstöltszalonna-bőrt, és a hamiskássá lett eb pofájába ejtette.
Az meg néhány kaffantással elintézettnek tekintette a helyzetet, de azért a világért sem maradt volna el a legény nadrágszára mellől, félreérthetetlenül hozva Jóska tudomására; megmutatja ő bárkinek, hogy az általa őrzött portáról semmit sem lehet ám csak úgy kivinni! Még holmi szalonnabőrökkel felszerelkezve sem!
Az apró ablakból kihajoló karcsú alak látványa, aztán végérvényesen fátylat terített az árulás alamizsnájára. A megcsalt eb gyomrában feltörekvő nyugalom, biztos kézzel hessegette el lelkiismeretének utolsó kételyét is, hiszen a fiatal vadász izmos vállaira, aranyban játszó, lágy hajzuhatag borult. Bundás tisztán érzékelte a rózsás szeretethullámok jótékony rezgéseit, és kutyafejében a-képp rendeződtek a történések, hogy nagy baj, itt már semmiképpen sem lehet.

A nap már magabiztosan emelkedett, mikor a szélesre tárt szobaajtóban mélázó lány szokatlanul elcsendesedve köszöntötte a reggeli tejeskávéval bíbelődő édesanyját.
- Csókolom anyácskám!
- Jó reggelt kincsem! – szólalt szelíden az, és homlokon csókolta a szöszkét, de mintha kígyó marta volna, azon nyomban hátra is lépett.
A lány nyugalma úgy foszlott szét, mint a rózsatüskére pattant luftballon. Arca egy merő pírban állt, és hirtelenjében nem is tudta, mit is kellene mondania.
Talán egy perc sem telt a végtelennek tűnő, kétségbeesett szótlanságban, mely kettőjük közé állt, mire valamelyest rendeződtek a gondolatok, és az anya kimérten járatva tekintetét a gyűrött hálóingen, megszólalt.
- A Jóskát apád sem ellenzi…
- De édesanyám… vetette közbe idegesen a lány.
- Meg ne szólalj, te szégyentelen! Hazugságba márpedig, jobb, ha nem kevered magad! Egyébként meg… tizenhat éves létedre, már igazán megtanulhattad volna, hogy nem vágsz az öregebb szavába!
Szóval csak azt akartam mondani, hogy Jóskát apád sem ellenzi. Jóravaló dolgos legénynek ismertük meg, de hiszen az apja is az volt, világéletében. Aztán, ha szeretitek egymást… nem állunk az utatokba! Hát legyen! De tisztesség is legyen! Mert a magunkfajtának nem is igen jutott más, mint a tisztesség, meg a becsület! Hát… csak ezt akartam mondani.
Kutyánk meg amióta az eszemet tudom, mindig is volt. És ahogy kinéz a dolog, azok sem igen változnak, amíg világ a világ.

2012. augusztus 1.







A rongybaba karácsonya

A kis szoba tükrösre fényesített ablakszemei, dermedten meredtek a decemberi csípős hajnallal érkező csendre, mely hófehérbe öltöztette az udvart, de minden mást is, amire csak rátelepedhetett. Mire az aprócska falu tarajos hírnökei pirkadatot kiáltottak volna, már az udvaron ásítozó ekevasak tükrei is alig láttak ki a hótakaró lusta nyújtózásából, és nemcsak a kerekes-kút formás kis cseréptetőjére került vaskos hó-sipka, de valamennyi házra is, mert az ünneplőbe öltözött fenyőfácskák frissen párálló gyantaillatát, mindenképpen őrizni kell majd!
Megjött hát a tél… vaníliás cukor illatot lehelő, karácsonyváró csendjével, amiben szeretethullámok libbennek a világ minden emberlakta tájékán. Aztán, ha majd a csenddel is betelnek a lelkek, vaskosan sikló szánok simítanak végig a fehér havon, pajkosan csilingelő csengettyűvel ébresztve a falu öreg harangját, mely mélyen konduló hangjával, jóságos békét terít, emberre és tájra.
A csinosan öltöztetett kis rongybaba, rendíthetetlen nyugalommal támasztotta hátát a diófaszekrény selymesre politúrozott oldalának, le sem véve kékesen csillanó szemeit, az udvart borító fehérségről. A finoman sminkelt porcelán arcot, apró, fémkeretes szemüveg szegélyezte, ami némi komolyságot kölcsönzött a bájos mosolynak.
Hogy a parányi üveglencsék többet láttattak-e a hóesésből, azt nem lehetett tudni, igaz… nem is kérdezte senki.
Sára mama vastag kötőtűinek halk koccanásai, megszokott neszezésekké váltak, és igazi gyönyörűség volt belefeledkezni a szemenként növekvő sálak és sapkák színes mintázataiba, amik, bizonyára jól mutatnak majd a karácsonyfa sötétzöld homálya alatt.  
A kis rongybaba szerette Sára mama lassú történeteit, melyekről nem lehetett biztosan tudni, hogy valóban megtörténtek-e, vagy csak mesék voltak. De nem is az volt fontos, hanem inkább csak az, hogy legalább addig, egyikük sem volt magányos.
A két öreg, ritkán érezte már szükségét hosszabb diskurzusnak, mert az együtt töltött ötven esztendő, éppen elégnek bizonyult, hogy kimondatlanul is értsék egymás gondolatait.
Annál is inkább meglepte Sárát, mikor ráérzett, hogy a kisöreg, szokatlanul hosszasan babrál a kiolvasott újsággal. Komótosan simítgatja az ólomszagot párálló, apró-betűs lapokat, mintha gyűröttek lennének. Aztán gondosan ügyelve hajtogatni kezdi, de azt is úgy ám, hogy olyan sarkos legyen, mintha csak a katonaládába szánná!
Pedig hol van már az a katonaláda is…
Jelentőségteljesen köszörül egyet a torkán, és mielőtt végleg elszánná magát a szóra, igazít még egyet az asztallapra koppantott öreg ókulán.
- Hanem, te asszony! Látod… lassan megvénülünk mán egymás mellett, oszt még mindig akad olyan, amirű még egy kukkot se szótam neked!
- No Kálmánom… nem is igen lehetett az fontos, ha nem gondútad, hogy szóni köllene!
- Isten csak a megmondhatója, mi fontos, mi nem! Nem szótam, me magam se gondútam rá! De most, hogy összenéztem ezze a kis rongybabáva, meg a tán a karácsony okán is, valahogy előbukkant a régi dógok közű.
- Hát… ha már előbukkant, rukkójék ki vele kend, me még kifúrja az ódalamat a kíváncsiság! Magába ne tartsa arra a kis időre, ami hátravan még nekünk!
- Ne káricálj, asszony! Jobb, ha nem okoskodsz te a Teremtő dógába, me, tudja az majd nélküled is, mikó, minek van ideje!
- Jól van hát, jól van! Ne zsörtölődjék mán kend! Nem is úgy gondoltam én azt, csak azé hoztam elő, me, hogy megütöttük vóna mán a nyolcvanat is, aztán…
- Hát aztán, ha megütöttük! Ha úgy köllöt lennie, hát úgy lett! De, hogy szavam ne feledjem, csak azt akartam kibökni, hogy ecce nekem is vót egy babám…
- No… ezze nem mondott újságot, me ahogy kigyelmed legénységnek híréve gyütt-ment a szél, lehetett ott több is!
- Miket zagyvász össze, te asszony! Rongybabárú szótam én, nem élőrű! Olyasfélirű, mint ez itt e! Bár, nem hinném, hogy kinézted vóna belűlem…
- Hát az, mán szent igaz! Ahogy így végignézek kigyelmeden, sok mást gondútam vóna inkább! De ilyet… legénynek babát? Nahát, micsoda világ…
- Nem voltam én akkó még legény se, csak éretlen kis pulya! Amolyan, kétéves forma!
- Na ne csigázzék mán kend! Rukkoljék mán végre elő! Mongya mán! Mi vót, hogy vót?
- Karon ülő lehettem még… mikó, egy szép havas karácsonyon, olyasmin, mint ami most is kinéz, hazalátogatott anyám a szüleihő.
Igaz, hogy az se vót különösebben újság, me gyakran látogattuk őket. Akkoriba még a nagypapa is megvolt, szegény. Azé mondom, hogy akkoriba, me nem sokkal utána, elemésztette valami gyógyíthatatlan nyavalya. Tán őrzi is még egy régi kép, milyen markáns kis alakja vót! Nála jobban nem is igen értett senki a dinnyéhő! Tutta az mérleg nékű is, melyik mekkora, de nem is léket meg egyet se, me kettőt is adott vóna, ha valahogy mégis éretlent ad! Azt mondják… sokat lovagótatott a térdein, meg, hogy rajongásig szerettük egymást… Kár, hogy én már nem emlékszem ebbű semmire…
- A lényegre apus! A lényegre!
- Mondom, ha hagyod, hogy mondjam! Szóva, zsendülő jánka vót még a Terka. Ötük közű, ű vót a legfiatalabb. Szerencsétlenségire, éppen az ű babájába szerettem bele! De mán ahogy elősző összenéztem vele a szobaajtóbú! Aztán… nem is maradhatott tovább a szekrényen, me addig bőgtem érte, hogy muszáj vót előanni.
Amíg ott vótunk, csak vele foglakoztam. Fésűgettem, vetkőztettem, őtöztettem, meg minden efféle.
- No, ezen, mán egy cseppet se vagyok meglepve! Kibújt a szög a zsákból minálunk is, elég hama! Ámbár… az is mintha még a mútszázadban lett vóna!
- Ejnye te kelekótya asszony! Hát kicsit se tudsz komoly lenni? Hányszó mongyam még, hogy az eszemet sem tuttam még akkó! Úgy mondom, ahogy jó anyám meséte!
- Na te jómadár! Akármibe lefogadom, hogy valahogyan mégiscsak elkunyerátad azt a babát!
- Lehetett vóna úgy is, de nem úgy vót! Nem kunyerátam én egy fikarsznit se, hanem vissza se adtam!
Ki se akartam anni a kezembű! Elvenni se lehetett vóna, annyira szorítottam a derekát! Úgy mondta anyám, hogy egyre csak azt nyúztam, nem adom a Kati babámat!
- Kati vót?
- Tudtam is én… de nekem csak Kati lett! Talán, éppen édesanyám után. Magam sem tudom…
- Mi lett aztán?
- Mi lett vóna? Együtt bőgtünk mindketten! Terka a babáját siratta, bennem meg a féltés erősödött, hogy addig bőg a szerencsétlen, míg a végén erőve is eveszik.
- Aztán a jánka mégis odaadta?
- Nem a! De kitartott, míg meg nem ígérték neki, hogy a legközelebbi vásárnapon másikat kap helyette. Éppen olyat, mint az vót. Aztán, valahogy csak belenyugodott.
- Te meg nagy mamlasz, büszkén vihetted haza a szerzeményedet, mi?
- Nagy mamlasz most vagyok, nem akkó! Ma meg mán, éppenségge büszke se vagyok rá!
Hanem úgy gondolom, mégis meg kellett, hogy legyen! Ha másé nem, hát azé mindenképpen, hogy úgy lehessen, ahogy most van!
- Mié? Most, hogy van?
- Hát, csak úgy, hogy a világ nemigen változik mán! Itt jár a karácsony a kertek alján, aztán, ha Dorka egyszer összenéz ezze a formás kis babáva, Isten úccse, le se veszi rúla a szemeit, hiszen nincs új a nap alatt, csak az arcok lesznek újak!
- Gondolja kigyelmed, hogy a megtetszik majd a mi kis dédunokánknak ez a rongybaba?
- Mié? Te nem úgy gondolod? Dorka tavaly még csak hathónapos vót ilyen tájban, beérte hát az üvegdíszek csillogó játékáva is, de másfélévesen mán, minden valamirevaló kislány babára vágyik!
Unásig van má ez a kis baba a történeteidde, amikke jánkorod óta traktálod, meg aztán… amúgy is olyan elárvútnak látszik szegény. Ideje vóna mán a karácsonyfa alá űtetni azt a babát! Vagy te nem úgy gondolod, Sára?
- De! De… én is úgy gondolom, - motyogták a megvonagló ajkak, és míg a vén szemek végigsimítottak a szekrényen árválkodó csinos kis rongybabán, a szeretet gyönggyé gömbölyödött cseppjei, lustán gördültek a mozdulatlanságba meredt kötőtűkön.

2012. november 27.






Az idők szava – mese felnőtteknek

Páríraram, pámpáríraram, páríraram, de jó kis időcske! Ez kell már nekem! Ezt már szeretem!
Ez kell már nekem! Csak ez a nyavalyás talicska ne nyikorogna annyira! Amúgy is mintha az utóbbi időkben túlérzékenyek lennének a füleim… annyit hallgatóztam már a tavasz után!
Szép napot, Toppancs! Mi van veled, hogy már magadban beszélsz?
Mi az, ki szólított? Vagy újabban már hallucinálok is? Kutyát se látok a környéken!
Azt jobb, ha nem is látsz! Ugyanis nagyon nem szeretem, amikor szanaszét kaparásszák a legfrissebb túrásaimat!
Á… te vagy az, Vakoci?
Mért, talán másra számítottál?
Épp ellenkezőleg! Azt hittem, hogy teljesen egyedül vagyok ebben az elárvult a határban!
A határ sohasem elárvult, Toppancs barátom! Mert ha nem a szél, akkor az esőcseppek látogatják, de van úgy, hogy mindkettő egyszerre. Vagy éppen a jó meleg napocska szárítgatja a túrásaim homokját, bár… nemrégiben még vastag hótakaró vendégeskedett rajta. Korábban meg a fagy és a zúzmara csikorgatta a földeket. Még most is beleborzongok, ha csak rágondolok! Arról az egyszerű tényről meg sose feledkezz meg nyuszikám, hogy szerénységem is itt tölti ám az ideje nagy részét!
Na ezt jobb lett volna, ha meg sem említed, te lapátkezű ásóbajnok! Már messziről észrevettem azt a temérdek túrást, amit bizony, talán éppen szerénységed varázsolt a földemre!
Ne már nyuszika! Nem lehetsz ilyen érzéketlen! Nézd csak meg jobban, milyen szép ívben követik egymást azok a túrások! Ha nem lennék ilyen visszafogott, még azt is kijelenthetném, hogy szinte művészi…
Még, hogy művészi! Most értem csak igazán, mitől is van, ha sikerül fülön csípni a fajtádat, minden bizonnyal a szomszéd földjén köt ki!
Hát, bizony… tettem én már jót többekkel is, aztán ez a hála! Bár engem kevésbé zavar, ki vallja magáénak azt a földet, ami tulajdonképpen mindenkié! Van neked fogalmad, mennyi rontó bogarat, meg mindenféle rágóbajnokot szedtem össze tavaly is a te szeretett répáid közül? Nem láthattad, hát nem is tudsz róla! De azért nem lehetsz annyira együgyű, hogy azt gondold; amit nem látsz, az nem is létezik!
Jól van, na! Ne haragudj Vakoci! Valahol neked is igazad van, hiszen emlékszem; a betakarításnál éppen azzal büszkélkedtem, hogy az én répáim közül van a legkevesebb rovar-rágott. Pedig én aztán biztosan nem permetezgettem, mert nem is lett volna miből!
Megnyugodhatsz Toppancs! Azokat sem én rágtam össze, de beláthatod, mindenütt nem lehetek egyszerre! Ha itt vagyok, ott rágnak. Mire odaásom magam, már másutt szaporodnak.
Kész téboly! Így van az, hogy ide-oda kell rohangálnom, te meg azzal jössz itt nekem, hogy összerondítottam a földedet! Mit tudtok ti az életről?
Jól van hát, jól van! Ne húzd fel magad Vakoci! Nem veled van nekem bajom, hanem csak azzal, hogy hamarosan vetni szeretnék, és az épphogy csírázó magocskák nem szívlelik ám, hogy a vakondtúrás oldalán kapaszkodva kell belegyökerezniük az anyaföldbe! Van neked fogalmad mennyi kiszárad közülük? Te meg ezt nem tudod, mert nem látod innen fentről. Ha mégis kikukkantasz a frissen túrt dombod csúcsából, azt is csak azért teszed, hogy lásd, merre van még felfedezetlen terület.
Szent igaz, barátom, szent igaz! Ezt jó megorrontottad, de elárulnád, mi a nyavalyával zajongtál az előbb? A te puha lépteidtől teljesen idegen ez a förtelmes hangzavar, ráadásul sikeresen kizökkentettél a délutáni szunyókálásomból.
Ne is mondd, Vakoci! Mégiscsak jobb lett volna megzsírozni azt a nyavalyás talicskakereket, de az a sunyi róka úgy adta kölcsön, hogy tavaly óta rá se nézett!
Rókát mondtál? Van szerencsém ismerni őkelmét! Néhányszor tetten értem, ahogy a legfrissebb túrásomnál hallgatózik, de örülök, hogy nem kötöttünk közelebbi ismeretséget!
Neked jó barátod a róka? Már, hogy a talicskáját kölcsönadta… engem bizonyára felfalna, ha tehetné!
Barátság? Azért az, túlzás, de jól megvagyunk! Korábban nekem is rettegnem kellett tőle, de mára megváltozott a helyzet. Az övé legalábbis mindenképpen, bár ha jól meggondolom, az enyém is, de inkább csak annyiban, hogy már nem kell loholnom, előle. Sosem volt nagy kunszt kicselezni őkelmét! Meglehetősen régimódi futástechnikája van!
Na és mi változott meg, hogy már nem kell elszaladnod?
Hogy-hogy mi? Hát az, hogy többé nem zsákmányolhat egyetlen egyet sem a fajtánkból!
Nem mondod? És miért nem?
Mert a legújabb törvény kimondja, hogy így kell lennie! A törvényt, meg ugyebár, mindenkinek be kell tartania!
Nekem is?
Hát persze, hogy neked is! Miért lennél kivétel?
Semmi… csak ha már szóba került. Te… nem hallottál valami változást velem kapcsolatban is? Mert engem már a frász kerülget, mi lesz, ha el találnak tiltani a túrástól! Mert ugye… nem mindenki ilyen megértő, mint te! Mi lesz, ha valaki holnap szorgalmazni kezdi; vakondtúrások márpedig ne legyenek!
Mi lenne! Megszavazzák! Úgy demokratikus, hogy a többségi akarat jusson érvényre, vagy nem?
És akkor nem túrhatok többé?
Akkor nem!
De hát ez baromság! Mit fogok akkor enni? Vagy az is törvényben lesz majd, hogy a cserebogarak látogassanak meg engem délidőben?
Ne reménykedj! Ennél lehetsz kicsit pesszimistább is! Azért te is beláthatod, hogy nem lehet minden fenékig tejfel, vagy éppenséggel kolbászból a kerítés!
Te Toppancs! Mi az a tejfel, meg az a… hogy is mondtad? Kolbászból kerítés?
Semmi! Ne is törődj vele! Én is csak úgy hallottam. Az egyiket a macskától, a másikat meg a kutyától, mert hát… beszélő viszonyban vagyok velük, még akkor is, ha egyikükről sem tudok túl sokat. Tudod, az állatok tanácsában nekik is van képviseletük. Bár… ha belegondolok, talán jobb is csak mindenkinek a saját dolgával törődni!
De hiszen éppen ez az! Én akarok a dolgommal törődni, Toppancskám! Sőt! Már nem is tudok vele nem törődni, mióta szóba hoztad azt az átkozott törvényt! Tiszta ideg lettem már a gondolatától is; mi lesz, ha sorra kerülök én is!
Mi lenne! Életmódot váltasz, hapsikám! Majd homokot eszel! Annyi van abból errefelé, hogy jut is, marad is!
Ne bolondulj meg teljesen, te idióta nyúlfi! Homokot? Én? Abból nem lehet megélni!
Jól van, na! Csak egy ötlet volt, de mondhatok egy másikat is, ha ez nem tetszik!
Jaj, csak azt ne! Te idefigyelj… tudod mi jutott eszembe? Nyugtass meg, hogy abban a bizonyos tanácsban sokkal okosabbak vannak beválasztva!
Micsoda kérdés! Hát persze, hogy sokkal okosabbak! Nem is értelek, hogy juthat eszedbe kételkedni! Azért kicsit több bizalommal is lehetnél! Nyugodt lehetsz! Az én kreativitásom, nyomába sem jöhet az övékének! Szakmailag semmiképpen sem!
Hát éppen ez az! Ha a róka nem ehet többé nyúlhúst, ami pedig alaphelyzet volt, amióta világ a világ, akkor már tisztán érzem… én sem számíthatok semmi jóra! Figyelj csak! Nincs neked véletlenül valami bizalmasod abban a tanácsban? Az jutott eszembe, hátha ki-kalapolhatnád nemem, hogy életem végéig túrhassak! Úgy, ahogy az őseim is tették!
Nem barátocskám! Aki csak a saját dolgaiért aggódik, nem juthat erkölcstelen szagú előnyökhöz! Magad is beláthatod, hogy etikátlan lenne!
De hát én a róka miatt is aggódom, mert…
Igen? Na szépen vagyunk, mondhatom! Alig kértél valamit, máris a róka pártját fogod? Talán jobb lenne, ha megint legálisan vadászhatna rám, mint egykoron?
Jaj dehogyis, Toppancs! Teljesen félreérted a helyzetet! Én csak arra céloztam, mekkora változást kellett megélnie szegénynek…
Te csak ne célozgass semmire, te, kétszínű, alamuszi ásóbajnok! Még jó, hogy nem lehet vadászpuskád, mert a vaksi szemeiddel azt sem vennéd észre, kit találtál el!
Jobb, ha jól az eszedbe vésed, hogy vannak körülmények, amikor nem lehet csak úgy minden tét nélkül lavírozgatni! Olykor nem lehet megúszni, hogy elköteleződjünk! Ahova letetted a voksodat, ott kell kitartanod! Nem tudom, érted-e egyáltalán, miről beszélek?
Hát… most már teljesen összezavartál, de hiszen, nem akartam én semmi rosszat!
Nem akartál… hát persze, hogy nem akartál! De éppen elég baj az is, ha akaratlanul dönt rosszul valaki! Aki szolgálatra adja a fejét, annak minden körülményt mérlegelve, jó döntést kell hoznia! Szerinted képes lennél megbirkózni ekkora feladattal?
Hát… sok mindennel megbirkóztam már, de akkor mégis, hogy van az, hogy a róka nem haragszik rád? Hiszen…
Csak úgy, hogy a te szavaiddal élve, éppen én voltam az, aki ki-kalapoltam neki, hogy ne kelljen áttelepülnie idegen területre.
És mivel hálálta meg a róka ezt a nagylelkűséget, mert ha jól tudom, mégiscsak ellenségei voltatok egymásnak, vagy nem?
Megtanult elköteleződni! Amivel te még igencsak hadilábon állsz, ahogy elnézem… de ő megértette az idők szavát, és rájött, hogy sokkal jobb a közért tenni, mint messze lenni!
És én mit tehetnék a közért?
No… csak nem hajlandóságot érzel rá?
Az attól függ! Ha olyan feladatot adnátok, ami az én képességeimmel ellátható…
Nyugodt lehetsz! Nálunk senki nem dolgozik erőn felül! Mindenkit a megfelelő helyre! És megfelelő hely pedig annyi van, de annyi… mondjuk, besegíthetnél a rókának a közvélemény-kutatásban. Tudod, szeretünk tisztában lenni, mivel tehetnénk jót a többségnek!
De hát én itt a föld alatt csak gilisztákkal találkozom! Nem mondom, néha utamba akad egy-két pajor, cserebogár, vagy éppenséggel lótetű, de a csigára már inkább csak a felszín közelében akadok rá.
Csodálatos! Ennél többre nincs is szükség! Látod, nem kell itt nagy dolgokra gondolni! Csak kifaggatod őket, mit, hogyan szeretnének… jelentést írsz a tapasztaltakról, amit továbbítasz nekem, vagy a rókának. Rázós?
Hát… tulajdonképpen tényleg nem. De ha jól kikérdeztem, utána már szabad megennem őket, ugye? Mert éhen azért mégsem maradhatok!
Hova gondolsz? Eszedbe se jusson! Nem falhatjuk fel a jövőnket! Ki fog bennünket megszavazni a következő ciklusra, ha néhány fegyelmezetlen renitenskedő képtelen az alantas vágyait levetkőzni? Tudtam, hogy értetlenkedni fogsz!
Nem akarok én értetlenkedni, jóságos Tapsikám! De éhezni sem szeretnék, ha nem muszáj!
Ki mondta, hogy éhezned kell! Előbb-utóbb beletanulsz a diplomáciába! Hidd el, csak eleinte tűnik nehéznek! Később már játszi könnyedséggel ráérzel, melyikükből legyen áldozat, ki legyen kegyelt. Mert hát… áldozatok, mindig voltak, és lesznek is, amíg világ a világ. Egyetértesz?
Ebben mindenképpen.
Na látod! Máris vannak dolgok, amiben egyetérthetünk! Néhány napot még rágódj a dolgon a vakondtúrás árnyékában! Nem kell elhamarkodnod a választ, de ajánlom, jól vésd eszedbe, hogy vannak körülmények, amikor nem lehet csak úgy minden tét nélkül lavírozgatni!

