A ritkásra eresztett redőny lamelláin átszűrődő holdvilág, világos csíkokat rajzolt a szék lába mellett üldögélő nagy barna mackó bundájára, aki most éppen úgy festett, mint a Sára hajtogatós mesekönyvében lakó állatkerti tigris. A sötétben lapuló babák kissé mulatságosnak tartották Bumma maci furcsa csíkjait, de épphogy csak odasandítottak, mert ők is inkább Sárában gyönyörködtek, aki úgy aludt a Hófehérkés mesetakarója alatt, mint egy valóságos angyal.
Pedig az igazság az, hogy Sára nem volt mindig angyal, mert ha a babák rossz fát tettek a tűzre, bizony veszekedett velük, és néha még el is fenekelte őket. Haragja ugyan, szerencsére nem tartott sokáig, mert aztán gondolt egyet és átöltöztette őket, majd hosszasan fésülgette a hajukat, és a legszebb ékszereket aggatta rájuk. Aztán szépségversenyt rendezett nekik, ahol a fődíj egy igazi aranygyűrű volt. Persze nem örökbe, mert a gyűrűt csak kölcsön kapta anyától, egy kicsit játszani. Ennyi törődés láttán pedig, hogy is lehetett volna a veszekedésért haragudni? Igaz, hogy Sára veszekedős, de elnézték neki, mert szerették őt.
Ám a veszekedés néha átragadt a babákra is, mert olykor a másik ékszerét szerették volna maguknak, ugyanis, szerintük jobban illett volna a ruhájukhoz. Csilla, megirigyelve Sára kibontott haját, azon kezdett el zsörtölődni, hogy mégsem áll neki olyan jól ez a hajfonat, mert kibontva az övé is sokkal szebb lenne. Még Panniénál is szebb lenne, akinek ugyan ki van bontva a haja, de nem olyan szép szőke, mint az övé, és különben is jobban megy a kék ruhához a szőke haj. Panni persze nem hagyta annyiban a dolgot, mert szerinte egy derékig érő gesztenyebarna hajnál semmi sem lehet szebb. Csilla vérig sértve éppen azon tűnődött, hogy megcibálja Panni dús haját, amivel olyan nagyra van, amikor Bumma szerencsére közbeavatkozott. Megdicsérte mindkettőjük haját, mert az igazság az, hogy ő sem tudta eldönteni, melyiküké szebb. Diplomatikusan kijelentette, hogy minden haj szép, ha tiszta és nem áll úgy, mint a szénásszekér. Teljesen felesleges ilyen butaságokon vitatkozni, mert még a végén felébresztik Sárát, akinek pedig pihennie kell, mert reggel várja az óvoda. Az óvoda pedig jó, mert onnan hozza Sára a meséket. A jó meséket meg mindnyájan szeretik, tehát csendben kell lenniük.
A babák egyetértően bólogattak, de azért féltékenyen méregették egymást a félhomályban.
Sára nyújtózott egyet, és álmoskásan megdörzsölte a szemét. Éppen kortyolt néhányat az ágya mellé készített vízből, amikor észrevette a szőnyegen üldögélő babákat, akik olyan elárvultan néztek rá, hogy megesett a szíve rajtuk. Eszébe jutott, hogy az esti fogmosás után, még egy kicsit az ágyban heverészve nézegette az állatkerti képeket a kihajtós mesekönyvből, és közben a babákról teljesen megfeledkezett. Megsajnálta őket, hogy szegénykék egész éjjel a földön virrasztottak, és talán még fáztak is.
Kibujt a takaró alól, és lábujjhegyen odalépett hozzájuk. Magához ölelte őket, és csendben visszabujt az ágyába. Magára húzta a Hófehérkés takarót, és apró tenyerével végigsimított a két baba selymes haján, akik boldogan simultak hozzá, és azt sem bánták, hogy kissé szűkös volt hármuknak a hely, hiszen Sára mellett lenni a legjobb dolog a világon. Aztán a kiságyat lassan ellepte a pilleszárnyakon érkező álom, csak a szék lábánál üldögélő nagy barna mackó tűnődött még egy kicsit az élet nagy igazságán, - hogy néha milyen jó, máskor meg milyen rossz érzés nagy mackónak lenni. Csak a lábujjhegyen settenkedő hajnal vette észre, hogy a kövér hold magával vitte Bumma kölcsönkapott tigriscsíkjait, amit, a mackó akkor sem bánt volna, ha történetesen még ébren lett volna, de az álomtündér már kézen fogva sétált vele mézország édes útjain.
2010. december 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése