A vén ingaóra

Lehunyt szemmel heverészgetett még egy kicsit, bízva abban, hogy talán most sikerülhet összeilleszteni a ködbevesző álomképeket, de minden igyekezete ellenére, csak néhány halvány foszlány mutatta meg magát, ami ki tudja honnan érkezett és merre illant tovább.
Az álmok olykor annyira valóságosnak tűntek, - legalábbis azok, melyek néha elvétették a szabályt, és váratlanul kapott létezésükben lubickolva elfelejtettek időben kereket oldani, hogy a valóság köntösét magukra öltve, könnyedén bújhattak meg az elmorzsolódott nyolcvanhét év kesze-kusza emlékhalmazában.

Létemen létezel

Még hallgatom hangjaid dallamát,

Még nézem, hogy létemen létezel,

És messzire száműzném elmém zaját,

Mi lesz, ha egyszer majd nem leszel.

Még veled vagyok, és jó nagyon,

Még tudatlan tengetem életem,

És jó, hogy még rejtőzik holnapom,

Hogy mit hoz még elém, nem kérdezem.

Még markomba rejthetem két kezed,

Mely értem is önzetlen dolgozott,

Csak így köszönhetem, hogy életed,

Létembe tengernyi jó hozott.

Még érezhetem hajad illatát,

És jó, hogy még melletted létezek,

De értettem lelkednek sóhaját,

Mi lesz, ha egyszer majd nem leszek.

Ha vénülő szemekkel rám nevetsz,

Még jókedved arcomra átragad,

Ha nem leszek majd, vagy te nem lehetsz,

Majd megbékélt mosolyunk itt marad

2011. január 16.

Az örökség

Az öreg, látszólag békésen szunyókálgatott a fehérre meszelt kis ház előtt terpeszkedő padon, ami kényelmesnek tűnt ugyan, de azért annyira mégsem volt az, hogy az emberfia hosszú álmokat szövögethessen rajta. Nem is az álmokat bánta volna, mert olyankor újra fiatal volt és erős, ami már önmagában is jó, de ráadásként, olyan régi, kedves ismerősöket hozott elé az álom, akik már hosszú évek óta a temetői hársfák alatt hallgatják, a májusi lombok közt meg-megvillanó aranymálinkó dallamos fuvolázását. Hanem, - az éjszakák hossza, valószínűleg egyenes arányban nyúlik a megélt májusok számával, mert mostanában a reggelek is egyre lustábban vánszorognak elő a pirkadat félhomályából.

Mirci csengettyűje

Összegömbölyödve feküdt a kosarában, de most valahogy ennek sem tudott örülni. Máskor szívesen heverészett itt, és otthonának érezte ezt a sűrű fonatú vesszőkosarat, mert egy kicsit megvédte a hűvösebb szelektől, és jó el lehetett bújni benne, de mégis szemmel tudta tartani a környezetét. A vékony párnácska is éppen elég volt, hogy kellemes fekvés essen rajta, de most valahogy ez sem volt az igazi.

A kis jövevény

A napsugár belesett a szakadt kosár ritka fonatai között, és végigsimított a szertelen kesze-kuszaságban nyújtózkodó hosszú bajuszokon, melyek, időnként az álom öntudatlan apró rángásaival köszöntötték a májusi fényáradatot.

A napkorong egyre feljebb emelkedett, hogy jobban beláthasson a vén kosárba, és pajkosan végigcsiklandozhasson a selymes szőrszálakon, gyorsan felnyalva a hűvös hajnallal érkezett nyirkosságot. Aztán száműzve a legapróbb páracseppecskéket is, még időzött egy ideig a cirmos bundácska felszínén és miután több dolga hirtelen nem akadt, elbújt a szétálló szőrszálak sűrűjében.