A csillagok valahol a felhők fölött bújócskázhattak, mert szinte tapintani lehetett a sötétséget, mikor Jóska óvatosan behúzta maga mögött a könnyű kis léckaput, vigyázva, nehogy hozzáragadjon a lassan száradó olajfestékhez. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban száradhatott volna a múlt heti jó kis időcskében. Igaz, hogy június vége felé forró már a napsugár, de nem úgy az elmúlt napokban, mert mostanában csak látogatóba bújt elő az égbolt párázó fátylai közül.
Szinte tapogatva a sáros utat, megindult a feketébe burkolózott házak között, és halvány mosolyt csalt az arcára a gondolat, hogy szomszédjai, milyen gondosan zárják a kapujukat éjszakára.
Nevetve szokta mondani, hogy ő bizony nem zárja, mert a szegénység úgysem kell senkinek, mást meg nemigen lehetne elvinni tőle. Azért alighogy végiggondolta, eszébe jutott, hogy dehogynem, mert éppen a napokban dézsmálták meg a kertvégében zsendülő zöldbabját. A frissen kapált föld sötétlő szalagja, két kecses őz nyomait őrizte.
- Talán hurokkal sikerülne megfogni egyet.
- Mondják, hogy finom a húsa, de Sára meg nem enné, ha csak sejtené is, hogy őzike volt.
- Olyan lágyszívű asszony az, hogy megesik a lelke minden elesetten, ember, vagy állat, neki egyre megy.
- Hogy is lehet ilyen nyúlszívű, a Devla se tudja, bár éppen ezt szerette meg benne, amikor először meglátta.
- Egy fészekből kipottyant madárfiókát melengetett a markában, mert annyira kihűlt már szegény teremtés, hogy alig pislákolt benne valami kis élet.
- Jóska arra gondolt, hogy mindig előtte lesz a kép, amint a lánynak földöntúli boldogság ragyogja be az arcát, mikor a csöppség fészkelődni kezdett, és ha szárnya lett volna, bizonyára utána is repült volna. Nem tartotta ő kalitkában a tollasodó kismadarat, csak addig a néhány napig, amíg egy kicsit megerősödik, aztán egy reggel könnyes szemmel engedte útjára. Könnyei egyszerre voltak örömkönnyek, melyek a megmentett élet szabadságához szóltak, és a ragaszkodásé, amivel lelkébe fogadta tollas kis barátját. Aztán Jóska is addig melengette Sára apró kezeit, mígnem arra a megállapításra jutott, hogy legjobb lesz, ha összeköltöznek, mert csak nem akaródzott az éjsötétszemű leány kezét hosszabb időre elengedni. Elszaladt az óta már két tavasz is, és ki tudja, annak a kismadárnak merre repülhetnek számos utódai.
- Hej, ha megadná a teremtő, hogy az ő Sárája is gyereket pelenkázhasson, nem is lenne semmi bajuk, de hát könny szökik a szemébe szegénynek, mikor a másét látja. Vigasztalgatja ő, hogy fiatalok még, nincs még semmi veszve, de hasztalan minden próbálkozás.
A nehéz gondolatokban elmerülve észre sem vette, hogy a Szabó Pista bácsi háza elé ért, pedig igazán tudhatta volna, hogy óvatosnak kell lennie, mert ha Szuszi nekiindul, még a láncát is eltépheti. Az éber házőrző majdnem a frászt hozta rá, ahogy a lánc fogságától felbőszülve, hörögve ugatott. Lassan a falu összes kutyája csatlakozott a hirtelen jött koncerthez, mert egy magára valamit is adó házőrző nem hallgathat, ha a többiek ugatnak.
A zöld gumicsizma időnként nagyot cuppant az esőtől megolvadt sárban, de nem csoda, hiszen már két napja nemigen látszott a nap. A levegő kifejezetten langyos volt, de rá-rá kezdett az alattomosan áztató eső, ami nem is esett igazán, inkább csak úgy permetezgetett.
