A napsugár belesett a szakadt kosár ritka fonatai között, és végigsimított a szertelen kesze-kuszaságban nyújtózkodó hosszú bajuszokon, melyek, időnként az álom öntudatlan apró rángásaival köszöntötték a májusi fényáradatot.
A napkorong egyre feljebb emelkedett, hogy jobban beláthasson a vén kosárba, és pajkosan végigcsiklandozhasson a selymes szőrszálakon, gyorsan felnyalva a hűvös hajnallal érkezett nyirkosságot. Aztán száműzve a legapróbb páracseppecskéket is, még időzött egy ideig a cirmos bundácska felszínén és miután több dolga hirtelen nem akadt, elbújt a szétálló szőrszálak sűrűjében.
A sárgásvörös szőrgombóc, megelégelve a csintalan nap csiklandozását, lassan megmozdult, két első lábát kinyújtva, nekifeszítette bársonytalpú mancsait a kosár oldalának. A kieresztett karmocskák fenyegetően kandikáltak a réseken túli bokor felé, ahol az apró levelek sűrűjében egy fészken lapuló rigómama gombszeme sötétlett. Az ősi ellenség szemtelen közelsége úgy felháborította, hogy legszívesebben rákiabált volna az apró cirmosra, de a fészek áldott melegében összebújó tojásait magára hagyni, jólneveltségével ellenkezett volna.
A kis jövevény nyújtózkodását még csak most látta először, de ősi ösztönei azonnal működésbe léptek. Aggodalma nem volt teljesen alaptalan, hiszen tavaly nyáron, amikor még a vastag fűben bujkálva várta a szülei által csokorba gyűjtött gilisztákat, majdnem bajt hoztak rá, az akkor még ismeretlen karmok. Ágról-ágra reppenve, nagy nehezen sikerült elmenekülnie, és akkor egy életre megtanulta, hogy a szőrös puha léptű közelsége, szó szerint életveszélyes a tollas népség számára.
Májkrém, persze minderről mit sem tudott, hiszen teljesen ártatlan volt a dologban, annál is inkább, mert tavaly nyáron még a világon sem volt, és különben is csak tegnap délután érkezett egy kényelmes kabátzseb rejtekében.
Szegénynek meg sem fordult a fejében, a sötét kabátos dalnok hites feleségét ijesztgetni, mert sokkal inkább foglalkoztatta, a tegnap este óta egyre jobban rátelepedő magány. A kosarában lévő párnán hiába érezte kis játszópajtásainak szagát, buksi fejébe sehogy sem fért bele, hogy miért nem találja őket. Ettől kicsit megzavarodva, keservesen nyávogott még egy darabig, míg a fáradtságtól letaglózva ólomsúlyú álmot borított szemére a sötétség. De ez még tegnap este történt, most viszont, olyan természetességgel simogatta a májusi napsugár, amilyen természetességgel ilyenkor a madár tollászkodik. A macskának meg bizony, - ha akarja, ha nem, minden reggel nyújtózkodnia kell. Májkrém minden porcikájában elnyújtózva, teljesen átadta magát az ősi szertartásnak, és ugyan honnan is sejtette volna, hogy a tegnapi vacsorájával, egyben a névadója is megesett.
A dologban talán ő is ludas lehetett valamennyire, mert miután elégedetten nyalogatta a szája szélét, egyre csak azt hajtogatta, hogy máj, máj, máj. Aztán ivott még egy kis tejet is, de akkor már inkább csak hallgatott. Mindenesetre Zsófinak ennyi is elég volt, hogy elértse a helyzetet és miközben leguggolt a cicához, hogy szalvétával felitassa az egyik csintalan bajuszka végén hintázó tejcseppet, meg is született a végérvényes elhatározás, miszerint a kis jövevény neve, csakis Májkrém lehet.
- A macskák, ugyan tudvalevőleg, kifejezetten jó viszonyban vannak a tejjel, de érdekes módon, beszélni azért valahogy mégsem szeretnek róla. Talán csak azért nem, mert röstellnék, ha a legendásan híres egerésző mivoltukon, a fehér nedű foltot ejtene.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kiscica sem bánta a kényeztetést, amiről Zsófit sem lehetett volna lebeszélni, mert első útja az óvodából, azonnal hozzá vezetett, és ilyenkor langyos tejecskével próbált kedveskedni kiválasztottjának. A lefetyelésbe belefáradt csöppség, a gondoskodó tenyerekbe gömbölyödve, halk dorombolással jutalmazta a rendszeressé vált figyelmességet, és Zsófi lelkében, észrevétlenül túlcsordult a szeretet.
A kis Májkrém, efféle dolgokkal mit sem törődve, lehunyt szemmel élvezte a langyos napsütést, mígnem eszébe jutott, hogy reggelente mosakodni is kell, és módszeresen tisztogatni kezdte apró piros nyelvével a vékony bundácskát, éppen úgy, ahogy az anyja nemrégiben tanította.
Kicsit meg is ijedt, amikor Zsófi hirtelen leguggolt elébe, és a fényárban úszó öreg kosár egy pillanatra árnyékba borult, hogy aztán kis gazdája óvatos ölelésébe fonva, bizalommal telve ringatózhasson az ismerős szeretet lágy hullámain.
Még néhány percig tartott a hirtelen jött gyönyörűség, aztán újra a szakadt kosárban találta magát, és egy pillanatra olyan érzés suhant át előtte, mintha csak álmodta volna az ölelést, minthogy máskor is álmodott már hasonlót.
De a dolog valóságos volt, mert Zsófi még ott guggolt a kosara előtt, és miközben lágyan simogatta, beszélt is hozzá. Tapasztalatlan cicaeszével még nem tudta megfejteni, hogy mit, de a jóindulattal, megnyugvást hozó hullámok érkeztek, melyek rátelepedtek érzékeny lelkére.
A kis jövevény, még csukott szemmel dorombolgatott egy ideig, és talán maga sem vette észre, hogy a jóságos napsugár lopva megmosolyogja a szétálló bajuszkákat, és szeretetből szőtt langyos fátylat borít a vén kosárra.
2011. január 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése