A zsebóra

A hegyoldalba taposott vadcsapás, lágy ívekkel kerülgette a kökénybokrok sűrű szövevényét, melyen csak néhány elszánt vaddisznó törtetett keresztül, de talán azok is csak olyankor, ha veszélyesnek ítélt, idegen szagot orrontottak a levegőben. Való igaz, hogy a disznó, nem kimondottan a látásáról híres, de a szaglása kifogástalan, azt meg kell hagyni.

- Megtalál az, gombát, csigát, félérésben lévő gabonát, de könnyedén habzsolja fel a rőt színekre váltó tölgylevelek kesze-kuszán pöndörödő hajlata alatt lapuló makkot, akárhogy is bújik. Egyszóval mindent felkutat, ami erdő-mező, terített asztalán egyáltalán ehető, még akkor is, ha történetesen korommal festették át az eget, ahogy éppen most is.

A hold, ugyan erősen fogyóban volt már, még a kalendárium szerint is, amit Jóska éppen tegnap délután lapozgatott, inkább csak úgy megszokásból.

- Hanem, az a keskeny sarló is, ki tudja, merre kószálhatott. Talán éppen valami kóbor felhő mögött lapulhatott, mert valósággal tapintani lehetett a sötétség bársonyát.

Jóska ismerte az utat, mint a saját tenyerét, és magabiztosan haladt. Tájékozódó képességét, még a legsűrűbb éjszaka sem tudta próbára tenni, hiszen, aki a Cserhát lankái között nevelkedett, annak nyitott könyv a természet, ha mindjárt az orráig sem lát, akkor is.

Aztán, hamarosan újból eszébe jutott az imént említett szaglószerv, amiből bőkezűen mért neki a Teremtő, mert amikor váratlanul egy mélyedésbe lépett, alig tudott megállni a lábán.

Elharapott nyelvéből szivárgó vért sercintett bosszúsan a sötétbe, és félhangosan mormolva vette le az említett holdsarlóról a keresztvizet.

- A fene essen ebbe a sötétségbe, bár számíthattam volna rá, hogy ezek a fránya malacok mindenféle édes gyökerek után kutatva, feltúrnak itt mindent, nem törődve még a vadcsapás szentségével sem, de hát messze van még a tölgyes, aztán úgy terveztem, hogy hajnalra csak odaérek, - morfondírozott magában.

Óvatosan tapintott lábával az ösvény egyenetlenségein, mielőtt beleadta volna testsúlyát a lépésbe, és eszébe jutott, hogy az ember, mindig kap valamilyen figyelmeztetést, amikor túlságosan kezdi elbízni magát.

- Úgy köll nekem, gondolta. Még, hogy ismerem a környéket, mint a tenyeremet? Hiszen ezek pillanatok alatt átrendeznek itt mindent, aztán az ember úgy csetlik-botlik a sötétben, mintha csak a holdon járna.

- Jóska számára ugyanis, a Hold, maga volt a kifürkészhetetlen messzeség.

Lassan azért mégis pirkadni kezdett, mert a bokrok, kezdtek elválni az ég bársonyától, és valamivel könnyebbé vált a tájékozódás. Jóleső érzés áradt szét a zsigereiben, amikor észrevette a villámsújtott vadcseresznyefa feketéllő törzsét, mert úgy gondolta, hogy éppen ebben a magasságban járhat.

Gyorsan elhessegette magától az érzést, emlékezve az előbbi leckére, és megállt egy szusszanásra, hogy végignézzen az óvatosan ébredező falun.

Odalent, néhány ablakszem, aranyló fényt rebegett a sötétségbe, de ezt inkább csak érezte, mint tudta, mert innen, ebből a magasságból, már csak apró szentjánosbogaraknak hatottak a petróleumlámpák villódzó lángnyelvei, amint jellegzetesen nehéz leheletük, észrevétlenül telepedett a testmeleget dédelgető, kihajtott takarók virágmintáira.

- A korán ébredő gazdát, már bizonyára az istállóban éri a pirkadat, mert egy jó gazdának mindenekelőtt való a jószág. Az a néhány tehénke, meg a többi lábasjószág, nem tudja ellátni magát, hát addig a gazda se egyék, amíg nem gondoskodott róluk.

- Legfeljebb a konyhaszekrény sötétjében várakozó laposüveget csókolja szájon, de azt is inkább csak azért, hogy elűzze az álmok kusza szövevényeit, és rendet teremtsen az ember fejébe, mert az álmokat valahogy mégiscsak szét kell választani a valóságtól.

Jóska, még gyönyörködött egy ideig a kis palócfalu szertelenül kígyózó háztetőinek lassan derengő szalagjában, aztán, hogy a látvány, jóleső bizsergéssel elterült benne, újra belevetette magát az összeboruló bokrok szövevényébe.

Egyre határozottabban világosodott, és lassan, az eddig feketének látszó egyforma bokrok is kezdték a zöldek különböző árnyalatait magukra ölteni, és a ritkás juharerdő, ívesen szeldelt leveleit lágyan meglebbentette a hajnali szellő.

Jóska, szokásához híven óvatosan lépegetett az ösvényre boruló harmatos fűszálak között. 
Megszokta, hogy tisztelje az erdő nyugalmát, hiszen volt is miért tisztelni, mert ha valamiért feszültebbnek érezte magát, az erdő mindig megnyugtatta. Innen, még mindig feltöltődve, és lehiggadva tért haza, mert az erdő minden gondját megoldotta. Az élet nem tudott akkora terhet teremteni, amit az erdő ne tudott volna feloldani. Lehetett az, temetés, vagy harag, de bármilyen más természetű bánat, az erdő csendje tisztára mosta a szennyest, és átformálta a gondolatokat. Az erdő szentsége volt Jóska temploma. Ahány fa, annyi oltár, és az Isten, talán maga a csillagos égbolt, megannyi csillagával, mint apró angyalkákkal körülvéve. Lehetett bár verőfényes nap, és valószínűtlenül kék az ég, vagy megannyi bárányfelhő sodródhatott rajta, de takarózhatott, akár ólomszínű lepelbe is, és zuhoghatott az eső, vagy szállingózhatott a hó, Jóska, ha csak tehette, az erdőt járta. Az erdő volt az ő első, és igazi otthona, mely, ha kellett, szerszámnyelet adott, de tető sem lehetett nélküle, és a cserépkályhákban puha hamuvá hamvadó farönkök, kellemes meleget leheltek a kisszoba homályába. Szekér sem gurulhatott volna fa nélkül, de még a jó bort is keményfából készült hordóban érlelik. Aztán, amikor borivó végleg leteszi a poharat, az erdő adja a fát a koporsóhoz, és a fejfához is, de még a haranglábhoz is, melyen a hintázó kis-harang, bánat nélkül csendülve kér lelki üdvöt a mennybeérkezőnek.

Jóska, télen vesszősöprűket kötött, amivel frissen esett havat lehetett söpörni, nyáron meg gombát gyűjtött. A legkiválóbb vargányát, amit itt, Romhányban, inkább csak egyszerűen tinórának mondanak. Aztán, nincs abból annyi, amit ne lehetne eladni, de ha mégis úgy lenne, vékonyra szeletelve lepedőre teríti a padláson, és ha megszárad, papírzacskóba csomagolva, még télen is elkel.

Jóskánál jobban, talán senki sem szerette az erdőt, de a sors fintora mégis úgy hozta, hogy kénytelen volt az erdészetnél állást vállalni, és gyéríteni, a vadhajtásoktól besűrűsödött telepítéseket, vagy tarra vágni a vágásérett területeket. Aztán, miután a gépek kirángatták a tuskókat, és elegyengették a talajt, indulhatott a csemeték telepítése.

Az erdő munkát adott, és kenyeret. Biztos megélhetést.

Jóska a gondolataiba merülve ballagott a madárdalos hajnalban, csak úgy az orra elé bambulva, de a következő pillanatban már szoborrá meredve lesett a ritkás lombok takarása mögött rejtőző tisztásra, ahol egy őzbak legelgetett.

Néhányat harapott a frissen zsendülő fűből, aztán karcsú nyakát felemelve hallgatózott. Nagy füleit érzékeny antennaként, felváltva billentette a gyanús neszezések irányába, aztán megnyugodva újból legelgetni kezdett. Hegyes villákban csúcsosodó jó arasznyi agancsán megcsillant a felkelő nap első sugárnyalábja, és teste finoman párázott a hajnal hűvösében.

Jóska, még legeltette a szemeit a megszokott látványon, aztán lábujjhegyen továbbosont, dédelgetve magába a gondolatot, hogy a helyi vadászok, mit összekeresik szegényt, tűvé téve a környéket utána, de valahogy mindig eltűnik előlük.

- Ő már meglőhette volna jó néhányszor, de sohasem volt késztetése vadászni, és talán azért is nem tartott tőle a vad, mert mindig tiszták voltak a szándékai. Ki tudja, némelyik vad, talán még a gyilkos szándék sajátos kisugárzását is megérzi. Mindenesetre érdekes, hogy Jóskának általában megmutatták magukat a vadak, persze ő természetesnek gondolta, hogy cinkosukká váljék, és elhallgassa randevújukat a vadászok előtt.

A kiszélesedett erdei úton ballagott már, amikor valami fényes csillant meg a zöldellő fűszálak között. Valami, ami természetellenesen elütött a megszokott látványtól.

Ni csak! Egy zsebóra!

- Az is lehet, hogy talán arany! Mindenesetre úgy csillog, mintha az lenne!

Kabátujjával felitatta a rátelepedett harmatcseppeket, és óvatosan felnyitotta a számlap, legelésző őzeket ábrázoló, domborított fedelét. Az óra járt. A másodpercmutató apró ugrásokkal szökkent a következő rövid vonalkához, és Jóska megbabonázva nézte a finom műszer precíz munkáját. A cifra felhúzóhoz, apró szemű, finoman megmunkált lánc csatlakozott, mely lapos csatszerű végével lehetett valamiféle ruhadarabhoz rögzítve.

- Az óra még nem járt le, de harmatos volt, tehát a gazdája tegnap veszítette el, morfondírozott magában.

- Most mi legyen? Nem vihetem magammal, mert nem az enyém, és lehet, hogy a gazdája tűvé teszi érte a környéket is, ha rájön, hogy elveszett. Főként, ha tényleg arany. Viszont, ha itt hagyom, tönkremegy, és az is baj. Jobb lett volna, ha észre sem veszem.

Vajon kié lehet? Ki járkál manapság arany zsebórával a kabáthajtókájában? Egyáltalán, ki hord az erdőben olyan kabátot, amibe feltétlen aranyórát kell akasztania? Kinek telik ilyesmire, és minek az erdőbe zsebóra?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejében, miközben egyhelyben toporgott, mint a tojógalamb, és képtelen volt megfejteni a történetet. Akárhogy erőltette is az agyát, senkit sem ismert, akihez passzolt volna a zsebóra, ha arany, ha nem.

Már azon volt, hogy mégiscsak zsebreteszi, amikor mentő ötlete támadt. A vállára akasztott lapos táskájában mindig voltak különböző méretű nejlonzacskók, amikbe a gombákat gyűjtötte. Elővette a legkisebbet, és még egyszer jól áttörölgetve az órát, áttekerte egy rongydarabbal, és az apró batyut belekötötte egy csomóval a zacskóba, aztán addig nézelődött, mígnem talált egy lehajló ágat, amire felkötötte a kis csomagot.

Éppen úgy nézett ki, mint a gombászok által hagyott apró jel, mely emlékeztetőül szolgált a korábbi jó termőhely, kevésbé feltűnő megjelölésére. Persze, minden valamirevaló gombász észrevette a másik által hagyott jelöléseket, de igyekeztek azért a lehetőségekhez képest tiszteletben tartani, és nem lerabolni a területet, mert az, finoman szólva is, illetlenség a másikkal szemben. Íratlan törvénye ez az erdőnek, amit Jóska szentírásként kezelt, de nem érezte mindenki magáénak, hiszen az ember már csak olyan, hogy amit talál, azt viszi, ha kell, ha nem. Sokan leszedik a gombát, mert ingyen adja az erdő, aztán a bőség zavarában, néhány nap múlva, a szemétdombon köt ki. Aki nem ismeri, annak meg még elfogadni is veszélyes.

A tölgyesben hamar megszedte, amit még érdemes volt, és megállapította, hogy hamarosan esőnek kellene esnie ahhoz, hogy újabb gombák nőhessenek, mert már igencsak megritkult a kínálat.

Dolga végeztével, szaporára vette lépteit, mert nyolcra munkába kell állni az erdészetbe, hiszen csemetézni kell egy jó nagy területen. Jóska, jobban szeretett fát ültetni, mint kivágni, mert nincs is annál lélekmelegítőbb látvány, mint amikor a csenevész fácskák belemarkolnak gyökerükkel a jó erdei földbe, és az új életnek örvendve, zsendülő hajtások élednek a vékonyka ágakon.

A hazafelé vezető úton, még többször eszébe jutott a szép kis zsebóra, és akárhogy csűrte-csavarta a dolgot, oda jutott, hogy ennél jobban nem dönthetett volna.

Aztán a délelőtt, nem várt meglepetést hozott.

A telepítést vezető erdész, leült egy tuskóra a szalonnázó legények közé, és kifakadt.

- Gyerekek! Nem hiszitek el, milyen szerencsétlenül jártam! Tegnap délután Legénden voltam az apámnál, hogy meglátogassam a kisöreget, mert szegény eléggé rossz-bőrben van már, és addig huzakodott, hogy nekem adja az arany zsebóráját, hogy nem volt szívem visszautasítani.

Elhoztam tőle, de bárcsak ne tettem volna, mert mire hazaértem, már nem is volt meg.

- Isten adta, Isten elvette.

- A kisöreg is úgy kapta, még szegény Rózája vette neki az örökségéből egy bolond pillanatában, mert azt hitte, hogy jót tesz majd vele. A vadásztársaság elnökének kijár, gondolta, amolyan asszonyésszel, de hát ismeritek apámat! Világéletében mértéktartó ember volt, aztán, a cicomát sem szerette. Nem is kellett annak óra sohasem, a nélkül ébredt, a nélkül hált. Engem is az erdő nevelt, nekem sem lenne szükségem rá, de mit mondok majd, ha kérdezi?

Hazudni nem szokásom.

- Emléknek szánta szegény, és hiába erősködtem, hogy különb emlékeket őrzök én az erdőn együtt töltött időkből, azért csak erőltette.

- Tudja, hogy használni én sem fogom, de mégis azt akarja, hogy legyen az enyém.

- Igazság úgy lett, hogy az erdőé lett.

Az öregedő erdész lassan kifogyott a szóból, és mire végigmondta a mondókáját, egy kicsit meg is nyugodott.

Jóska becsattintotta a bicskáját, és megszólalt.

- Akkor bizony Pista bátyám, az Isten adta, az Isten elvette, de csak azért, hogy az erdő adhassa vissza.

Ott lóg az, annak a hagyásfának az út fölé belógó ágán, amelyik a villámsújtott vadcseresznyefához esik közel. Gombászjelként mutatja az utat, és ha meg nem állt az óta, talán még az időt is.

- Hát megtaláltad Jóskám? Nyalábolta kitárt karjaiba a vékonydongájú cigánygyereket, és úgy ölelte magához, hogy szinte beleropogtak a csontjai. Csak ölelte még, és amíg lapogatta csontos hátát, arcán egy kövér könnycsepp gördült, hogy egy pillanattal később, észrevétlenül elillanhasson az újuló erdő, vásott homokszemcséi között.

2011. április 19.