2013. március 31.






A lélekfestő – színes mese, nem csak gyerekeknek

Mese, mese, mátka, örül a madárka, de nem csak a kelyhet-táró virágok nyílnak szebben abban a falucskában, amelyik felé az én kis mesém kanyarodik, de még az emberek mosolya is barátságosabb! Az állatok érzékeny lelkivilágát meg, már a karon-ülő gyerkőc is messziről felismeri, azért hát… minek szaporítsam velük a szót!
De, hogy szavam ne feledjem, serdülgetett abban a faluban egy fiúcska, aki már totyogós korában beleszeretett a színek világába, és hamarosan ókuláré nélkül is tévedhetetlenül látszott; nem hétköznapi festmények kerülnek ki, az aprócska kezek alól!
Lefestett az első látásra bármit, amit elé hoztak, de minta nélkül is olyan virágokat pingált, hogy aki meglátta, talán még az illatukat is az orrában érezte!
Domonkos, mert így nevezték a legénykét, egyre jobban összebarátkozott a színekkel, melyek kitárulkoztak előtte, és elfecsegték a titkot; melyiküket, mivel kell összekeverni, hogy a megszokottnál is gazdagabbá válhasson a látvány. Aztán a finom mókusszőr-ecset nyomán, egyszerre fények gyúltak a vastag papírlapon, melyek élettel töltötték meg a képet, míg a vízfestékbe mártózó árnyak, sejtelmes titkokról meséltek.
Ahogy teltek múltak az évek, Domonkos egyre határozottabban ügyesedett, és talán nem is volt már a falucskában egyetlen ember, sem állat, de tetszetős virág sem, ami így vagy úgy, ne lett volna festékbe álmodva. Az a pille-röptű tizenöt év meg… ami eliramlott az első ráeszmélés óta, csak erősíteni látszott a mondást, hogy bizony… gyakorlat teszi a mestert.
Hanem a temérdek olajfesték és lenvászon, mert utóbb inkább már csak arra festett, olyan drága volt, hogy dönteni kellett; festék legyen-e, vagy ebéd! Éhes szájnak pedig sosem volt híján a népes család, meg aztán, a meleg is elkél majd, ha a lekopasztott kertek alá lopakodnak az októberi hűvös hajnalok, a jószágoknak vásárolt takarmány borsos áráról, már nem is szólva.
Így történt, hogy Domonkos, akinek lucernaszínű vadászkalapján, rózsás-szirmú százszorszép hetykélkedett, csinos kis faládikát eszkábált. Ügyesen elkülönítve benne a szivárványszínű festéktubusok halmazát a különféle ecsetektől, festőkésektől, és az állandóan átható szagot lehelő, lenolajkencés üvegtől.
Megölelgette, meglapogatta a család apraja-nagyját, mert vonzani kezdte a titokzatos messzeség, melyben megpróbálhatja szerencséjét.
Könnyű juharágból összerótt festőállványát hátára kanyarítva, vissza-visszafordulva távolodott, szemében a búcsú lassan gördülő könnyeivel, lelkében a reménnyel; hogy valahogyan, mégiscsak sikerül majd boldogulni.
Faluról-falura vándorolgatott, kisebb-nagyobb megbízásoknak eleget téve, és mert a megrendelőt illik becsületesen kiszolgálni, hol csinos fruskát festett, tarka szoknyácskáján doromboló kölyökcicával, máskor csibukszárat szorongató, sárgálló bajszú gazdát, aki a hitelesség kedvéért, a júliusi verőfénynek fittyet-hányva, még a szekrény hűvös levendulaillatában hallgatózó Bocskai-gombos felöltőjébe is belebújt, amiben kisbíróként szolgált egykoron.
De festett zöld-hasú virágvázát, melyben mindenféle réti virágokat aszalt a délután, és felgyűrt ingujjal ekéző szántóvetőt, hámba feszülő nagy barna lóval, aki leszegett fejjel tudatta a világgal, hogy éppen mostanság van ereje teljében.
Jó ebédet, vacsorát, csendes kisszobát, jó kancsó borocskát, csekély aprót kapott a festményeiért, kitől, ahogy tellett. Nem éhezett, nem ázott, jó fekhelye volt, festék is, vászon is volt bőségesen, mi is kellhetett volna egyéb?
Ahol jól tartották, maradt, amíg csak lehetett, hanem ahogy kifogyott a jóból, egyszerre csak viszketni kezdett a talpa! Útnak indult hát.
Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy magaslat tetején feszítő kastélyt, mely szakasztott olyanforma volt, mintha mesekönyvből szökött volna. Égnek meredő tornyaival, csinos kis cserépsipkáival, csúcsíves ablakszemeivel, szinte kellette magát, hogy bekéredzkedjen.
A mi Domonkosunkat éppen eléggé elaszalta már a hosszúra nyúlt vándorlás, de megújult reménnyel töltekezve fordult a magaslatra kígyózó útnak.
Kicsit ugyan elcsodálkozott a kaput strázsáló lándzsás őr, sejtelmes mosolyán, ami talán csinos kis vadászkalapjának, de sokkal inkább vándorfestői titulusának szólhatott, de mit számított az már, lényeg, hogy jó megbízást sejtettek a míves falak!
Jó néhány díszes termen átkísérve, végre megpillanthatta a királyi trónust, de meg is torpant azon nyomban!
A gazdagon díszített, aranyozott trónszéken, fejét leszegve szundikálgatott az öreg király. Félrebillent koronája alól ezüstösen csillantak göndör hajfürjei, és az idill, akár teljesen hétköznapi látvány is lehetett volna, ha nem lett volna ott, az ékkövekkel díszített arany korona!
De bizony ott volt az, és még valami más is, amitől a sokat látott festőlegénynek is elakadt a lélegzete! Az orr! Az a termetes, vörösben játszó orr, amihez még hasonlót sem látott!
Amire még a délelőtti napsugarak is rácsodálkoztak, mint dagadnak és apadnak a hatalmas orrcimpák, begyűjtve, és útjára bocsátva a palotakert rózsáinak bársonyos illatát.
A márványlaphoz koccant lándzsa, véget vetett az idillnek, és az álomittas király hatalmas nyújtózásán felbátorodva, illemtudóan köhintett egyet a strázsa… majd alázattal megjelentette, hogy újabb vándorfestő esedezik bebocsátásért.
De jaj! Amint a király Domonkos felé fordult, akkor teljesedett csak ki igazán a látvány!
A fülei is! Istenem… a fülei is akkorák voltak, hogy a legnagyobb tál kocsonyába is elég lett volna az egyik! És ott volt belőle mindjárt kettő! Hogy lehet ezeket lefesteni? – cikázott villámként végig a gondolat.
Most értette csak igazán kísérőjének intelmeit; hogy a király kérését, nemcsak hatalmas tapintatlanság, de határozottan veszélyes is visszautasítani!
Na már csak ez hiányzott! Ebből a slamasztikából, vajon, hogy lesz majd kiút? - tépelődött gondterhelten.
Amíg a király az egyezség részleteit bontogatta, egyre csak töprengett… mit lehet itt tenni? Most légy okos, Domonkos! Motyogta magában a megszokott rigmust, ami kitudja már, hogyan is ragadhatott rá.
A megbízást márpedig vissza nem utasíthatja! Megfesti a fenséges királyi képmást, vagy… de erről ne is ejtsünk szót, hiszen megoldódott eddig már számtalan más nehézség is!
Megfesti és punktum! Hiszen megfestett már annyi mindent!
A fizetségen meg ráér még gondolkodni, - tűnődött gondterhelten, hiszen a király, szavát adta, hogy bármit megad, ha megfelelő lesz a kép!
Igaz, hogy valamiféle tömlöc is kilátásba helyeződött, ha csúfondárosra sikeredik a látvány, de erre az apróságra most nem volt érkezése figyelni!
No de sebaj, majdcsak kikerekedik valahogy ez is, mint ahogy eddig is megoldódott minden… gondolta a festőlegény, míg a termetes vászon keretre feszítésével foglalatoskodott.
Felnyitotta festőszeres ládikáját, és komótosan válogatni kezdte a festékeket. Nem bánta volna, ha megáll az idő, amíg kitalálja, mi legyen, de talán az sem lett volna ellenére, ha megnyílik alatta a föld!
A király meg csak faggatta a legényt, kiféle, miféle szél hozta, mert kíváncsi volt, mit hallott a kastélyról. De bizony, nem hallott ő egy mukkot sem! Nem akadt az útjába egyetlen jóérzésű ember sem, aki figyelmeztethette volna, hogy messzire kerülje a palotát, hacsak nem eszi a kíváncsiság; milyen lehet a várbörtönbeli kvártély!  Honnan is sejthette volna, hogy vendégeskedett már ott néhány szerencsevadász, igaz, csak addig a néhány napig, amíg alábbhagyott a király féktelennek látszó mérge… mert, talán ennyiből is világosan látszik már, hogy a fenséges királyi képmást egyiküknek sem sikerült méltóképpen megfestenie!
Hanem a mi Domonkosunk értette ám a csíziót, és próbált minél okosabban eligazodni, ha már úgy fordult, hogy kutyaszorítóba akadt!
Szaporázta is a kérdéseket, hogy meddig az ország? - hogyan boldogulnak benne az emberek? - mifélét termelnek? - hol adják el a portékáikat? - akad-e tudós elme is közöttük? - meg, hogy ismerik-e a csillagászat rejtelmeit, a művészeteket, és más hasonlókat.
Válaszolgatott is amaz, egyre lelkesebben, mert méltán lehetett büszke hatalmas országának dolgaira, hiszen nem volt abban hiba, fikarsznyi sem!
Csillogtak a vén szemek, ahogy a beszéd sodra egyre jobban magával ragadta, és már kérdés nélkül is sorolta, amit fontosnak gondolt.
Domonkos meg csak bólogatott, ingatta csinos fejét, és ámuldozott, amikor kellett, de eszében sem volt közbeszólni!
Jólesett hallani a vén uralkodót, ahogy tűzbe-jött, míg szeretett népéről beszélt. Arcára gyermeki pír költözött, mintha lázban égne, és olyannyira belefeledkezett mondandójába, hogy észre sem vette; a vándorfestő régen túljutott már a kép alapozásán, és lendületes ecsetvonásai nyomán, formák bontakoznak a vásznon.
Egyik gondolatot a másikba fonva, beszélt, csak beszélt, és miközben kezével is igyekezett hathatósabb nyomatékot adni lendületének, teljesen megfeledkezett arról az egyszerű tényről, hogy királyi portréhoz ül modellt!
Máskor, ilyen alkalmakkor, komoran üldögélt a trónon, türelmetlenül várva, mikor tekintheti már meg a végeredményt, ami bizony… minden esetben csalódást hozott.
A festőlegény ellépett a vászontól, és ujjai közé csippentett, lángvörösben tobzódó ecsetét maga előtt tartva, távolabbról is végigmustrálta művét.
Felséges királyom, kegyedbe ajánlom szerény művemet, - szólt udvariasan.
No csak! De hiszen az, lehetetlen, hogy már készen legyen a képmásom, - fortyant fel a király, leplezetlen indulattal, amiért a legény tapintatlanul kizökkentette gondolatmenetéből!
Engedelmével… elkészült az, - feleselt óvatosan a legény!
No, no, hadd lássam csak, pattant fel a király a trónusról, mintha bolha csípte volna, és azon nyomban odapenderült a vászon elé! De meg is nyúlt az arca attól, amit látott! Mert azon, bizony csupán, egyetlen szál pipacs hajladozott a frissen zsendült, nyárillatú réten.
Kecsesen ívelő, karcsú levélkéi, olyan természetességgel vegyültek a tengernyi fűszál közé, amilyen természetességgel magasodott ő maga mindenek fölé, négy, fekete tövű, lángszínű virágszirmát világra tárva.
Hinnye az áldóját neki! Hogy van merszed csúfot űzni velem, te legény! Éppen akkor, mikor már kezdtelek volna megkedvelni? De tudod mit? Értem én a tréfát… hanem jobb lesz, ha te is hajazol rá! Mert legott a várbörtönben találod magad!
Azzal két lándzsás karon ragadta Domonkost, és megiramodtak vele, hogy csak imitt-amott ért földet a lába! Az meg mukkanás nélkül hagyta magát elragadni, igaz… nem is nagyon volt lehetősége mást tenni!
A nyitott ablakon át világnak menesztett indulat, durván koppant a palotakert ódon kőfalán, és a szépséges királyleányka joggal érezte úgy, hogy most mindenképpen szeretett édesapja mellett van a helye!
Amikor belépett a díszterembe, a király még mindig a kép előtt téblábolt, és sehogyan sem tudta, hová tenni a dolgot.
Hirtelen jött indulata valamelyest alábbhagyott már, és tulajdonképpen, nem is volt azzal a festménnyel semmi baja! Hacsak annyi nem, hogy egy közönséges mezei virágot formáz. Bár… nagyítóval sem lehetne hibát találni abban!
Gyöngyike, mert a kis királyleánykának nem is lehetett volna szebb nevet találni, azon nyomban beleszeretett a kék ég előtt bókoló, lángszínű virágszálba, és rögvest kérlelni is kezdte édesapját; adja neki a festményt, ha már annyira ellenére való! Legfőbb helyre akasztja majd a szobájába, és gyönyörködik benne, amikor csak lehet!
Hajlott is a kérésre az öreg király, mert felesleges igyekezet lett volna titkolni; Gyöngyikével mindig engedékenyebb volt, mint másokkal.
Hanem addig térült fordult a beszéd, hogy csak megvallotta, milyen csúf tréfát űzött vele az a szimpatikus legény, kit annyira érdekelnek a királyság dolgai, hogy öröm volt neki mesélni!
Csak hát ez a kép… sóhajtozott a király! Mit tegyek, mitévő legyek… morfondírozott.
Megkedveltem azt a fiút, Gyöngyikém! Ifjú létére annyi sütnivalója van annak, hogy akármelyik miniszteremen túltesz, annyi szent! - töprengett félhangosan a király.
Édes, kedves apámuram… tegye hát meg miniszterének, ha valóban annyira okos az a legény! Marasztalja! Tartsa jó szóval! Aztán majd csak színt vall, merre igazodik!
Hanem ha meg nem sértem, amondó lennék, hogy kegyelmed mégiscsak méltatlanul haragudott meg arra a festőlegényre, mert ahogy jobban elnézem ezt a képet, bizony… találóbbat senki sem festhetett volna kigyelmed jelleméről!
Tekintse csak meg ezt az egyetlen szál virágot! Éppen úgy lángol az, mint apámuram természete! Haragszik, ha haragudni kell, de engedékenyen meghajlik, ha az viszi előrébb az ország dolgát. Szirmai, meg éppen úgy mutatnak a négy világtáj felé, ahogyan palotánk tornyai, de… négy legerősebb vármegyénk is e-képpen hirdeti országunk hatalmasságát. A bársonyos szirmok pedig Istennek tetsző alázattal tárnak kelyhet a magasságos menybolt előtt, hiszen mégiscsak onnan remélünk minden földi jót! Onnan várjuk a langyos májusi esőket, mely még a nép nyelve szerint is aranyat ér, meg a téli hótakarót, mely meleg kabátot ad a vetésekre, és a napsütés… mely aranyszínűre érleli vetéseink kalászait, bizony, az is a mennyekből érkezik!
A tengernyi fűszál meg… a szántóvetők, piacozók, ácsok, molnárok, kaszás-legények hada, egyszóval maga a nép, és aki uralkodik felettük, az…
Hagyd el édes leányom! Mennyivel tisztábban tudsz te gondolkodni, mint én! Nem ragadnak magukkal az indulatok, megfontolt vagy és bölcs! És látsz olyasmit is, amit eddig sohasem láttam! Vén fejemre tanítasz meg engemet is látni!
Egy napon, neked kell majd kormányoznod ezt az országot, és megnyugtat a tudat, hogy akár ebben a pillanatban is képes lehetnél rá!
Sétálj csak vissza a palotakertbe, én addig megpróbálom kiengesztelni ezt a festőlegényt!
Ha meg nem neheztel atyám-uram, magam is kíváncsi lennék arra a legényre, aki nem csak okos, de lelket is képes festeni! – tűnődött hangosan a leány.
Sort kerítünk majd arra is egyetlen virágszálam, hanem inkább, majd csak később. – zárta le a diskurzust.
Kísérték is Domonkost, de már a saját lábán, hiszen parancsba lett adva, hogy a lehető legfinomabban bánjanak vele!
No te legény… hát, érted-é már a tréfát? - szólt immár teljesen jámborrá szelídülve a király.
Felséges királyom, kegyedbe ajánlom szerénységemet, értettem én eleddig is, de most érzem csak milyen jót tett velem az a kis hűvösség, ebben a rekkenő melegben, mert legalább nyugodtan átgondolhattam a dolgaimat!
Aztán… mire jutottál a nagy gondolkodásban? Tán csak nem neheztelsz rám? – tárta szét karjait a király.
Eszemben sincs neheztelni, - szólt szelíden a legény; nemigen csalatkozom a megérzéseimben, amik pedig azt súgják, hogy többet mutat az emberből, amit a lelkében ápol, mint amit szemmel láthatni képes! Nem is állt nekem szándékomban orrot, meg füleket festeni! Megalkotta azokat a Teremtő, saját belátása szerint, de bizonyosságot is adott, hogy nem a külcsín határozza meg az ember jellemét! Sokkal inkább, ami rejtve van!
Ezért hát… kegyelmed lelkét igyekeztem inkább megfesteni! Olyannak, amilyennek érzem!
De a tömlöc hűvöse azt is megsúgta ám, hogy olykor időt kell hagyni mások érzéseinek is! Hagyni kell őket ülepedni, hogy eligazodhassanak, megtisztuljanak, és tökéletes valójukban tárulhassanak a világra!
No fiam… nem rejtem véka alá, hogy igen bölcs embert ismertem meg benned! Köszönöm csodálatos művedet, és azt is, hogy tanulhattam tőled valamit, amire magamtól sohasem jöttem volna rá!
Hanem immár elérkezett a te időd! Válassz hát bármit, ragyogó mesterművedért cserébe! Állom a szavam, akármi legyen is, amit szeretnél!
Nem kérek én egyebet felséges atyám, csupán egyetlen virágszálat a palotakertből, bár… mind közül a legszebbiket!
Bolondgombát ebédeztél, fiam? – dörrent rá a király. De hiszen holnapra elhervad az, aztán meg… ezt a gyönyörű festményt sem becsülheted így alá! Többet taksál az! Válassz inkább a kincstáramból! Ami csak megtetszik, a tiéd! Gazdaggá teszlek, ha az a kívánságod!
Már meg ne nehezteljen felséges atyám, - fordított a szón a fiú, de gazdagabbá már csak azzal a virágszállal lehetnék, mit az imént kértem kigyelmedtől!
Ejnye no… hát, mindjárt kiszólok az én gyönyörűségemnek, hogy nyisszantsa le neked a legszebb rózsaszálamat, ha már éppen arra támadt kedved! Azt, amelyik majdnem olyan fekete, mint az éj bársonya! Egyenesen a Török Szultán kertjéből hozattam, - bökte ki nem kis büszkeséggel a király.
Már megbocsásson felséges királyom, de ha megkérhetem, énmiattam egyetlen virágot se vágasson, mert nekem, éppen a kigyelmed gyönyörűsége az a virágszál, ki első látásra helyet kapott a szívemben!
A mindenedet te gyerek! Nem csak az eszed, de a szíved is a helyén van! - és hát… lássuk csak be, a nyelved is! Hanem… elébb talán kérdezzük meg a te virágszáladat is! Van-e kedve melletted nyílni!
Talán mondanom sem kell, hogy a fiatalok alig pillantottak egymásra, máris szerelemre lobbant a szívük! Nem esett nehezükre, egy kottára érezni!
Így esett, hogy egy hajlékony-szárú, lángszínű pipacs, királyi trónra emelt egy egyszerű, de annál hatalmasabb lelkű festőlegényt!
Ám aki e színes mesétől lelkesülve indul majd a festékes polc felé, ne feledje a mondást! Csak egyszer volt Budán kutyavásár!

2013. április 16.





A róka mosolya

A minap éppen arról beszélgettünk az én Bözsimmel, hogy milyen érdekes is az élet. Vannak dolgok, amiket teljesen természetesnek élünk meg, mindannak ellenére, hogy másoknak éppen az ellenkezője tűnik természetesnek. Sajnos. És ez még akkor is így van, ha minden idegszáluk tiltakozik nemkívánatos helyzetük ellen.
Jó dolgunkban, talán végig sem gondoltuk még, miféle angyalszárnyak oltalma alatt állt eddig, a mi hőn szeretett otthonunk! Mintha csak a sors kegyeltjei lennénk, akiket nagy ívben kerülnek az olyan hétköznapi traumák, amit a kitépett sarokvason csimpaszkodó ajtóban kénytelen átélni a hazaérkező.
Igen. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, elkerültek bennünket ilyen, és ehhez hasonló kellemetlenségek, hiszen tőlünk még nem vittek el semmit! Az-az, egyszer mégis, bár az esetnek, szemtanúja voltam magam is!
Régi történet ugyan, de legalább igaz!
Mint ahogyan az is az, hogy akkoriban nem volt még zár a lányos ház kis léckapuján, ahova önként és dalolva járogattam, de az öregek, akiket csak mi, fiatalok mondtunk öregeknek, nemigen érezték szükségét, hogy legyen. Nyitva volt az, mint a főhelyre állított madár-kalit, amiből szabadon járhat-kelhet tollas kis lakója, mert úgyis tévedhetetlenül érzi, hogy sehol a világon nem lehetne jobb helyen, mint ahová csöppent, és amikor valódi nyugalomra vágyik, még magára is hajtja a csinos kis drótajtót, ahogyan magamra hajtottam én is egykoron.
Nagybetűs békeévek voltak nekem azok a szép-emlékű hetvenes évek. Talán nem csak azért, mert éppen akkor voltam szerelmes, de a békeérzést erősen támogathatta az a tény is, hogy az egyszerű vidéki otthonokban, nemigen akadt olyan komolynak mondható érték, amit érdemes lett volna gyalogosan messzire vinni, a meglopott szomszéd tekintetét meg, jobb érzésű ember aligha állhatja; így hát… egymástól nem kellett tartanunk, idegen meg nemigen tévedt mások udvarába!
Az-az, egy kivétellel mégis, mert egy tavaszra nyiladozó vasárnap reggelen, amikor még azzal is beértük, hogy éber szendergésbe ölelkezve hallgassuk a falióra ketyegését, sötétlőn borostás, zavart ábrázatú ismeretlen hajtotta be, kis szobánk ajtaját.
Mondanom sem kell, hogy a frász hozta ránk, ami természetesen nem csak kettőnkre vonatkozott, de még a nyolcadik ikszét taposó tántinak is elkerekedett a szeme a látványtól, aki a fiát leszámítva, engem is csak hébe-hóba láthatott gatyában!
- Szegénykém, talán tisztában sem lehetett vele, milyen komoly tisztséget is vállalt magára, amikor e ritka alkalmakkor, sezlonunk fejrészénél összeérő fekhelyéről próbálta felügyelni kétes értékű erkölcseinket. Így utólag már bevallhatom, az sem lehetetlen, hogy jobban vigyáztuk mi az ő erkölcseit, nehogy vén fejére kényszerüljön megbotránkozni miattunk.
De, hogy visszakanyarodjak kis történetemhez, amiben éppen annyira volt elképzelhetetlen látvány, hogy egy idegen férfi toporogjon a tánti szobájának ajtajában, egy szál gatyában, félig lecsúszott zoknijaival, a kamránkba rendszeresített nagy-mintás pokrócunkba burkolózva, mint, ahogy ő maga, valaha is hálóruhában mutatkozott volna mások előtt.
A jelenet egyszerre volt érthetetlen és komikus! Nem tudom, mi voltunk-e jobban meglepve, vagy az éjszakába nyúlt, bálozás bódulatába hajolt, jogcím nélküli, jóhiszemű honfoglaló, aki előtt talán éppen abban a pillanatban kezdett felderengeni az érzés, hogy a mi kamránk ahol töltötte az éjszakát, mégsem az albérlete volt.
Nem mondom, hogy kedvem lett volna marasztalni. Azt sem, hogy túlzottan előzékenyen tessékeltem ki a kis léckapun, és már az is a feledés homályába veszett, hogy első ijedtségem lányos zavarában-e, vagy csak messze földön híres jóindulatomat megerősítendő, de veszni hagytam jó meleg takarónkat, annyi bizonyos.
Mint ahogy az is, hogy először fogalmazódott meg bennünk a gondolat… mégiscsak zárat kell szerelni a kapura!
Teltek-múltak az évek, és amikor már sikerült alaposan belaknunk önálló, takaros kis udvarral ölelt otthonunkat, amit csak egy intenzívebb séta választott el a szülői háztól, egyszer csak hiányérzetünk támadt.
Határozottan erősödni kezdett bennünk az érzés, hogy hasznos lehetne néhány izzó tarajú tyúk társasága, még akkor is, ha történetesen, éppen a délegyházi tavak melletti üdülőterületen sikerült megtelepednünk. Miután egyértelmű volt, hogy ők meg leginkább egy nagyszájú, hetyke kakas után áhítoznak majd, jóleső érzéssel kedveskedtünk házi kedvenceinknek, abban a reményben eltelve, hogy apró figyelmességünk, frissen barnálló tojásokat terem.
Az elképzelés saját tervezésű, csinos kis tyúkólban öltött testet, mely diszkréten bújt meg a ház mögötti kerítés sarkában, és pillanatok alatt népesült be azzal a hat kimustrált, bagó pénzen gazdát cserélt tojóval, amit Feri barátom vásárolt a szomszéd falu telepéről.
Egyetlen zavaró tényező azonban, mégiscsak belerondított az idillikusnak ígérkező képbe! Mégpedig éppen az, amire a legkevésbé sem számítottunk volna!
A kakas!
Visszafogottan fogalmazok, ha azt mondom, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.
Szerencsétlen tyúkok! Nem, hogy kedvüket lelték volna személyi testőrük délceg tartásában, kinek káprázatos tollai előtt minden valamirevaló tyúk ezer örömmel hajolt volna földig, de egy csapatba verődve, olyan közömbös ábrázattal méregették a kárvallottat, hogy úgy tűnt, talán sohasem fogadják majd el hites uruknak.
Való igaz, hogy Miska sem látszott túlzottan lelkesnek, - de ha megpróbálom magam beleképzelni a helyzetébe, ekkora kudarcélménybe csöppenve, az én magabiztosságom is hatalmas csorbát szenvedett volna!
Hirtelen nyakába szakadt háremének szánalmas látványa, sokkal inkább hasonlított, vert sereg maroknyi hírmondóihoz, mintsem kívánatos asszonyságokhoz, akik egymáson túltéve kotkodálnak majd, ha új élet reményét hordozó tojást sikerül produkálniuk.
Ehelyett, szégyenükben szívesebben mentek volna inkább világgá, mintsem megfakult, kopasz foltokkal tarkított barna toalettjükben legyenek kénytelenek mutatkozni, épphogy csak bimbózó szerelmük tárgya előtt, aki termetes sarkantyúit feledve, búsképű lovagként méregette az ismeretlen udvar hosszát.
A kis csapat tétován toporgott az udvar árnyékos szegletébe húzódva, mintha még mindig a megszokott ketrec vasrácsai közé lennének zárva, és sértődött kottyanásokkal adtak jelét nemtetszésüknek, amikor újra és újra visszatereltem őket a napos oldalra.
- Hiába… a megszokás, nagyúr!
Jó időbe telt, mire a hosszúra nyújtózó udvarukban, végre, felszabadultan csipegetni mertek, és igaz lehet, hogy az idő minden sebet begyógyít, mert ahogy a tollak igazodtak, és növögettek, a hárem is éppen úgy kezdett összeszokni.
A kezdeti nehézséget feledtető tojások után újabbak jöttek, és szép lassan csak beállt az a régóta óhajtott idillikus állapot!
Hanem a jó szemű háziasszonyt megtéveszteni, nem kis mutatvány ám, mert az én Bözsim egy napon azzal állt elő, hogy több mint érdekes jelenségre figyelt fel!
Hétköznap, amikor nem elég, hogy mindketten dolgozunk, de még az egy szem leánykánk is az iskolában próbálja felcsipegetni a tudásmorzsákat, kevesebb tojást adnak a házi kedvenceink, mint hétvégéken. Mit sem sejtve próbáltam győzködni, hogy a háziállatok is legalább annyira érzékeny lelkületű teremtmények, mint az ember!
Ártatlan védőbeszédet rögtönöztem az egyik kedvenc Fekete István regényemtől megokosodva, miszerint még a tehén is jobban tejel, ha a gazda féltő szeretete lengi körül. Miért ne lehetne, hogy a mi tyúkjaink is éppen erre a hétköznapi szeretetre vágynak!
Ám addig-addig erősködött a szentem, míg sikerült beleültetnie a fülembe a bogarat, hogy egyformán pottyannak azok a tojások, csak valami, vagy valaki lopja őket.
Na már most, mit is tehetne az egyszeri ember, aki gyakran van távol hazulról, de mégiscsak bizonyosság után áhítozik…
Hallottam valamikor, hogy jól bevált módszer gyanánt, hajszálat ragasztottak a fiókra, hogy megbizonyosodjanak róla, belekukkantott-e más is a féltett iratokba. Máris lelki szemeim előtt volt a látvány, amint Bözsi éppen hajszálát kényszerül áldozni kíváncsiságának oltárán.
Mondanom sem kell, hogy női megérzései most sem hagyták cserben, mert sajnos a durva deszkaajtó rostjai közé szorított hajszál, bizony, szakadtan lengedezett a langyos tavaszi szellőben.
Na most, hogyan tovább? Lakat az ajtóra, aztán hagyjuk a tényeket kibontakozni!
Talán egyértelmű a folytatás, de az én természetemhez közelebbinek érzem, ha mégis inkább a dolog szerencsésebbik kimenetelét említem előbb, hiszen a tények, makacs természetű dolgok!
Az történt ugyanis, amit Bözsi már jó előre megjósolt! Szeretet ide, lélek oda, attól a naptól kezdve, hétköznap is éppen annyi tojásunk termett, mint hétvégéken.
Istenemre mondom, kimondottan ügyeltem rá, hogy hétköznap is éppen olyan egyformán szeressem a tyúkjaimat, és messziről is legalább olyan szeretettel gondoljak rájuk, mint amikor a szemem előtt kapirgálnak! Ha már szeretett íróm is így gondolta…
Azért az örömbe némi üröm is keveredett… hiszen azt sem hallgathatom el, hogy sajnálatos módon, kárt is szenvedtünk az eset kapcsán, mert jó szomszédasszonyunkkal határozottan megromlott a viszonyunk. Kerülte a tekintetünket. Mi kiléptünk az ajtón, ő visszalépett.
Függönye mögül sunyítva mérlegelte, vajon mennyit tudhatunk?
Pedig szakadt hajszál ide, szakadt hajszál oda, továbbra sem tudtunk mi semmi biztosat, ha csak azt nem, milyen is lehet a róka mosolya.

2012. december 27.





Népkonyha

- Te Balázska… nem felejtetted el megkérdezni a gyógyszerészt a mellékhatásokról?
Szeretek tisztában lenni az ilyesmivel!
- Ugyan nagyi! Ha láttad volna a gyógyszerész orrát, eszedbe sem jutott volna forszírozni a dolgot! Arról az apróságról nem is beszélve, hogy legalább öten prüszköltek a nyakamba, nem volt apróm a nyavalyás parkoló-automatába, és a benzinkútnál is akkora volt a sor, mint bálabontáskor a rongyos-bolt előtt! Ráadásul valami ónos szerű nyál is leereszkedett! Esküszöm, jobb lett volna, ha kezet növesztenek a fényszórók, mert tapogatva már régen itthon lettem volna, az, tuti!
- Az a ti bajotok gyermekem, hogy állandóan rohantok! Mintha lemaradhatnátok bármiről is!
Pedig nekem elhihetnéd, hogy lassabban is ugyanoda ér ám az ember!
- Jaj nagyi! Ne kezdd megint a hegyi beszédet! Még angoloznom kell, bele se néztem a fészen az üzeneteimbe, és holnap témazárót irat velünk Irmuskám drága!
- Hogy beszélhetsz ilyen tiszteletlenül a filozófia tanárodról, fiacskám!
- Ne már nagyi! Nem lehetsz ilyen gyepes! Hát nem tettem hozzá, hogy drága?
- Dehogynem, persze, hogy hozzátetted! Csakhogy nem ártana ám figyelembe venned, hogy a szövegkörnyezet sem mellékes ám, gyermekem! Mert van úgy, hogy a drága, olykor, képes nagyon is olcsóvá silányulni! Ettől olyan gyönyörű a magyar nyelv! Erre csak a mi nyelvünk képes! De használni is tudni kell ám!
- Na… tudtam, hogy előbb-utóbb kibújik belőled a pedagógus, még akkor is, ha már húsz éve palacsintát sütögetsz!
- Ami történetesen, a mi Balázskánk gyengéje! Ugye kicsikém? Vagy tévedne öreganyád? Csak egy szavadba kerül, és máris bezártam a népkonyha kellemes kis intézményét!
- Ez övön aluli volt nagyikám! Hát persze, hogy szeretem a palacsintát, mint ahogy téged is szeretlek!
- Nana! Azért, milyen jó, hogy a vén csont helyett, beéred kakaós palacsintával is!
A gyepesért meg még számolunk, te kis taknyos! Csak öreg vagyok, szenilis még nem!
- Mamikám… ne vedd a lelkedre, tudod, hogy nem úgy gondoltam! Csak megszokásból mond az ember néha dolgokat, nem azért, mintha komolyan gondolná, csak úgy…
- Ne magyarázkodj nekem, te rókaképű csirkefogó! Mintha csak nagyapádat hallanám… az, tudott így hízelegni, ha ráérzett, hogy elvetette a sulykot! Olyankor még a szeme sem állt jól a vén gazembernek, bár azt mondják, halottról jót, vagy semmit! Isten nyugosztalja szegényt!
A te szemedben is ugyanazt a huncutságot látom ám bujkálni! Aztán meg… én sem gondoltam komolyan, csak úgy kikottyantottam, mint te az előbb!
Tudod, hogy én is szeretlek! Azért is nézek el neked annyi mindent… pedig remélem tisztába vagy vele, milyen egy égetnivaló gazember vagy!
- Hát persze nagyikám, hát persze! Ha te mondod, akkor biztos úgy is van!
A te számodra legalábbis, minden bizonnyal! Mert ugye a dolgok, csak és kizárólag olyanok lehetnek, amilyennek az egyén képes megélni…
- Na most már elég legyen! Egyezzünk meg diplomatikusan! Én megkíméllek a lelki fröccstől, te megkímélsz a filozófiádtól! Még akkor is, ha éppenséggel abból szeretnél majd doktorálni!
Kvittek vagyunk?
Nem mintha távol lennének tőlem ezek a gondolatok, de nekem már nincs elég időm, száraz, szakmai értekezések közül hámozgatni az igazságot. Túlságosan fárasztó nekem az ilyesmi! Egyértelmű beszédet szeretek én már, fiam!
Feri-atya nem zagyvál. Úgy beszél, hogy magamfajta öregasszonyok is megértsék!
- Melyik Feri-atyát mondod nagyikám? Nem véletlenül, Pál Feriről van szó?
- Jé! Hallottál már az atyáról? Na… most sikerült meglepned, kölyök!
- Hagyd el tánti! Ma már harmadszor bukkan fel az életemben ez a figura! Legalábbis szóban! Negyedszerre lehet, hogy élőben is megjelenik, mint a…
- Ki ne mondd! Nem csak azért, mert hatalmas tiszteletlenség másról olyat mondani, amit nem mondanál a szemébe, de úgy vág annak az esze, mint a beretva!
Olyan összeszedetten tud fogalmazni mindenféle jegyzet nélkül, hogy bármelyik egyetemi tanár megirigyelhetné, arra a nyakamat teszem! Filozófia ide, filozófia oda, lefogadom, hogy neked is tudna olyat mondani, amire érdemes lenne odafigyelned!
- Ezt meg másodszor hallom a mai napon! Mi jön még? Az egyik osztálytársam, tudod… a Lenke! Na ő is majdnem szóról-szóra ugyanezeket mondta a szünetben. Ő már többször is beült meghallgatni, mert nem csak templomban prédikál ám a te tiszteletesed, de előadásokat szokott tartani!
- Látod, ezt meg én nem tudtam, te gyerek! Hogy te milyen tájékozott vagy!
- Jó fej lehet! Azt mondják… még lábtengózni is leáll a srácokkal! Állítólag korábban sportoló volt! Képzeld; Lenke azt találta mondani, hogy még a templomba is elmenne Pál Ferit hallgatni, ha nem Soroksáron laknának!
- Na ez érdekes! Csak most tűnik fel, hogy szóba-hoztad; egyre több fiatalt látok a padsorokban kuporogni, bár, még az imát sem nagyon tudják…
- Nem az ima a lényeg mamikám, hanem az, hogy az ember lelke mire rezonál!
- Mizonál?
- Rezonál! Együtt rezeg! Összhangba kerül! Jaj… ne mondd már, hogy nem érted!
- Dehogynem értem! Így már értem. Hát igen… ki tudja, mi fontos, mi nem?
Talán mindenkinek más. Nekem például, fontos lenne, hogy legalább egyszer magammal vihesselek…
- Aztán minek? Amit tudnom kell, azt úgyis megtanulom, mire diplomázok! Ugyan mit kereshetnék én egy templomban?
Hogy a száraz, tudományos igazságaid mellé, meríthess kicsit abból a valóságból, ami másról is szól.
- Ugyan miről, mamikám?
- Miről? Hát… arról, amiről úgy hiszem, nemigen fér bele a tantervetekbe, viszont minden embernek létszükséglete, mint a levegő, vagy az étel!
A szeretetről! Ami nélkül minden írott és íratlan tudás, csak száraz tény és adat marad, amolyan lelketlenül zengő féligazság.
- Ilyen már nincs, mamikám! Ma ezt is éppen harmadszor hallom! Mi a csuda van itt ma a levegőben?
Hanem, tudod mit? Most már én is kíváncsi lettem a te Feri-atyádra!
Esküszöm, hogy legközelebb beülök veled én is a te iskoládba! Most úgyis szünet van.
Te meg cserében megígéred, hogy még vagy ötven évig nyitva tartod nekem azt a népkonyhát!

2012. december 27.










 





















 








                                                                  












































Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...