Gyere, bujtasd csak kezedet kezembe!
Érezni vágyom még bőröd bársonyát!
Léptünk se zizzenjen aranyló avaron,
Torpanva hallgassuk kismadár dalát!
Csak süppedjen bennünk az erdő csendje!
Hagyjuk most messzire létünk zaját!
Míg őrizi kezem lágy kezed melegét,
Arcunkba lehelje szellő sóhaját!
Köröttünk virítva sárguló lombok,
Ágától búcsúzik néha egy levél,
Mélységbe szédülve, aléltan peregve,
Halk sóhajjal zizzenve földet ér.
Társai föntről még utána intnek,
Tudják, az elválás mindig nehéz,
Falevél, istentől nem kérhet könnyeket,
Az avarra hullt is csak visszanéz.
Sírjon az ég, ha szürke felleg nyomja!
Jégcsapok sírjanak, ha napfény nevet!
Pocsolyák jégtükrei mind megvakulnak,
Te mosollyal száríthatsz könnyeket.
Lépjünk és hagyd még kezedet, kezembe!
Nézz rám… hogy őrizzem lelked mosolyát!
Sétáljunk így át a nagy végtelenbe!
Új tavasz, ha jő majd… új levelet ád.
2012. február 22.
