Fogadd mosolyom! -- te, élettől csorduló zsongás!
Engedd, hogy ma lelkem melléd térdepeljen!
Hogy itt feledjem bokraid közt, mindazt, ami bánt.
Hogy elhagyhassák lépteim, ha besároztak engem.
Add, hogy keskeny ösvényeden békémet megéljem!
Csended legyen nekem harangkondulásom!
Hogy otthonomhoz érve, könnyű legyen léptem.
Ha igaztalanul ér vád, majd akkor se fájjon!
Ne bántson, ha rosszul szóltam! - talán megbocsátnak,
Míg réti vadvirágok között libben lelkem.
Az ember néha gyarló, tán, féltésből is bánthat...
Engedd, hogy csendedben nyugalmam keressem!
Nyirkos lombszőnyegen nesztelen mér léptem,
Semmi kis felhőből, langyos permet szitál...
Smaragd levelek közt, áldást szór elébem,
Te vagy árnyas erdőm... templomi félhomály.
Kis-madárkák dala, már zsoltárom lett nekem.
Aranyló díszítésed, csak sárguló avar.
Mi meghitt magányra hív, ha elfáradt a lelkem,
Nagyvilág ritmusa, ha szívembe kavar.
Fogadd mosolyom! - élettől csorduló zsongás!
Add, hogy lelkem ősszel is, majd, melléd térdepeljen!
Hogy rőt avarra hullajthassam mindazt, ami bánt.
Add, hogy megbocsássak, add, hogy még szeressek!
2013. október 13.
