Fickó, újabb rohamot indított a kutyaház mellől, és a rozsda-vert, hosszú lánc, sustorogva csörömpölt utána, fáradhatatlanul boronálva végig, az udvar agyagszínű porán.
Majd, fakó felhőt lélegezve az eresz felé, hirtelen megfeszült, mint a Tisza parton ásítozó rév felcsörlőzött drótkötele, mikor az öreg Nyeső elunta a túlparton várakozók türelmetlenkedését.
- Csakhogy, a várakozókat nem rántotta át a vízből felbukkanó drótkötél, hiszen nem is az volt a dolga, de nem úgy a kutyaláncnak, mert az éppen azért volt csak nyolc-tíz lépés hosszú, hogy a megbőszült eb tombolásának, valahol határt szabhasson.
Szabott is, mert amikor Fickó éppen gyorsíthatott volna, a nyakörvére akasztott lánc, pattanásig feszülve rántotta vissza, és hősünk úgy pördült a lendülettől, mint a búcsúi körhintán kapaszkodó lányok tirke-tarka szoknyája.
Tehetetlenségtől hörögve nyüszített az utca felé, pedig akkor, éppen nem is járt arra senki.
- Hanem, a lelkiismeretes házőrzőt nem is az elnéptelenedett utca izgatta igazán, hiszen azon éppen nem sok látnivaló akadt, de sokkal inkább, a zöldre festett nagykapu pávaszemes kovácsoltvas cirádái, mely két szárnyával kitárulkozva, fáradtan ásított, mintha elunta volna már a hasztalan várakozást.
Fickó, képtelen volt beletörődni akkora könnyelműségbe, hogy a rábízott porta nagykapuja tárva-nyitva legyen, és az, aztán végleg kizökkentette a sodrából, hogy ráadásul meg is kötötték. Márpedig megkötve lenni nem szokott. Legalábbis az utóbbi időkben nem.
Legutóbb, azután volt láncon, amikor szerelemre hívó illatokkal bódított a tavaszi szellő, és szerencsétlenségére éppen tetten érték, amint a kerítésen keresztüllendülve iramodott a holdfénynél koslató társai után.
Most viszont, már újra langyos nap simogatja a fehérre meszelt sárfalat, és a szemérmetlenül lustálkodó legyek, mélán hallgatózva tűnődnek az idő múlásán, hiszen édes must illata terjeng már a levegőben, és ki tudja, meddig lesz még kegyes az idő.
Az öreg, a konyhaasztalon szétterített újság fölé hajolva, éppen igazított egyet az orrára csúszott megkopott ókulán, és maga sem vette észre, hogy csapongó tekintetét, már harmadszor járatta végig a nyomtatott betűk vonulatán.
Értetlenkedve csóválta fejét, de nemtetszésének, semmi köze sem volt a felületesen olvasott újságcikkhez, hanem inkább Fickó izgágasága kötötte le kesze-kusza gondolatait.
- Ej… de mit meg nyugtalankodik ez a mihaszna is! Mintha számítana fikarsztnyit is. Hiszen… itt lesz az a kocsi hamarosan, ha tetszik neki, ha nem. Habár… érthető, hogy ideges, hiszen megkötve lenni nem szokott. Mondják, hogy az okosabb kutya, megérzi a gazda hangulatát. Hát… lehet, hogy mégsem butaság az.
Réveteg tekintete a sparheltnél serénykedő lány terebélyesedő derekán nyugodott, de talán, még blúzának mintája sem juthatott el a tudatáig, mert gondolatai, most nagyon messze jártak.
A vén fülekben, régen elhalt dallamok éledtek újra, melyek végigsimítva az ablakban álló muskátlik vérvörös szirmocskáin, egymásba karolva szöktek a házsorok közé szorított porlepte utcára, hogy a szomszédos házak nyitott ablakain beköszönve, vidámságot csempésszenek a hétköznapok egyformaságába.
Aranka ujjai alatt, a billentyűk fáradhatatlanul táncoltak. A finom hangszer apró kalapácsai, hol kissé lágyabban, máskor határozottan keményen koppintottak a feszes húrokra, és a növekvő vastagságú, ezüstösen fénylő húrokról leszakadó melódia, boldogan pattant tovább, a zongora félig nyitott fedeléről. Cinkos mosoly villant szemükben, ahogy egymásra tévedt tekintetük, és akkor lett volna jó megállítani az időt, mert akkor még mindketten boldogok voltak.
Az öreg lelkében feltoluló érzések, nehéz sóhajnak kerestek utat, és néhány pillanatra homlokára tolta kopott ókuláját, hogy dörzsölhessen egyet érzékennyé vált szemein.
A lány, kavart néhányat a lassan forrdogáló krumplilevesen, és szelíd hangja tompán koppant a nyugtalanná vált csendben.
- Ne sóhajtozzon már apuka!
- Ne nehezítse már a dolgunkat, hisz tudja, hogy van baj így is. Éppen elég.
- Tudom én lelkem, szólt az öreg, de talán mégis maradhatna az a zongora. Aranka szíve megszakadna, ha tudná, hogy eladtuk.
- Apuka… de hiszen édesanyám már nyolc éve, hogy…
- Igen… már nyolc éve nélküle megy az idő.
- És hát… nem is tud rajta játszani senki, csak haszontalanul áll itt az a nagydarab zongora. Aztán meg… maga is tudja, hogy hamarosan be kell fűteni valamivel, és a fázós háta meg szereti a meleget.
- Igen… jön a tél, és az is nélküle jön el.
- Ne sirassa már azt a zongorát, hiszen jó helyre kerül, és nem is fizetnek érte rosszul, mert hát könnyű annak, akinek van.
- Könnyű. Annak könnyű.
Az öreg komótosan összehajtogatta az újságot, és az asztal közepére tette, majd fáradtan megszólalt.
- Járok egyet a kutyával.
- Hát… csak menjen édesapám, de ne maradjon el, mert lassan kész az ebéd is!
Fickó majd feldöntötte az öreget, és a hirtelen-jött szabadság reményétől megperzselve, első mancsait felkapkodva türelmetlenül toporgott, míg a nyakörv csatját bontogatták a száraz, bütykös ujjak. Aztán hirtelen képen nyalta a fölé hajló arcot, és az erős pipafüsttől sárgálló nagy parasztbajusz mókásan billent egyet.
- Na eridj! Buggyant ki az imént összenyalt szájon, és míg ingujjas kézfejével bosszankodva törölgette arcáról az ebszagú szeretet nyomait, vékonyodó mellkasába jó adag büszkeség lopakodott.
- Az én kutyám, motyogta inkább csak úgy magának, és míg a földöntúli boldogságtól megneszült eb, hemperegve, bukdácsolva rohangált körülötte, falnak támasztott juharfabotját baljába véve, komótosan megindult, a kertaljából lágyan emelkedő vadcsapás felé.
2011. május 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése