Az örökség

Az öreg, látszólag békésen szunyókálgatott a fehérre meszelt kis ház előtt terpeszkedő padon, ami kényelmesnek tűnt ugyan, de azért annyira mégsem volt az, hogy az emberfia hosszú álmokat szövögethessen rajta. Nem is az álmokat bánta volna, mert olyankor újra fiatal volt és erős, ami már önmagában is jó, de ráadásként, olyan régi, kedves ismerősöket hozott elé az álom, akik már hosszú évek óta a temetői hársfák alatt hallgatják, a májusi lombok közt meg-megvillanó aranymálinkó dallamos fuvolázását. Hanem, - az éjszakák hossza, valószínűleg egyenes arányban nyúlik a megélt májusok számával, mert mostanában a reggelek is egyre lustábban vánszorognak elő a pirkadat félhomályából.

Lehunyt szemmel hallgatta, ahogy az egymással kergetőző langyos fuvallatok, pajkosan bújócskáznak a fehér törzsű nyírfák szív alakú levelei között, gyorsan végigsimítva rajtuk a tavasz üzenetével, mert a jó hírt mások is türelmetlenül várják.

Az öreg szunyókálása csak látszólagos volt, és most szó sem lehetett álmokról, mert a régmúlt gyermekkor felbukkanó emlékképeinek fényén, még az évtizedek leheletfinom fátyla sem volt képes tompítani. Mélázott még kicsit a széppé nemesedett múlton, és még egyszer végigsimított rajtuk, hogy aztán szelíd mosollyal rejtse vissza őket, lelke apró titkai közé.

Kicsit hosszabban időzött a kép előtt, ahol a tükörből, nyúlánk, de sportos alkatú önmaga nézett vissza, és erre a képre, még hetven év távlatából is büszke lehetett, hiszen abban az időben az iskola egyik legjobb tornásza volt.

A dolgok, olykor mégis úgy rendeződnek, hogy a jót, valami rossznak kell követnie, mert váratlanul, azon a képen látta tízéves önmagát, ahol egy bolt ajtajában tétován várja, hogy esélyei mérlegén győzzön a magabiztosság.

Félredobva a kisebb súlyú vesztest, benyitott, és karjára akasztott kosárral sétálgatott az áruktól roskadozó polcok között, egészen addig, amíg az édességek csábítása végérvényesen győzedelmeskedett, és egyszer csak, egy gyönyörű, piros csomagolású csokoládé mellett találta magát, melyről pajkosan kacsintott rá, a két kis levélke társaságában barnálló mogyorószem.

Egy pillanatra megszólította a tisztesség, és arra gondolt, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha megvehetné, de ahhoz pénz kéne, ami pedig nincs.

A kosarába tett csokoládéval megindult a sorok között, és amikor a polcok végénél lévő fordulóhoz ért, egy óvatos mozdulattal a kabátjának belső zsebébe csúsztatta az édességet.

Szerencsére senkit sem látott maga körül, és már csak néhány méter választotta el a megnyugvástól. Tudta, hogy a pénztáros nem láthatott rá, és ha nem vett semmit, fizetni sem kell, de azért a kisördög csak ott motoszkált benne, hogy mi van, ha mégis meglátta valaki.

Már letette a kosarat, és majdnem a kilincsen volt a keze, amikor a boltvezető kilépett a raktárból, és az ajtó elé állva megkérte, hogy menjen vele az irodába. Abban a pillanatban talán a föld is megnyílhatott volna inkább, csak azt az utat ne kellett volna megtenni. A kis helységbe érve, az íróasztalra kellett pakolnia a zsebében lévő holmikat. Előkerült egy lakáskulcs, egy töltőtoll, aztán nagy komótosan felbukkant egy összehajtogatott zsebkendő, egy kis bicska, amit lassított felvételben követett egy kerek zsebtükör, melynek másik oldaláról, a gyászos helyzettel mit sem törődő Brigitte Bardot, kifestett macskaszemekkel, csábosan mosolygott.

Az énekhangjáról elhíresült Francia színésznő és szexbálvány, azonban akkor is mosolygott, mikor a hosszú szőke hajára, stílszerűen egy fésű került, és miután a dolgot nem lehetett tovább húzni-halasztani, utoljára a felsorakoztatott holmik mellett végre felvirított a piros csomagolású csokoládé is.

Lélekre ható gyászbeszéd a becsület temetésén, jegyzőkönyv, fenyegetőzés az iskolaigazgatóval, szülőkkel, végtelennek tűnő fejmosás. Hetven év távlatából sem lehet elfelejteni.

Most is élénken virított benne az emlék, ahogy égő fülekkel szégyentől forrázottan kóválygott a hazafelé vezető úton, abban a lehetetlenben reménykedve, hogy valami csoda folytán meghosszabbodik az út, és az se lett volna baj, ha a végtelenbe vezet.

Aztán még elevenen emlékezett arra is, amikor otthon, az apja előtt újra megszégyenült, és büntetésből neki kellett előhozni a ruhásszekrényben pihenő vastag szolgálati derékszíjat.

De amilyen gyorsan enyhültek a verést követő fájdalmak, bizony többszörösen hosszabb ideig nyomasztotta az érzés, hogy a szégyenfolt végtelenül lassan kopik, ha ugyan elég hosszú egy élet ahhoz, hogy nyom nélkül lekophasson.

A boltvezető emberségének hála, az iskolába nem jutott el a sajnálatos eset híre, és utóbb az is kiderült, hogy a szülőket sem értesítette, mert jó emberismerő és gyakorló apaként nagyon jól tudta, hogy ez a lecke egy életre szóló tanúságot hurcol magával. Nem tévedett!

Az öreg lelki szemei előtt számtalanszor lepergett kis történet, még hetven év távlatából is vörösre színezhetné a vértelen füleket, de csodálatos módon képes volt megbocsátani egykori önmagának. Apjának is komoly lelki vívódást okozott, hogy végső lehetséges módszerként kénytelen volt a derékszíjhoz nyúlni. Az estékbe nyúló lelki ráhatásokban jobban hitt, amikor beszélt a szorgalom fontosságáról, a tudás hatalmáról, a boldogulásról, ami gyermekésszel rosszabb választás volt, mert a szavak súlyától nehezebb volt szabadulni.

Most, hogy a régi dolgokat újraélte, eszébe jutott, milyen bölcsen is intézte úgy a teremtő, hogy az ember képtelen a régi fájdalmakra visszaemlékezni, ugyanis a fájdalom is ismerheti a törvényt, amely szerint, ami egyszer elmúlt, az már soha többé nem jön vissza.

A kimondott szavak, viszont sohasem múlnak el, mert az idők végtelenségében rezegve máig hirdetik az igazságot.

„Édes fiam, csak egyetlen örökséget hagyhatok rád, mert nekem sincs annál több, mit adhatnék, de azt a kincset, soha senki nem veheti el tőled, ha híven őrködsz felette, mert az, maga a becsület”.

2011. január 12.