Fotelomba bújva éppen néhány verssor rímeit csiszolgattam, mikor az ágyon heverő mobiltelefonom rákezdett a Volt egyszer egy vadnyugat című film híresen szép dallamára.
A dúdoló kórus méla búgását szívesen hallgattam volna még, de a családi hívás mindenek feletti előnyt élvez nálam.
- Szia Papa, át tudsz jönni egy kis időre? Az unokád nincs valami jól.
- Persze megyek mindjárt, de mi baj van?
- Már ebédeltetés előtt elanyátlanodott az óvodában, de nem tudtam vele hazajönni, mert ma szabit kért a kolléganőm, és egyedül voltam két összevont csoporttal. Kettő után értünk haza, de a doki csak négy után rendel. Egyébként a fél óvoda már elkapta ezt a nyavalyás vírust, ha így megy, lassan bezárunk.
- Gondolod, hogy beletenyerelt? Láza van?
- Éppen ez az, hogy nem vagyok valami nyugodt, mert láza is van, és el kell mennem még néhány dolgot elintézni, aztán meg elvinném a gyerekorvoshoz. Tudod, az öreg dokihoz.
Az nem tömi mindjárt antibiotikummal, csak, ha muszáj. Inkább valami szelídebb módszerrel próbálkozik, aztán majd meglátjuk.
- Most mit csinál? Alszik?
- Alszik, persze. Mellébújtam itt a kanapén, és simogattam a homlokát, mert fáj a feje.
- Jó. Összekapom magam, aztán pattanok a bringára! Mindjárt ott vagyok!
Amíg a két kilométert lehajtottam a biciklivel, lelki szemeim előtt láttam az örökmozgó Zsófit betakarózva a halvány tejeskávé színű puha takaróval, ami alatt annyit ökörködtünk, hogy az anyja időnként kiszólt a konyhából.
- Mi van, nem bírtok magatokkal? Fejezzétek már be ezt a sületlenséget!
De Zsófi nem akarta abbahagyni, mert szerette, ahogy az alkalmi sátoron addig vonszolja magát a pók formájú árnyék, míg aztán egy óvatlan pillanatban oldalt besurranva hirtelen fergeteges csiklandozásba kezd.
Önfeledten kacagott, és újból akarta.
Néha szeretett egy kicsit félni is, bár velem, még az igazi póktól is csak túl közelről félt.
A szobába lépve, az elképzelt látvány fogadott.
Megrázó érzés, egy örökösen nyüzsgő gyereket lázrózsás arccal, takaró alatt látni, amikor odakint száz ágra süt a nap.
Lehunyt szemhéjain kecsesen íveltek hosszú szempillái, de ebben az idillben most csak egy pillanatig gyönyörködhettem, mert más kötötte le a figyelmemet.
Hangosan fújtatva szedte a levegőt, és ez sem volt valami megnyugtató.
Bizony, a homloka határozottan melegebb volt a kelleténél, levert volt és iszonyúan fáradt.
Aztán indulás előtt, még egy-két jóindulatú szülői instrukció, hátha már megtompultak az emlékeim, elvégre elmúltam már ötven.
Zsófi kinyitotta fáradt szemeit, és köszönésképpen halvány mosolyt erőltetett az arcára, de láttam, hogy a sírással küszködik.
Ilyenkor az anyján kívül, esetleg még velem maradt el valamennyi időre, de azt sem szívesen, mert anyát nem pótolhatta senki.
- Jól van, menj csak! Intézd a dolgod, aztán ha majd visszajöttél, ráértek elmenni az orvoshoz! Elleszünk mi addig, igaz cicókám?
A kis beteg bizonytalanul bólintott, és most arról a közös játékunkról is megfeledkezett, hogy ilyenkor kötelező élcelődni velem, miszerint, ő nem a cikcókám, hanem Zsófi!
- Milyen Zsófi? Kérdeztem értetlen ábrázattal.
- Kojompai Zsófi. Válaszolta büszkén.
- Kojompai? Kérdeztem a játékszabályhoz híven.
- Nem Kojompai, hanem Kojompai! Feleselte, és érezte, hogy berregni még nem tud.
Aztán még egyszer-kétszer elismételtük ugyanezt, mire megelégelte.
- Papa ne csináld!
Jókat mulattunk ezen, és annyira megtetszett a móka, hogy játszottuk már attól függetlenül is, hogy hónapok óta ki tudta mondani, hogy Korompai.
Aztán, hogy egyedül maradtunk, próbáltam oldani a feszült hangulatot, és felajánlottam, hogy olvasok mesét.
Nem kellett.
- Akkor inkább vetítek egyet-kettőt a diafilmekből!
Az sem.
- Meg van! Bábozok neked a rókával, meg a kutyussal!
- Jó bábozz egy kicsit, de most csak egymással beszélgessenek!
A kesztyűbábok belekezdtek egymás heccelésébe, kicsit veszekedtek, aztán kibékültek, szóval bevetettem minden tudományomat, de be kellett látnom, hogy minden igyekezetem ellenére érdektelenné kezdett laposodni a dolog. Pedig máskor a legjobb játéknak számított a két mihaszna előadása.
Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha meghallgatnánk valami zenés lemezt, és vakmerően mindjárt tovább is fűztem a hirtelen jött gondolatot.
- Tudod mit? Tegyük be anya hastáncos lemezét, és megmutatom, hogy táncolok rá én.
- Na, mit szólsz?
Erre a kis vadóc szemei egy pillanatra felcsillantak, mert az anyjától ellesett már ezt-azt.
Megszólalt a zene, és becsületemre legyen mondva, tekertem a derekam, ahogy tőlük láttam, meg ahogy csak magamtól kitelt.
Kecsesen ívelve hullámmozdulatokat lejtettem a karommal, ráztam a mellkasom, meg az ülepem, és közben sandán lestem a hatást.
A csitri, komoly tekintettel vizsgálgatott, méregetett, aztán nem bírta tovább.
- Nem jól csinálod, papa! Mindjárt megmutatom, hogy kell!
Azzal messzire rúgva a takarót, kipattant az ágyból, mielőtt megszólalhattam volna.
Feltekerte hónaljáig a pizsama felsőjét, nadrágját a csípőjére tolta, és a keleties zene erotikus dallamára olyan tekerésbe kezdett, hogy majd leesett az állam.
Karjai, mint a tenger hullámai, lejtettek és emelkedtek, lapos hasa ide-oda kóválygott, fokhagymagerezd fenekét úgy rázta, hogy profi táncosnak is becsületére vált volna.
Én meg elkerekedett szemekkel vertem a combomon az ütemet, és el voltam alélva.
Tudtam én, hogy vannak csodák, de most közvetlen tanúja voltam egy csodának, és bevallom, hogy így elsőre rendesen megrendített.
Aztán örömömbe én is táncra perdültem, és hagytam magam jól kinevetni.
A lányomnak felugrott a szemöldöke a látványtól, mikor belépett a szobába, hiszen egy órával korábban mintha egy másik dimenzióban járt volna.
Akkor már félórája táncoltunk teljesen láztalanul.
Az orvosi vizsgálat csúnyán begyulladt torkot talált, és magas lázra számított az elkövetkező napokban. A betegállomány kikerülhetetlen volt, és a hét hátralévő három munkanapját, a továbbfertőzés veszélye miatt, mindenképpen otthon kellett tölteni.
Néhány szelídebb pirula, meg valami kanalas orvosság aztán feltette a gyógyulásra a koronát, és kis betegünk kifejezetten jókedvűen viselte a szobafogságot, nekünk meg sikerült megbizonyosodnunk a tánc hatalmáról, mely olyan messzire űzte a hívatlan vendéget, hogy hála Istennek, abban az évben már vissza sem talált.
2011. február 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése