Csikasz

A reggeli nap első sugarai reflektorként világították meg az ablaküvegre tapadt porszemcséket, mely belülről olyan hatást keltett, mintha szúnyogháló lett volna az ablak előtt. Pedig nem volt, illetve valamikor régen lehetett, mert még néhány szakadozott foszlányát bágyadtan lengette a lassan éledező szellő. 


Az idő vasfoga elmállasztotta az egykor rovarok randalírozását, megakadályozó műanyaghálót, és ha néha kitárult az ablakszárny, hogy a nyári hőségben friss levegőt szippanthassanak az áporodott szagot őrző porlepte bútorok, a szemfüles legyek elrúgták magukat az eresz árnyékában málladozó vakolatszigetekről, hogy kiélvezzék a ritka lehetőséget és körülnézzenek egy kicsit a szobában, emlékezve a múltkor felfedezett ízletes kenyérmorzsákra, melyek, ki tudja, mióta várhatták már őket.

De most az ablak még zárva van, mert hűvösödnek már a reggelek, és kövér gyöngyszemekként gyülekeznek a kerti virágok leveleire telepedett harmatcseppek, hogy aztán egymásba olvadva patakként csorduljanak végig a levélen, mint a szülői háztól búcsúzó lányok arcán a könny.

Bentről halk motoszkálás hallatszott, és mintha nyikordult volna a százéves ruhásszekrény ajtaja, de lehetett volna a szobaajtó zsanérja is, hiszen az talán még öregebb volt a szekrénynél is. Aztán gyufa sercent, és gomolygó pipafüst tölthette be az apró szobát, mert a rosszul záródó ablakszárny hasadékából bizonytalan füstfoszlány szökött a nyár végi reggelbe.
Az öregember az ágyszélén ülve, még pizsamában és csak úgy meztélábasan bújva a kopott papucsba, nagyot szívott a pipáján, és mialatt a füstöt ízlelgette száraz ujjaival végigsimított a karcsú meggyfaszáron. Eszébe jutott a vers a szagos meggyfapipaszárról, és arra gondolt, hogy az öreg pipaszár bizony régen lehetett, hogy szagos volt, mert ma már inkább büdösnek lehetne mondani, ha ugyan neki büdös lenne. A pipaszag meg éppenséggel nem büdös, hanem csak dohányszagú.

Aztán néhány apróbb köhögés után erőteljesebbek jöttek, ahogy az már reggelente megszokott volt az első pipánál. Mert később már nem köhögött, csak reggel, és talán azt is azért, hogy az ajtó előtt szunyókáló puli időben ébredhessen, mielőtt kifelé menet rálépne az ember. A puli is öregszik. Bizony már vagy tizenhárom tavaszt megélt, és az öregember nem bánta, hogy szinte egész nap csak szunyókálgatott, mert igaz, hogy nem volt már csahos kedvében és szaladgálni sem tudott, de ha csak tehette a közelében volt. A csizmájára fektette a fejét és méla beletörődéssel nézett gazdája fakó szemeibe. Mintha szavak nélkül is beszélni tudott volna azokkal a fénylő bogárfekete szemeivel. És ha sokáig nézték egymást, még az is megesett, hogy a puli szemzugában apró könnycsepp csillant, mintha siratná az elmúlt ifjúságot, mikor az öreggel még a nyáj után ballagtak. Kétszáz birka nem gyerekjáték. Nagy volt a felelősség, és akkor még nem is beszéltünk Fülesről, a szamárról, aki már inkább csak az elemózsiás tarisznya és a vizeskorsó cipelésével volt megbízva, mert csámpás lábaival egy embert nemigen bírt volna el, még akkor sem, ha olyan szikár, mint Jani bácsi, a gazda. Na ezzel a szamárral a mi Csikaszunknak is többször meggyűlt a baja. Egyszer egy ízben megállt a legelőn valami kesernyés szagú vadvirág előtt és belevette abba a busa nagy fejébe, hogy ő bizony tovább egy tapodtat, sem megy. Az öreg számadó hiába noszogatta eleinte szép szóval, aztán ahogy a türelme kezdett elpártolni tőle, már csúnyábban is, - hogy a falu összes templomot tisztelő öregasszonya hányta volna a kereszteket, ha meghallja. A nagy fülű csak állt leszegett fejjel, és bámult a virágra, vagy az ördög tudja, mi mást láthatott az aszott fűben, mindenesetre mozdulni sem volt hajlandó. Csikasz csaholt és izgatottan rohangált a szamár körül és tudatlanságában még a hasa alatt is át-átszaladt, hiszen fiatal volt még. A leckét csak később tanulta meg, hogy Füles bizony időnként határozottan rosszindulatú is tud lenni, és apró patájával olyan keményen rúg, hogy a kis szőrgombolyag tehetetlenségében bukfencezik, mint a vándorcirkusz bohócai a minap a faluvégi vásártéren. Aztán ki tudja, lehet, hogy a rosszindulathoz az is közrejátszott, hogy a kiskutya néha belekapott tűhegyes fogaival Füles lábszárába, néha csak játékból, pajkos kedvében, máskor meg a gazda parancsára. Mert a parancsot, mint tudjuk egy valamirevaló juhászkutyának mindenkor illik betartani. Akkor első ízben a gazda biztatására kapott a renitenskedő lábához, mert Jani bácsi mérgében azt kiáltotta, hogy fogdmeg Csikasz! És csikasz megfogta, de meg ám! Rácsimpaszkodott a szamár hátsó lábára, aztán egy ideig úgy tűnt, hogy nem is akarja elengedni. 

Hanem Fülest is idegesíteni kezdte a szokatlan helyzet, meg talán a hófehér apró fogak is billentettek a dolgok állásán, mindenesetre felkapta a fejét, ijedtében felágaskodott, majd hirtelen hátrarúgott mindkét lábával, hatalmasat iázott, aztán földet érezve a patái alatt versenylovat megszégyenítő iramban meglódult. Csikasz meg repült és bukfencezett. Az öreg számadó egy pillanatra megijedt, hogy talán kárt szenvedett a kiskutya, de aztán látva, hogy felugrik, és mérgesen csaholva a szamár után iramodik, keresve a törlesztés lehetőségét, mosolyt csalt a komikus látvány a megtört szemekbe. No ebből alighanem kutya lesz, gondolta, és büszkén ballagott a közben messzire legelésző nyáj után.

De mindezek csak, mint emlékképek peregtek le a gondolatok homokóráján, mert az öreg számadó hetvenévesen nyugdíjazta magát. Három éve nem jár már a nyájjal, és Füles lelke is valahol a mennyekben bóklászhat, mert néha mikor az eresz alatti árnyékból rozoga sámliján üldögélve kémleli a bárányfelhőket, mintha egy nagyobb felhőfoszlány határozottan, busa fejének és két nagy fülének alakját formázná.

Az ajtó nyitására a vén kutya, szokása ellenére nem mozdult, és ez már magában is különösen rossz érzéssel töltötte el az öreget. Félve hajolt le hozzá, és aggodalma az egekig ért, amikor megérintette. Kissé hűvös volt a teste, és abban a pillanatban ébredhetett, mert bambán nézett, csak úgy maga elé. Aztán a szerető kéz simogatására kezdett megélénkülni, de látszott rajta, hogy nincs teljesen rendben. Az orra szerencsére nem volt meleg, és ez jó jel, mert legalább nem lázas. Hűvösödnek a reggelek, és szegény pára már nehezen viseli a megváltozott helyzetet. Óvatosan felnyalábolta a vén harcostársat, és becsoszogott vele a szobába. 

Ráfektette az ágyára, és betakarta a kabátjával úgy, hogy csak a feje látszott ki. Aztán melléje ült, és szikár ujjaival simogatni kezdte kenyeres pajtásának csontos állát. Egy pillanatra eszébe jutott, mit szólna Róza, ha látná a kutyát az ágyban, de el is hessegette magától a gondolatot, hiszen Róza már nem szólhat, mert hét éve nyugszik a temetői hársfa árnyékában, meg aztán lehet, hogy nem is szólna semmit, mert megértené, hogy az öreget vigyázni kell. Csak ült az ágyszélén, és hallgatta a nyugodt álom egyenletes szuszogását, majd komótosan megtömte a pipáját, és óvatosan sercintve a gyufával meggyújtotta a lazára nyomkodott dohányt. Az illatos füst lassan betöltötte a kisszobát, és a rosszul záródó ablakszárny hasadékából bizonytalan füstszalag szökött a nyár végi reggelbe.


2010. november 26.