Saruim szívják a mező harmatát,
Út porába írják lábaim nyomát,
Lankadatlan róják lejtők hajlatát,
Nesztelen cserkészik erdők zegzugát.
Szemeim erdőszél tarkáját fürkészik,
Sűrű kökénybokrok függönyét igézi,
Mozdulatlan rejtek, szellő se rezzenti,
Észrevétlen még egy madár se rebben ki.
Érzékeny hallásom minden neszre éhes,
Surranó nyílvesszőm bárcsak lenne véres,
Sátramban asszonyom, s gyermekem is éhes,
Hajnali járásom sikere még kétes.
Öregeim várnak, őket is táplálom,
Erejük már fonnyad, évüket számlálom,
Hány őszi reggel vadásztam apámmal,
S néhányat már messze néző drága nagyapámmal.
Hányszor feszítettem íjamnak húrját,
Ajkához érintette nagyapám az ujját,
Aztán ha sors keze fogadott kegyébe,
Láttam, hogy könny csillan vénülő szemébe.
Emléke elém jött, s könny szökött szemembe,
Utolsó reggelünk most jutott eszembe,
Leengedte íját, s a szép őz elszaladt,
S míg bámultam utána, vén szíve megszakadt.
Azóta őzre már sohasem vadászom,
Nyulat lövök inkább, vagy olykor halászom,
Öregem lelke elszaladt az őzzel,
Rőt-színű lombszőnyeg lett szemfedője ősszel.
