Üres szobád bezárt fénytelen ablaka,
Mint porlepte üvegszem, vakon bámul a semmibe,
Sötét csellód édes mélabús dallama,
Csak fájó érzelem, hangja elszállt már messzire.
Megpihent parketta sértődött reccsenése,
Darabokra tépi a megkövült csendet,
Ajzott idegeim húrjainak rezzenése,
Régóta megszokott melódiát zenget.
Mért kell a bánat, és mért kell az árnyék?
Lelkem mázsás súlytól válna, hogyha fényben
járnék!
Újra hallanám hangod lágy dallamát!
Újra érezhetném bőröd mély bársonyát!
Hogy tud az édes szó keserűvé válni?
Hogyan tud dallama belülről így rágni?
Mért tud az ember szavakkal sérteni?
Hogy tudtuk egymást, régebben félteni…
Léted hiánya, mintha belőlem szakították volna!
Szívem magánya, mintha dobbanásonként rólad
szólna!
Mért jöttem én ide? Mit keresek még itt?
Üres szoba életéből átélni a régit?
Most értem meg végre, ide mért is jöttem!
Bezárni az ajtót örökre mögöttem!
Beteg lelkem, mint dögök fehérre rágott csontja,
Üres szoba homályában, tisztára lett mosva!
Tétova lépteim, sietőssé válnak!
Már csak téged látlak, futok már utánad!
Lépteim könnyűek, már-már szinte szállnak!
Mázsás kolonc a bánattal, tőlem messze járnak!
Újra hallom csellód, édes-bús dallamát!
Újra érzem bőröd, sejtelmes bársonyát!
Kezed a kezemben, s újra fényben járunk!
Lelkünk pillekönnyű… egymásra találtunk!
2008. október
20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése