Festékbe lehelt arcok

Festékbe lehelt arcok

Fenyvesi Edit, Metamorfózis című alkotásához

Míg árnyas sétány sodrát méri léptem,
Egyre kedvesebb nekem, e méla csend...
Gesztenye koppan, lassul a porban,
S, rőt levélbe karolva, elpihen.

Szeptembervégi szél simít a fákon,
Mélázgat még, érzékeny lelkem húrjain,
Aranyló lombok közt bontakozik álmom,
Fény dereng felém, s, arcodra lelek, múltam útjain.

Örök változásba mozdul létezésed.
E lágyan ívelt arc, halványra sikeredett mosoly...
Őrized benne botladozó, gyermekkori lépted,
Ki új babáért könnyezve, tenyerébe omol.

Lehunyt szempilládra, rázuhan a csend,
Hajadat kavarja, mosolygós déli szél...
Mint rőtülő levél, mi mélységen mereng,
Voltál... s még itt vagy - mert a létező, remél.

Már csak úgy vagy jól, ha lelked adhatod.
Kit szeretnek, az, egyetlen mosolyért szerethet!
Festékbe lehelt arcok nézik, messze tűnő napod...
Csak az tűnhet el létünkből, kit végleg elfeledtek.

2013. szeptember 25.

Sárkány Sándor