Aranyló lombeső hullik lábnyomomra,
Új dallamot fúj az októberi szél,
Hűvös csókot lehel fáradt homlokomra,
Elmém, könnyed nyugalmat remél.
Szederindák árnyát lábujjhegyen lépem,
Lélegzek a lombok fáradt sóhajával,
Itt csitul öledben felzaklatott szívem,
Erdő ölel, édes illatával.
Arcomba leheli aranyló szerelmét,
Édes-bús zsongító, kósza dallamát,
Itt mindig úgy vagyok, mintha most születnék!
Égre tárom lelkem ablakát!
Átfogom vén tölgyem, durván szántott törzsét,
Ölelem, mint anyja lábát öleli a gyermek!
Ősereje alatt biztonságra vágyom,
Remélnek, kik nyugalmat keresnek.
Alkonyodik lassan, haza kell már térnem!
Erdőszéli kóró bólint még felém.
Mustszagú harmattal szálljon rád az álom!
Virágok nyíljanak lábnyomom helyén!
Holdfényes takaród bujtasson ma engem!
Engedd, hogy veled álmodjak kicsit!
Hadd libbenjek még, szálljak fellegekbe!
Vagy vigyél csak magaddal, virágos rétemig!
2012. május 2.
