Azon a napon is ugyanúgy osont a kertek alján a hajnal, mint más rendes napokon szokott, de Miskát, holmi settenkedéssel nem lehetett rászedni. Vérvörös taraját égnek állítva igazította kukorékolásra tekintélyes csőrét, hogy elsőként hozza tudomására a szegénylegényeknek, miszerint hétalvónak tituláltatik mindegyik, aki ki nem kel az ágyból!
Péter komolyan vette a figyelmeztetést, és szorgalmas legény lévén, már az első srófára lerúgta a takarót, mert lelke mélyén restellte volna, ha a reggeli nap első sugarai nem a kaszálón érik.
Bizony ott köszönt rá a reggel. Még megcsodálhatta, amint a vöröslő napkorong frissen kapaszkodik a horizont fölé, aztán ahogy egyre fényesebbre váltott, és már szinte bántotta a szemét, inkább a dolga után nézett.
Harmattal a legjobb kaszálni, mondogatták a régi öregek, és ez igaz is volt, mert úgy dőlt a rend, mint az öreg Suba Pista bácsi két liter bor után. De hát ihatott az már amennyit csak akart, mert nem volt asszony a háznál, aki korlátozta volna. Igaz, hogy éppen az ital volt az oka, hogy faképnél hagyta az öreget, de most legalább rá lehetett fogni, hogy bánatában iszik.
Szóval dőlt a rend, ahogy kell, és valahogy, mintha jobban ment volna a munka, mint más napokon. Nem is nagyon állt meg, csak néha-néha, hogy a fenőkővel húzzon néhányat a kasza élén, de talán azt is csak megszokásból, mert mintha az is élesebb lett volna, mint máskor.
Hát, ahogy kaszált, egyszer csak, mocorgást látott a fűben. Letette a szerszámot, és óvatosan széthajtotta a térdig érő zsombékot. Egy kismadár kuksolt az alacsonyan rakott fészken, és ártatlan gombszemeivel méregetve latolgatta, hogy menjen, vagy maradjon.
Péter gyorsan visszarendezte a fűszálakat, és jódarabot elhagyva folytatta tovább a munkát. Már messze járt a fészektől, de még mindig a kismadár jámborsága járt az eszében.
Nem is értette, miért nem repült el, hiszen meg is foghatta volna. De hát miért is tenné, hisz nem bántott ő szándékosan senkit életében, és ha akaratlanul is, de mégis megtörtént, azt meg azonnal megkövette, mert Isten úgy segéljen, jobb a békesség.
Delelőre érve behúzódott egy terebélyes almafa árnyékába, és hátát a fatörzsnek támasztva szalonnázgatott, csak úgy egy kézben fogva a kenyeret a szalonnával, meg egy kisebb fej hagymával. Míg bicskájával falatot vágott a szalonnából, a szeme sarkából észrevette, hogy egy girhes kutya, lesi a közeli bokor mellől minden mozdulatát, de közelebb jönni nem mer. Nyelve oldalra fittyent pofájából, és szinte zihált, ahogy a levegőt kapkodta. Fekete rövid szőre fénytelen volt és csapzott, hosszú farka erőtlenül lógott. Nyála még hintázott egy kicsit a lihegéstől rángatózó nyelve hegyén, aztán lustán csurranva egy széles fűszálon folytatta útját, hogy végleg eltűnhessen a zöldben.
Péter levágott egy keskeny csíkot a szalonnából, és a kiéhezett eb lába elé hajította.
Az meglepetésében kicsit hátra ugrott, de aztán látva, hogy nincs mitől félnie, odalépett a szalonnához, és egy pillanat alatt befalta. Egy-két lépést tett a fiú felé, de nem történt semmi.
A kutya szemei szinte bűvölték, ahogy a legény jó illatú keze a szája felé mozdult.
Péter, most egy falat kenyeret vetett elé, ami egy szempillantás múlva szőrén-szálán eltűnt, mintha sohasem lett volna ott. De ott volt, mert az illata még a földön volt, és talán néhány láthatatlan morzsa is, ami ínycsiklandozóan játszott az idegeivel.
A jelenet még megismétlődött néhányszor, és mire a szalonna végleg elfogyott, már Péter csizmája mellől szaglászta a maradék bőrkét tartó illatos kezeket.
Mikor foga között érezhette a keskeny szalonnabőrt, az maga volt a boldogság.
Először állva ízlelgette, aztán nekihasalt, és rágta, csak rágta, és miközben cinkos szemekkel sandított a legényre, békésen tűrte, hogy az, végigsimítson csapzott szőrzetén.
A barátság ezennel végleg megköttetett, és a névadó is megesett, melyet Buksi halvány remegéssel a gerincén, szavak nélkül is félreérthetetlenül nyugtázott.
Aztán, mikor a jövevény, összegömbölyödve elszunnyadt az almafa árnyékába, Péter is abbahagyta a simogatást és már csak üldögélt új barátja mellett.
Nem bánta, hogy a kaszálást nem folytathatja, hiszen annyit vágott délelőtt, mint máskor egész nap, tehát minek elégedetlenkedne. Aztán meg Buksit is vigyázni kell.
Kalapját a szemére húzva elnyújtózott, aztán elnyomta az álom.
Álmában történt, hogy már félúton ballaghattak hazafelé, mikor Buksi előre szaladt, és a magas fűben lecövekelt valami előtt. Csak állt, és aprókat vakkantva jelezte, hogy valami szokatlan dolog történt.
Péter lehajolt, és óvatosan markába vette a sűrű növényzetben vergődő madárfiókát.
Már kezdtek kiütközni a tollak apró szárnyszélein, de a teste még szinte csupasz volt.
Éppen azon tanakodott, hogy mit tegyen, mikor hangos csivitelés ütötte meg a fejét egy közeli bokor ágáról, ahol egy aranyos színű kismadár szárnyával csapdosva hívta.
Egy- két apró reppenés után egy ágvillában lapuló fészek mellett kötött ki, mely üres volt ugyan, de puha mohával bélelt alja, még test meleget árasztott.
Rögtön érezte, hogy bizonyára ebből eshetett ki a kismadár, és még egyszer szeretettel megcirógatta tekintetével, miközben visszahelyezte.
A fióka immár megnyugodva kuporodott össze az ismerős helyen, és reményteli tekintettel fürkészte maga körül a világot.
Ekkor az aranyszínű madár kireppent a fészek szélére, és Péter legnagyobb megdöbbenésére, emberi hangon szólt hozzá.
- Jó tett helyébe jót érdemelsz, és mert már reggel az egyik testvéremnél bebizonyítottad jóindulatodat, gazdagon megjutalmazlak téged.
A világ leggazdagabb emberévé teszlek, de meg kell ígérned, hogy másokkal is megosztod azt a gazdagságot, amit adok neked.
Péter sosem vágyott különösebben nagy gazdagságra, mert aminek nagy szükségét érezte, az meg is volt neki, így hát könnyedén felelhette, hogy megosztja ő bárkivel, akármit is kap, minthogy eddig is megosztotta.
Azzal a kismadár vissza is repült a fiókájához, de előtte még így szólt.
- Csak figyelj, mert nem a postással küldöm, amit adok neked, de hamarosan megkapod!
Buksi már üldögélt, amikor Péter kinyitotta a szemét, és boldogan hajolt le hozzá, hogy szeretete jeléül hirtelen képen nyalja. A fiú nevetve hárította el a következő csókot, aztán az álomtól kábultan üldögélt még egy keveset, mielőtt elindultak volna a hazafelé vezető úton.
Később, amikor Buksival az oldalán elmélázva ballagott, az járt a fejébe, hogy milyen furcsa, hogy a hűséges eb, máris helyet kapott az álmaiban. Hiszen, alig néhány órája, hogy összebarátkoztak. Azért mégis szeretettel dédelgette magában a gondolatot, mely azt sugallta, mintha mindig is ismerték volna egymást.
Buksi elérthette a gazdi szeretetteljes gondolatait, mert egész úton el sem mozdult Péter mellől, és amikor beértek a faluba, farkát kicsit megemelve büszkén lépkedett új gazdája mellett.
A legény egyre hosszabban tűnődött a fejébe fészket rakott álom értelmén, de nemigen hitt a csodákba, meg hát különösebben nagyobb gazdagságra sem vágyott.
Igaz, hogy egy új kasza már elkelne, mert ennek a pengéje már vészjóslóan vékonyodik, és az sem lenne meglepő, ha egy napon eltörne. De, hát ezzel már a nagypapa akkor is kaszált, amikor ő még játszi gyermekként szaladgált utána.
- Csak figyelj ám, mert nem a postással küldöm! Visszhangoztak agyában a kismadár szavai.
- Vajon ki hozhatja, és mit akar küldeni a kismadár?
- Ha ő lesz a világ leggazdagabb embere, akkor biztos sok pénzt hoz valaki, de hogyan fogja ő azt szétosztani? Hogy lehet majd igazságot tenni?
- Titokban arra gondolt, hogy ismerve az embereket, talán nem is lenne jó az a gazdagság, mert látott ő már tehetősebb embert magánál, de valahogy az sem látszott boldogabbnak.
- Jobb lett volna megmondani a kismadárnak, hogy inkább nem is kellenek a kincsek, csak maradjon meg az egyszerű megszokott élete, mert az legalább nyugalmat hozott.
De hát csak álom volt az egész, aztán mégis úgy gondol rá, mintha komolyan kellene vennie.
Másnap reggel azonban, mikor Miska érces kukorékolását meghallotta, valami furcsa érzés fogta el. Még maga sem tudta, hogy mi benne a furcsa, de valami mégis furcsa volt.
Buksi, az ajtó előtt heverészett, és amint meghallotta motozását, már állva fogadta.
Szinte nem is akart hinni a szemének, mert a kutya szőre valósággal ragyogott, és elegánsan ívelt farkát úgy tartotta, hogy a vak is láthatta volna rajta, majd kicsattan az egészségtől.
Okos füleit egy kicsit megemelve, szelíden nézett gazdája szemébe, és ha akart volna, talán még beszélni is tudott volna.
És amikor Miska újból dalra fakadt, már tudta, hogy mi volt olyan furcsa az imént.
Szebben kukorékolt az, mint bármikor is valaha.
A napkorong lilásrózsaszínben játszott, ahogy a horizont fölé ért, és teljesen biztos volt benne, hogy ilyen finom árnyalatokat még sosem látott rajta.
A kertben, a zöldségek zöldjei büszkén bókoltak, és zöldebbek voltak min előző nap.
Péter érezte, hogy ez a nap más, mint életében eddig bármelyik volt.
Érezte, hogy ma gyönyörködnie kell a természetben, addig, amíg még ilyennek mutatja magát, hiszen ki tudja, meddig marad ilyen.
Füttyentett hát egyet Buksinak, aki azonnal mellette termett, és vígan indultak az erdő felé. Péter érezte, ahogy egész testében szétárad valami mennyei megnyugvás, valami olyan, amilyet eddig még sohasem érzett, és buksi is valahogy egészen már volt.
A nap aranyszínben játszott, és a lombok között bújócskázva, a smaragdzöld megannyi árnyalatában tündöklő fényjátékával múlatta az időt.
Amikor a kis tisztáson, egy bársonyszárnyú pillangó hintázott virágról-virágra, azon tűnődött, vajon honnan kerülhetett ide, hiszen eddig még hasonlót sem látott errefelé.
Ahogy nyitogatta szárnyait, olybá tűnt, mintha egy színes képeskönyv lapjaival játszott volna a szellő, lágyan átlibbenve fényes selyemporán.
A madarak egymást váltva énekeltek, mintha versengenének a hallgató kegyeiért.
- Péter maga sem tudta volna eldönteni, hogy melyikük énekel szebben, mert szép volt az mindegyik, de mindegyik máshogyan volt szép.
- És most végre rájött!
- Éppen a madarak füttye volt segítségére a megértésben.
- Most értette meg az álombeli aranymadár üzenetét.
- Csalhatatlanul megérintette az érzés, ami meghatározhatatlan mélységből tört egész lényére, és túláradva rajta kiteljesedett először a kis tisztásra, ahol Buksi az illatos virágok között pillangókkal játszott, aztán az egész erdőre, majd a falujára, és talán az egész világra!
- Igen!
- Ünnep van ma! A szeretet ünnepe!
- Már tudta, hogy ezt az érzést kell megosztania másokkal. Nem más kincsekről van itt szó, hiszen ezt az érzést pénzzel megvenni eddig sem lehetett, és nem is lehet, amíg világ a világ!
Péter érezte, hogy ma rátalált az útra. Arra az útra, amit saját lábával kell simára taposnia, hogy minél többekhez juthasson el a szeretet.
2011. február 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése