2015. február 21., szombat

Kedves Jézus! – hadlegyek én is…

Kedves Jézus! – hadlegyek én is…

Jó kétezer évvel ezelőtt még egyszerűbb volt a képlet, ugye? Megvoltak az igék.
Most inkább nem a ne lopj, ne ölj, ne csalj, felebarátod feleségét ne kívánd, igék betartását firtatnám, mert akkor minden bizonnyal inkubátort kellene húzni, e hitevesztett, érték-tévesztett, műfényekkel hipnotizált világra. És míg eljátszottam ezzel az utópisztikus gondolattal, támadt egy ennél is fantasztikusabb ötletem!

Szóval, hogy… praktikusabb megoldás lenne egy aprócska inkubátorban kényeztetni azokat a híveidet, akiknek sikerült a fent említett igék szerint létezni.
Ott talán könnyebb lenne beteljesíteni egy másik fontos, ha nem a legfontosabb tanítást is! Megvalósulhatna, a SZERESSÉTEK EGYMÁST elnevezésű projekted.
Mert úgy tűnik, hogy mindhiába próbálják a népek – „nem megy az könnyen faluhelyen”. Városokban meg még annyira sem.

Javulnék én is, szeretnék, és talán meg is bocsátanék olykor-olykor, de ahogy kinéz a dolog, hamarosan sikerül megúsznom valamennyi nehéz leckét.
Az történt ugyanis, bár Te ezt valószínűleg úgyis tudod, szóval… hogy mostanában időnként láthatatlanná válok. És tudod mi a legfurcsább a dologban? Hogy még csak akarnom, ó bocsánat! - kérnem sem kell.

Hidd el, hogy eleinte nekem is túlságosan misztikusnak tűnt a dolog, mert hát… hogy jövök én ahhoz, hogy Téged utánozzalak, de már óvatosan szokom a helyzetet.
Tegnap is, amikor délután négykor beléptem az óvodába, hogy hazakísérjem Kolost, tudod… a kis unokámat, azt a folyton csacsogó kiskölyköt, aki traktoros akar lenni, szokásomhoz híven jól hallhatóan, de a világért sem hivalkodó módon, köszöntem. Megszokásból is, ha már annyit nyüstöltek érte valamikor kis-srác koromban.

Szóval… képzeld el a szituációt, amint a csoportszobákat összekötő folyosón, pattanásig feszült kabátban fújtatva hajlong, vagy éppen kuporog nyolc-tíz anyuka, akik, míg türelmesen gombolgatják kis vadócuk kardigánját, masnira kötik cipőfűzőiket, közben átszellemült arccal, töretlen lendülettel kérdeznek.

Mit hamikáztatok? Voltatok az udvaron? Jót játszottál, kincsem? És… aludtál ebéd után?
Én meg, amíg szlalomozva osonok közöttük, hogy legkevésbé zavarjam az idillt, szelíden, de azért jól hallhatóan köszöntöm csinos lélektestvéreimet. Némelyikük durcásnak tűnő szemöldökrándítás kíséretében, mások csak úgy belebambulva a semmibe, fakult emlékképeikben kutatva próbálják összerakni a látványt, de nem… mégsem látnak engem, mert tuti, hogy láthatatlan lettem.
Valahol hallottam, hogy a gyermekek legfeljebb hét éves korukig olyasmit is érzékelhetnek, ami a felnőttek számára függöny mögött lapul. Hát, nem tudom…
Meglehet, mert amíg a csöpp lány lassan ráhangolódik a délidőben elillant almaszósz illatára, és képzeletben tán átszínezi az aurámat, búcsúzóul még egy félszeg pát int felém.
Te Jézus! Azért az igazsághoz tartozik, hogy lenne még mit csiszolni ezen a bizonyos láthatatlanná válásdin, mert mondjuk tízből, csak négyen-öten nem látnak ám, és azok is csak addig, amíg magam vagyok. Mert ahogy Kolost kézen fogom, rendre elillan a varázslat. Vannak, akik szívből jövő, őszinte mosoly kíséretében néhány kedves szóval is megajándékoznak bennünket, és ilyenkor eszembe jut, hogy ötévesen még én is milyen könnyen hódítottam. Ja kérem, a fiatalság… na az múlik el.

Még kézen fogva megállunk a csoportszoba küszöbén, hogy jól érthetően elköszönjünk a többiektől, tuti, hogy most mindenki tisztán látja az én kopasz fejemet is, lassan védjegyemmé avanzsáló, egyre inkább önállósodó füleimmel együtt, mert mosolyogva visszaköszönnek.

Te Jézus! Én szívből köszönöm Neked, hogy több mint hatvan éve óvnak már védőangyalaid, és álmomban olykor még repülni is engedsz, és ígérem, nem kérek már sokat, csak még ezt az egyet.
Honnan is venném a bátorságot, hogy szemrehányást tegyek; kis-srác koromban azért jó néhányszor elintézhetted volna, hogy ne vegyen észre a matektanár, de amíg még úgy gondolod, hogy dolgom van itt, hadlegyek már én is mindig látható, úgy, mint amikor az én kislányomat láttam integetni az óvodaablakból.


2015. február 21.

Sárkány Sándor
S.k. papírzsebkendő - selyemfestés utáni felitatásból

2015. január 8., csütörtök

digitális fotóim

                                                          A holtág csendje - Szarvas

2014. június 25., szerda

2013. október 14., hétfő

Szente Erika Csigamese

Szente Erika kedves kis gyermekversét ajánlom mindazoknak, akik még őriznek valamennyit gyermekségükből.


2013. október 13., vasárnap

Add...




Fogadd mosolyom! -- te, élettől csorduló zsongás!
Engedd, hogy ma lelkem melléd térdepeljen!
Hogy itt feledjem bokraid közt, mindazt, ami bánt.
Hogy elhagyhassák lépteim, ha besároztak engem.

Add, hogy keskeny ösvényeden békémet megéljem!
Csended legyen nekem harangkondulásom!
Hogy otthonomhoz érve, könnyű legyen léptem.
Ha igaztalanul ér vád, majd akkor se fájjon!

Ne bántson, ha rosszul szóltam! - talán megbocsátnak,
Míg réti vadvirágok között libben lelkem.
Az ember néha gyarló, tán, féltésből is bánthat...
Engedd, hogy csendedben nyugalmam keressem!

Nyirkos lombszőnyegen nesztelen mér léptem,
Semmi kis felhőből, langyos permet szitál...
Smaragd levelek közt, áldást szór elébem,
Te vagy árnyas erdőm... templomi félhomály.

Kis-madárkák dala, már zsoltárom lett nekem.
Aranyló díszítésed, csak sárguló avar.
Mi meghitt magányra hív, ha elfáradt a lelkem,
Nagyvilág ritmusa, ha szívembe kavar.

Fogadd mosolyom! - élettől csorduló zsongás!
Add, hogy lelkem ősszel is, majd, melléd térdepeljen!
Hogy rőt avarra hullajthassam mindazt, ami bánt.
Add, hogy megbocsássak, add, hogy még szeressek!

2013. október 13.

   

2013. október 10., csütörtök

Összeér szívünk vers, Fenyvesi Edit alkotásához

Összeér szívünk -- vers, Fenyvesi Edit -- Meglepetés című alkotásához



Kit érdekel, mit suttog az ész?
Ha a lelkek egymásba karolnak,
Hogy messziről szeretni nehéz,
S, a szív egy napon másfelé hajolhat.

Kit érdekel, mit láthat a szem!
Próbálhatja ezernyi kísértés...
Ha a lélek másnak üzen,
Ha máshova köt már az érzés.

Mikor még csak leveleid jöttek...
Iskolád kapuja ásított feléd,
Akkor még nekem is sziát köszöntek,
Szinte tánclépésben siettem eléd.

Míg kézen-fogva mértük lépteinket,
Nem bántuk volna, ha megáll az idő.
Istenem... mily balga is az ember.
Azt sem tudja, merre van a temető.

Még tetszik, hogy szél borzolja dús haját,
Fiatal szem bátran néz a napba...
Milyen jó, hogy könnyen lép a láb!
A bácsinak csak később lesz kalapja.

Míg kézről-kézre járt a tetőcserép,
És téglaporos volt már mindenünk,
Nem számoltuk, mennyi már az elég,
Meszelt fal is palota volt nekünk.

Mit számít ma már, ha olykor nehéz...
Együtt lapozgatjuk múltunk lapjait.
Együtt boldogul, négy összeszokott kéz.
Építik unokáink holnapjait.

Boldogok vagyunk, ha segíthetünk.
Ha úgy lehet, hogy önzetlen adhatunk.
Ha egy pusziban még összeér szívünk,
Ha egymásnak még megmaradhatunk.

2013. október 10.


2013. október 3., csütörtök

2013. szeptember 26., csütörtök

Festékbe lehelt arcok

Festékbe lehelt arcok

Fenyvesi Edit, Metamorfózis című alkotásához

Míg árnyas sétány sodrát méri léptem,
Egyre kedvesebb nekem, e méla csend...
Gesztenye koppan, lassul a porban,
S, rőt levélbe karolva, elpihen.

Szeptembervégi szél simít a fákon,
Mélázgat még, érzékeny lelkem húrjain,
Aranyló lombok közt bontakozik álmom,
Fény dereng felém, s, arcodra lelek, múltam útjain.

Örök változásba mozdul létezésed.
E lágyan ívelt arc, halványra sikeredett mosoly...
Őrized benne botladozó, gyermekkori lépted,
Ki új babáért könnyezve, tenyerébe omol.

Lehunyt szempilládra, rázuhan a csend,
Hajadat kavarja, mosolygós déli szél...
Mint rőtülő levél, mi mélységen mereng,
Voltál... s még itt vagy - mert a létező, remél.

Már csak úgy vagy jól, ha lelked adhatod.
Kit szeretnek, az, egyetlen mosolyért szerethet!
Festékbe lehelt arcok nézik, messze tűnő napod...
Csak az tűnhet el létünkből, kit végleg elfeledtek.

2013. szeptember 25.

Sárkány Sándor





Elkísérem léptedet

Virágok Kóci 36x24 szénrajz



Elkísérem léptedet

Nem érted, miért nem köszöntöttelek,
Mikor özönlöttek névnapodat méltató szavak,
Tán a vak sem esett volna ennyi szépen át,
Mit szóvirágból, csokorba kötött, e nap.

Nem érted, miért nem gondoltam reád...
Hisz, ismeretlenül is megtették, annyian.
Kedveskedő szavak, kitől jöttek, talány...
Tengernyi ismerős, és ismeretlen hang.

Nem érted miért nem figyeltem rád,
Épp ezen, a nevedet méltató napon...
Akkor éppen nem köszöntem jó éjszakát,
Másra számítottál tőlem... nagyon.

Tudod... én nem böngészem naptár lapjait,
És nem kutatom holnapjait a létnek,
Csak befelé nézek, csak lelkemre hallgatok,
Mert ki szívével lát, az, soha el nem téved.

S, ha nem szólítalak is, veled vagyok...
Legyek aszfalt repedéséből sarjadó virág,
Fűszál, mi lépted mellől utánad hajol,
Járda fölött ívelt, harmatcseppes ág.

Napsugár vagyok, hogy simíthassak arcodon,
Szeptemberi szellő, mely rőtes őszt ígér,
Hogy észrevétlen cirógassak hajszálaidon,
Mi pulcsid ujjába suhanva elkísér.

Esőcsepp vagyok... könny helyett gördülök arcodon,
S, ha kézfejeddel elkened, azon is leszek.
Mert én csak úgy vagyok, csak egy a sok közül,
Ki elkísérem léptedet, amíg csak lehet.

2013. szeptember 24.

Sárkány Sándor



 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...