Szökevények

Időnként újabb rohamot indított az október végi szél, de aztán elunva a házak közötti bolyongást, lassan megszelídülve mégis elengedte a szárazra cserzett aranysárga faleveleket, melyek a szokatlan iramtól kábultan hulltak a földre. Mások fennakadva lobogtak a kerítésdróton, mintha kottapapírra biggyesztett hangjegyek lennének, bár a szélnek nemigen volt szüksége kottára, - fújta az a nótáját a nélkül is.

A három fiú a hirtelen jött szabadságtól megrészegülve, hatalmas léptekkel igyekezett minél messzebbre kerülni az iskola látóköréből, hiszen a második emeletről jól belátni az utcát. A társaik már beültek az órára, és legfeljebb a padsorok között sétáló tanító bácsi láthatná őket, ha lenne kedve kinézni, de ilyen zord időben nem sok látnivaló akad odakint.

Egymást heccelve, nevetgélve, igyekeztek elfojtani a felbukkanó gondolatot, hogy mi lesz majd szökésük következménye. Bár az is lehet, hogy Laci bácsi nem is veszi majd észre, és ha észreveszi sem biztos, hogy beírja a naplóba, mert az öregnek vajszíve van. Különben is a rajzóra nem olyan fontos tantárgy. Felelni sem kell, lecke sincs, meg amúgy is utolsó órájuk, ezért nagy baj semmiképpen sem lehet.

A kitömött iskolatáska húzta a hátukat, mert hiába érezték magukat erősnek, azért egy nyolcévesnek mégiscsak nagy az a táska, - de nem is csoda, hiszen a szívtelen tanárok egy csomó felesleges holmit cipeltetnek szegény tanulókkal.

Mivel kettőjük a csepeli kis Dunához közeli utcában lakott, praktikusan arra vették az irányt, harmadik társuknak meg úgyis mindegy mikor megy haza, mert csak estefelé érkeznek meg a szülei a gyárból, és nem derülhet ki egy-két óra csavargás. Dagi különben is jófejű gyerek volt, akinek a leckével nem sokat kellett bíbelődnie, mert amit az órán hallott, az úgy ragadt rá, mint újonnan kibontott légypapírra a legyek. Cukkolták is néhányan, hogy eminens, meg stréber, mert sötét könyökvédőiben, fekete műanyagkeretes, nehéz szemüvegével tényleg úgy nézett ki, mint egy túltáplált bankár, ahogy a táblánál magabiztosan osztott-szorzott, és időnként krétától virító mutatóujjával feljebb tolta lecsúszott szemüvegét.

Minden tanár szerette, mert semmi baj nem volt vele, de sok társa csúfolta őt, pufi alkata és kacsázó járása miatt. Az ellentétek tényleg vonzzák egymást, mert két barátja szinte atletikus alkatot kapott a teremtőtől, és bár ők voltak a legjobbak tornából, - úgy tűnik, semmi sincs a világon ingyen, mert lehet, hogy éppen az ő eszükből kaphatott Dagi, kárpótlásul, idomtalan alkatáért. Legalábbis mindkettőjük fejéből nagyjából annyi hiányzott, amennyivel több volt Dagiéban.

Útközben cukkolták egymást, és jót röhögtek azon, hogy egy bottal sikerült felhergelniük azokat a kutyákat, melyek a kerítés mellett próbáltak érvényt szerezni házőrzői mivoltuknak. Daginak megfordult a fejébe, mi lenne, ha a megvadított ebek, kiugranának az utcára, de aztán gyorsan el is hessegette a gondolatot, mert még rágondolni is rossz volt.

Már előttük volt a nagy víz, és miután a táskákat gyorsan ledobálták a sárguló fűbe, lapos kavicsokat kerestek a parton, amivel jókat lehetett kacsázni.

Ha lehajolva jó erősen megdobták a követ, siklott a víz színén, és mókás volt, ahogy ugrált rajta, mint a béka. Számolgatták, és versenyeztek, melyiküknek sikerül úgy messzebbre dobni, hogy közben a legtöbbet ugorjon. Ebben a játékban Pista volt a legjobb, mindig neki szaladt legmesszebbre a köve. Persze az is lehet, hogy a szerencse az ő kezébe adta a laposabb kavicsokat, mert a dolog sikere eleve ezen áll, vagy bukik.

Aztán, ahogy az érdeklődés kezdett lanyhulni a kacsázás iránt, karjukra akasztották a hátitáskájukat, és megindultak a közeli horgásztanya irányába. 

A tanya elhagyatottnak látszott a nagy ormótlan lakattal az ajtaján, hiszen ilyenkor már a horgászat szerelmesei is jobban szeretnek a jó meleg lakásba teázgatni, és csak néhányan próbálkoznak, azok is csak inkább a vízparti nyugalmat keresve.

A parti nádast egyre jobban döntögette a már-már viharosra erősödő szél, és locsogott-fecsegett a víz, ahogy a beljebb lévő stég lábához csapódott.

A keskeny deszkapallón egyensúlyozva sorjáztak a fiúk a nádba vágott úton, mert azt a stéget mégiscsak meg kellene közelebbről nézni. A horgászok nem örülnek a zavarásnak, és nem is engedik fel a gyerekeket a deszkázott tákolmányra, mert veszélyes is lehet. Ők már figyelnek rá, hogy némelyik deszka elöregedett és a korhadás jelei mutatkoznak rajta, de jobb, ha idegen nem merészkedik rá. Majd szezon előtt, tavasszal, úgyis kicserélik a hibásakat. 

De nem is jutottak el odáig, mert menet közben jobb móka akadt. A nádközt elrejtve találtak egy öreg csónakot, ami jó állapotban lehetett, mert alig volt az alján egy kicsi víz, és a rozsdás lánc jó sok csomóra volt kötve egy karóhoz, de lakat szerencsére nem volt rajta. A boldogság akkor lett volna teljes, ha evező is van a csónakban, mert Laci erőssége éppen az evezés volt, amit szeretett volna megmutatni a társainak. Neki már volt a vízen gyakorlata, mert nyáron a nagyapjával sokszor csónakból horgásztak. Pista meg Dagi, aki becsületes nevén Gyuri lett volna, nem volt ilyen szerencsés, mert még sohasem ültek csónakba. Daginak eszébe jutott a nádas szélén hagyott táskája, és némi aggodalommal, vegyes érzelmekkel lépett a többiek után a lélekvesztőbe, ami mindjárt jó nagyot billenve jelezte, hogy túlsúlya miatt ügyesebben kell elhelyezkednie. A láncot nagy nehezen kioldozták, és felhúzott kabátujjal csak úgy kézzel kanalazgatták a jéghideg vizet. Azon heccelődtek egymással, hogy a százlábú jobban boldogul annyi lábbal, mint ők összesen hat kézzel, mert legalább tudja, merre akar menni.

A szertelen evezés ellenére már néhány méterre sikerült eltávolodni a stégtől, amikor megtörtént a baj. Dagi szemüvege, szokás szerint az orrára csúszott, és egy óvatlan pillanatban a vízbe pottyant. Egy ideig jól látszott a nagy fekete műanyagkeret, aztán lassan süllyedni kezdett. Ösztönösen kapott utána, és talán el is érte, de abban a pillanatban nagyot billent a csónak, és Dagi arccal a vízbe zuhant. Amikor egy gondolattal később a csónak visszabillent, Pista az evezőmozdulattól egyensúlyát vesztve tenyerelt a vízbe, és már nem volt visszaút. Nagyot nyelt a jéghideg vízből, ahogy szerencsétlen módom megmártózott benne, de jó tornász lévén ügyesen megkapaszkodott a csónak végében, és ijedtében egy rántással visszahuppant bele. Laci miközben ide-oda himbálózva ösztönösen egyensúlyozott, lecsúszott a deszkapadról, és a csónak alján felgyülemlett vízben trónolva kapaszkodott. Pista holmijából csurgott a víz, és köhögve köpködött, és csak most vették észre mindketten, hogy Dagi nincs sehol. Pánikba esve, minden óvatosságról megfeledkezve hajoltak a víz fölé, és üvöltötték torok szakadtból mindketten egyszerre, hogy Gyuriiiii!

Először volt, hogy nem a gúnynevét használták, de Gyurinak ez már mindegy volt, mert ő már nem válaszolhatott. Még egy pillanatig élt bennük egy halvány remény, hogy csak mókázik velük, és már ott kapaszkodik a csónak másik felén, hogy megviccelje őket, de hiába forgolódtak, mert a vízen csak ketten voltak, és az öreg lélekvesztő, ami nevéhez hű maradva, éppen most veszejtett el egy ártatlan lelket. Pista átázott ruhájában bömbölve vacogott, és Laci szeméből is ömlött a könny, miközben őrült tempóban kanalazta markával a vizet, hogy minél messzebbre kerülhessen a tragédia helyszínétől, mintha azzal meg nem történtté lehetne tenni azt, amin már változtatni nem lehet.

Kiugrálva a csónakból, sorsára hagyva a bűnös eszközt, bömbölve rohantak egymás után, mindegy is hogy merre, csak el erről az átkozott helyről, hátha megtörténik a csoda, - hogy távolabb, egy másik valóságban, talán nem is történt meg az egész, és Gyuri a buszmegállóban üldögélve éppen most tolja feljebb az orrára, lecsúszott ormótlan szemüvegét.

De a buszmegálló teljesen kihalt volt, és az elnéptelenedett utcán is csak a szél süvített, kétségbeesetten siratva egy baráti lelket, mely talán éppen most búcsúzik rövidre szabott földi kényszerűségéből.

A felháborodott folyón néma beletörődéssel himbálózott az elárvult csónak, rozsdás láncával, mint láthatatlan felkiáltójellel a mélybe mutatva, mikor a túloldalról induló szélroham, egy távolodó gőzmozdony sikolyát kacsáztatta végig a vízen, amit már csak a parti nádszélen lapuló három iskolatáska hallhatott.

2010. december 2.

Gugyela György - osztálytársam emlékére.