Jóska, szép emlékű nagyapjára gondolt, aki mindig azt mondta ilyenkor, hogy – ez á jó idő Jóská fiám! Hájnállá megvállátjuk a tögyeseköt, áztán májd meglátjuk, mivel ájándékoz bennünket.
Aztán ahogy beérve a völgy rejtekébe, a sáros meredély összefutott vizeiben caplatott, az ugatás is alábbhagyott.
Később, mikor a domboldal meredek kaptatóján megállt egy szusszanásnyira, jóleső megnyugvással járatta végig tekintetét az ébredező háztetők hallgatag csendjén. Innen még jó kilátás nyílt a kis palóc falura, aztán továbbhaladva az ösvényen, már sűrűbbre zárultak a lombok.
Az öreggel is mindig itt szoktak megállni, hogy mielőtt elnyelné őket ez erdő sűrűje, lelkükkel még végigsimítsanak az otthont jelentő háztetők hullámzó tarkaságán.
Az örökségül rámaradt Dezső bátyó hegedűje bizony sok örömhöz és bánathoz muzsikált az Istenadta népnek. Esküvői vigadóknak húzta, ha két fiatal jobban összenézett. Szüret sem volt nélküle, de ott termett ő mindenütt, ahol jókedvet szimatolt. Aztán olykor a koszorúkkal takarózó sírhantoknál is zokogott a hegedű, mert mi mást is tehetett volna.
A kopott hegedűből aztán, a farsangi mulatságokon egyszerre égbe szökött minden nóta, és Dezső bátyót is visszafogadta magába a hőn szeretett anyaföld.
Jóska az emlékek fátylán még visszanézett a tisztáson tündöklő pocsolyák rezzenéstelen víztükrére, hol, a hajnal lilásrózsaszín nyugalma sápadt párákat lehelt a magasba.
A tölgyesben még csend honolt, de egyik-másik korán ébredő madár már az utolsókat igazgatta tollain, hogy a hirtelen érkező világossal, azonnal felkerekedhessen egy kis élelem után, mert hosszú volt az éjszaka. A tollas népségnek minden éjszaka hosszú, mert a sötétség kiszámíthatatlan veszélyeket rejteget, és hiába írja a kalendárium, hogy az elmúlt éj volt az év legrövidebb éjszakája, az sem volt veszélytelenebb, mint bármelyik másik.
Az erdőszéli bokrok alját aranyecsetjével megcsiklandozta az első napsugár, és a természet végérvényesen felébredt. A madarak ágról-ágra reppenve üdvözölték a reggelt, és egy harkály ütemes koppanásokkal, fáradhatatlanul vallatott egy félig kiszáradt ágat.
A fatörzsek feketéllő lábai között lapuló, ázott lombszőnyeg, lassan párállni kezdett a június végi fénykévék tüzében, és Jóska tekintetét mágnesként vonzotta a látvány.
Gombák és megint csak gombák mindenfelé. Kicsi, nagy, fehéres, barnás, sárgás, vöröses, zöldes, és kitudja hányféle forma.
Még nem hajolt le egyért sem, csak gyönyörködött a ritka látványban, mert jóllehet az erdő gazdagon ad, de ilyet még a nagyapjával is ritkán láttak.
Aztán módszeresen tanulmányozva őket, lemetszette a kiválasztottakat, és mielőtt a kosarába tette volna, még egy pillantást vetett az eddig rejtőzködő spóratartó lemezek lefutására, sűrűségére és színezetére. Némelyiket óvatosan megnyomkodta, vagy körmével megkarcolta, de örömmel állapította meg, hogy egyet sem kellett eldobnia a levágottakból, mert sikerült tönkjükön állva is felismernie régi barátait.
Még egyszer végigjáratta tekintetét a páratlan látványon, és büszkén gondolt arra, hogy látogatása szinte meg sem látszott, hiszen vigyázva lépkedett, hogy ne tapossa le egyiküket sem, és feleslegesen ne szedjen belőlük. Az öreg mindig azt mondta, - há nem kőll, ne herdád, gyühetsz még te is más után, ászt mit viszel, há összetápodják!
Elégedetten ereszkedett a sáros erdei úton, de inkább a füves oldalon ballagva, mert néhol úgy fogta a csizmáját, hogy elég volt lábon tartani. A hegy alatt elterülő alsópetényi agyagbánya valamikor jó alapanyagot adott a romhányi cserépkályhacsempékhez, de hát az is hol van már. Kinek kell ma már cserépkályha! A kis palóc faluba már mindenki rakatott, akinek kellett, mert azért legtöbben még mindig a környező erdő fáival fűtenek, de vezetékes gázt is használnak már, bár inkább csak azok, akik messzebbre járnak dolgozni. Egyre drágábban mérik a gázt, meg aztán nem is olyan az. Más meleget ad egy jól megrakott cserépkályha, de még a kandalló is. Kutyának se kéne a gáz, amíg fát ad az erdő!
Míg gondolatait lassan őrölgette magában, már csak egy kőhajításnyira volt a falu első házától, és a kutyáról Szuszi is eszébe jutott, aki úgy ráijesztett reggel.
De most nem lepte meg a vadóc eb tombolása, mert hazafelé járt már az esze.
- Az utcára felhőző sült-szalonna mennyei illatára gondolt, amit Sárája a gomba alá vágott, üvegesre pirított hagymával, meg jó csípős zöldpaprikával.
A kapu melletti lócán sütkérező Rózsi nénje hangja zökkentette vissza álmodozásaiból.
- Jó időcske ván, igáz-é Józsikám! Hát ádott-é áz erdő?
- Ádott áz, Rózsi néném, de még, hogy mennyit ádott!
- Áztán miféléket? Tinóra is vót?
- Vót áz is, meg mán meggyütt á rókágombá is.
- No ákkó mán tényleg itt á nyár!
- Itt ván áz Rózsi néném, mán á kálendáium szerint is.
- Fene ázt á kálendáriumot, nápok ótá csak szemerég! Náp kéne á ribizlire, meg á málnára is!
- Jó árrá még áz eső, Rózsi néném!
- Áz is jó! Persze, hogy jó! Azért mégis! Áztán, mutássá mán ázokot a gombákot!
- Hát áz á sárgás, áz miféle?
- Áz császárgálócá. Áz is most gyütt ki először. Nágyon finom.
- Jáj a gálócát nem szábád lelkem! Ismertem én válákit, áki áz ásztáltú át föl, ázt meg is hót.
- No, akkó áz se á gombátú hált meg Rózsinéném, me olyát még á gálócá se csinál!
- Monták ázt mán sokán fiám! Ázért jobb áz óvátosság!
- Á gálócábán ámátoxin ván Rózsinénje, oszt áz csinójá á bájt! Fogyásztás után átmeneti rosszullét, áztán mikó mán ázt gondúná áz ember, hogy nincs itt semmi báj, ákkó kezdődnek á bájok csák igázán. Három náp múlvá elkezdenek á belsőszervek roncsolódni, oszt ákkó mán áz Isten is csák széttárjá á kárját.
- Áztán, honnán ván mágánák ez á nágy tudományossága Józsikám, tán olyán mágos iskolákbá járt?
- Nem én, Rózsi néném! Hánem á pápám, Dezső bátyó tánított áz erőre! Oszt totyogós koromtúl együtt jártuk. Ismerem én áz erdőt, jobbán mint á sáját tenyeremet!
- No akkó csak okosan Józsikám! Oszt puszilom á Sárát, ádjá át neki!
- Ázt szívesen átádom, de még többet is ánnál!
- Eriggy mán te lókötő! Viccelsz öregányáddál!
Jóska távolodtában még még visszafordult egy szóra.
- Fiátál mágá még Rózsinéném, tárcsá meg áz Isten!
Az öregasszony még legyintett egyet, talán inkább csak magának, aztán halvány mosolyt küldött a néhai cigányprímás egyszem unokája után.
2011. február 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése