Bimbó karácsonya

A délutáni nap már elunhatta a nagy magasságot, mert óvatosan ereszkedett a horizont felé, de október végén ez így természetes, és már annak is örülni lehet, ha egyáltalán süt a nap, és nem burkolózik ólomszínű felhőtakaróba az égbolt. Ennek a napsütésnek ereje már talán csak annyi van, mint annak a néhány bágyadt légynek melyek, ki tudja, honnan kerültek elő az istálló meszelt falára, de viháncolás helyett már csak néznek maguk elé, mintha tudnák, hogy számukra bizonytalanná váltak a holnapok. 
Az édeskésszagú tehenek közé beszökni meg most bajos, mert az ajtó már be van hajtva, nem úgy, mint nyáron, amikor a repülőbajnokok sportot űznek abból, hogy ki-be zúgnak a nyíláson, és ha az ember valamiért be akar menni, szinte majd kiverik a szemét a szemtelen mihasznák. Persze nem mindenki bosszankodik ezen, mert ugyan a tehenek is bosszankodnak a legyek és a bögölyök állandó zaklatásától, de nem úgy az a néhány fecskepár, akik minden évben előszeretettel raknak fészket a jászol feletti gerenda takarásában, hogy onnan tarthassák szemmel a betolakodókat, és egy villanással véget vessenek a randalírozásnak. Amúgy is kell a friss eleség a növekvő fiókáknak, mert erősödniük kell még a hosszú út előtt. De ki tudja, hol lehetnek az óta ők is, hiszen szeptember eleje régen elmúlt már, amikor a házak előtti villanydróton üldögéltek halkan csivitelgetve és türelmesen várva a többiekre, hogy minél nagyobb legyen a vonuló csapat, mert együtt azért mégiscsak biztonságosabb.

Már őrizni kell a meleget, mert az éjszakák egyre hűvösödnek és hosszabbak is lesznek, míg egy napon megőszülnek a kertek alatti rétek, mint a karácsonyi sütemények, melyekre ropogós porcukrot szitálnak a szorgalmas kezek, és jégvirágot rajzol az ablakra a korán érkezett tél.

Bent az istállóban ebből a változásból nem sokat lehetett észrevenni, hacsak az nem számít változásnak, hogy az utóbbi napokban a szokásosnál nagyobb volt a jövés-menés a tehenek körül. Illetve nem is mindegyik tartott számot ekkora érdeklődésre, de az a halványabb, amelyik elkülönülve álldogált egy csendes sarokban a jászolnál és elegáns felsőbbrendűséggel fordította el a fejét a többiekről, az mindenképpen. 

Talán azért, mert nem csak a színe volt különlegesen szép, de a név is az volt, amire hallgatott. Zsömle névre keresztelték már lassan harmadik éve, és névadója, amikor nem az iskolában koptatja a padot, akkor egy délután több apróbb látogatást is tesz nála, hogy megsimogathassa nagyra nőtt pajtása homlokát, és közben eltűnődjön az idő múlásán. Mert nemrég még olyan kis aranyos boci volt ez a Zsömle, és mára már akkorára nőtt, hogy akár félni is lehetne tőle, ha ugyan Panni félhetne tőle. De nem félhet, mert szinte együtt nőttek fel, és Panni már iskolás, Zsömle, pedig ha anya betartja a szavát, kis bocival ajándékozza meg őt karácsonyra. Megint lehet kis játszótársa, akit simogatni, becézgetni lehet, és tavasszal, ha újra nyílik a pitypang, sárga virágkoszorút köt Bimbó homlokára. 

Mert anya ugyan Rózsának szerette volna elnevezni, de apu végül mégis megengedte, hogy Bimbó legyen a neve, és már Zsömle is beleegyezett, mert ő nagyon megértő, a kis jövevénynek pedig szebb nevet nem is lehetne kitalálni. Az iskolában is mindenki irigykedik Bimbó miatt, és van, akinek kisvasutat ígértek, másoknak meg új babát, és igaz, hogy a régi babája már kicsit szakadozik a sok öltöztetésbe, de egy kis boci az mégiscsak más, mert ő élő. És, hogy a Zsömlének meg Bimbónak is igazi karácsonya legyen apa már megígérte, hogy felköt egy fenyőágat a jászol fölé, és lesz rajta majd szaloncukor is, meg aranypapírba csomagolt dió, de gyertyát nem szabad gyújtani, mert az újszülött boci nem tud gyertyafényben aludni. És Zsömlével is csak suttogva szabad beszélni a karácsonyi fenyőágról, mert Bimbó számára az lesz az első ünnepi meglepetés.

2010. november 28.