Zizi és Gombolyag

Zizi az új-szagú, kókuszrostokból font lábtörlőn heverészett már jó ideje, és éppen arra gondolt, hogy mennyivel kellemesebb fekvés esett a régin, ami ugyan kopottas, és kissé szakadozott volt már, de az utolsó pillanatig híven őrizte néhai birtokbavételének nyomait.

– Ezt az újat, még megnyalni sem érdemes, nemhogy rágcsálni, állapította meg csalódottan, és úgy gondolta, hogy sohasem szeretheti meg úgy, ahogy a régit szerette.

Az említett okot figyelembe véve, igyekezett keveset feszengeni rajta, és ha sikerült jól elhelyezkednie, akkor egy ideig biztosan úgy is maradt. Közben megfordult a fejében, hogy még az ajtónyitásra sem mozdulna nekiszorított háta, mert a házban időtlen csend honolt, melyet még egy apró sóhaj sem zavart.

A gazdi már kora reggel elment, és sajnos, a kellemesen bizsergető szeretethullámok is vele tartottak, melyek, majd csak a délután egyhangúságát szétziláló ismerős léptekkel jönnek megint egyre közelebb.

Zizi, ilyenkor még nem érzett késztetést, hogy a kerítés réseihez szaladva vizslassa a falusi utcácska csöndjét, hiszen még a déli harangszó bongása sem libbentette meg érzékeny fülének apró szőrszálait. Ám, amint a napkorong egyre jobban hajolni kezdett a horizont felé, mancsaiban, erősödő nyugtalanság feszengett. Képtelen volt egy-helyben maradni, és egyre gyakoribbá váló kerti sétái, rendre a vásott deszkakerítésnél végződtek. A deszkába fűrészelt rések elég nagyok voltak ahhoz, hogy apró orrát átdughassa rajtuk, de sajnos a tarka virágokkal szegélyezett keskeny útra már nem láthatott ki.

- Amikor a néhai ácsmester képzelete cirádás mintákat álmodott a frissen sárgálló akácfapallókba, honnan is sejthette volna, hogy lesz majd egyszer egy kutya, akit Zizinek hívnak, és bizony, az ő kíváncsiságával mindenképpen számolnia kellene.

A délelőtti napsütéssel incselkedő falevelek, éppen a meszelt falhoz simuló árnyaik változatosságában gyönyörködtek, ahogy a májusi szellő közéjük libbenve meg-megborzolta frissen zsendülő zöldjüket, és bizony, messze volt még a délután.

A porta őrzése sem kívánt különösebben figyelmet, mert az utca csendjét, csak néha-néha bolydította fel az öreg Nyeső kopott gumikerekeken futó kocsijának porba lehelt surrogása, de még inkább, Manci vasalatlan patáinak tompa puffanásai, melyek minduntalan újabb és újabb porpamacsoknak adtak életet. A hírlánc kiváló működését mi sem bizonyíthatta volna jobban, minthogy, lassan, a falu összes házőrzője bekapcsolódott az ugatásba, amit Bodri kezdeményezett, mikor megneszelte a Nyesőporta szélesre tárt nagykapuján kitrappoló Manci jellegzetes lószagát.

Olyankor, némi szín költözött a falu egyhangú életébe, és a megneszült házőrzők a kerítésen belül kitaposott csapásaikon fel-le rohangálva, izgatottan csaholtak, míg a szerencsétlenebbje, láncát feszegetve, feldühödve hörgött a nyakörv kényszerű fogságában. 

- Ki tudja, talán nem is a szőke ló monoton trappolása volt annyira nyugtalanító, de sokkal inkább a szégyen, hogy megkötve látta őket Manci, aki délceg futásáért járó elismerések reményében, serényen forgolódott az alacsony palánkok irányába.

Ám, ezen a délelőttön még ennyi változatosság sem akadt, és Zizi, határozottan elunta a tétlenséget.

Vöröses pofáját, keresztbe tett lábaira hajtotta, és éppen azon morfondírozott, milyen szórakozás akadhatna, amivel elűzhetné a rászakadt unalmat.

Hosszú fülvégei, lábai mellett lerogyva hevertek a szúrós lábtörlőn, de most ezzel sem törődött, mert őkelme, éppen unatkozott. Márpedig, ha egy spániel unatkozik, akkor bizony, igyekszik megadni a módját, mint ahogy a játékban sem csak úgy ímmel-ámmal vesz részt!

Zizi imádta a társaságot, és azt is jobban elviselte, ha túl nagy volt a nyüzsgés, de a tétlenséget, nagyon rosszul tűrte.

Volt azonban még valami, amit ennél is rosszabbul viselt.

A mellőzöttség volt az, ami, érzékeny kutyalelkének mindennél rosszabbul esett.

Amikor megneszelte, hogy a gazdit valami bántja, amit ki tudja miért, de most nem akar vele megosztani, szó szerint letargikus állapotba került.

Hiszen… akadtak már nehézségek máskor is, amikor csakis ő segíthetett. Olyankor a gazdi ölébe gömbölyödve figyelte, amint az, lelke legapróbb rejtekeit kitárva beszélt hozzá, mert érezte, hogy az érzékeny szempár megértő pillantásai, megnyugvást hoznak.

Zizi nehezen viselte, ha csak egy pillanatra is elakadtak a gazdi felől érkező szeretethullámok, és olyankor úgy érezte, mindenképpen kezdeményeznie kell. Amikor éppen azon munkálkodott, hogy helyreálljon kettőjük között a megszokott kapcsolat, ám ennek ellenére, többszöri próbálkozása is durva visszautasításra talált, érezte, - itt az ideje kétlábú barátjának tudomására hozni, milyen mélyen is érintette a dolog.

Reszketve gömbölyödött össze párnázott páholyában, két első mancsára fektetve állát, és meglassult pillantásai, gyászhangulatú melankóliát sugároztak.

Zizi, bizony megsértődött.

- De nem ám csak úgy ímmel-ámmal, mert ha Zizi megsértődött, azt is éppen olyan látványosan tette, mint amilyen átéléssel szeretni tudott.

- Emberi tulajdonságokat magára öltve élte mindennapjait, és ehhez híven élvezhette a környezete, a kutyus jó tulajdonságainak összes előnyét, de sajnos, a hátrányait sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Zizi ugyanis, feltűnően értelmes társ lévén, nagyon is jól lavírozott az emberi érzelmek vizein. - Jobban, mint némelyik érzéketlenebb ember.

- Legfőbb erénye mégis talán az volt, hogy képtelen volt haragot tartani.

- Gyorsan oszladozó sértődöttsége egy-kettőre elpárolgott, de azért még visszafogottan sandítgatott, latolgatva a helyzetet, meddig illik még tartania magát.

Aztán, ha újra szent lett a béke, majd megbolydult örömébe, és azt sem tudta, hogy szolgáljon.

Mozgékony volt, mikor úgy ítélte meg, hogy arra van szükség, és lusta volt, amikor kellett.

Fáradhatatlanul lendült játékba, ha partnert szimatolt a kergetőzéshez, de lustálkodni, inkább csak a gazdi lába mellett szeretett, mert az ő társaságban, még lustálkodni is más volt.

Olyankor együtt hallgattak bele a csendbe, és a csend, suttogott hozzájuk.

Régen elmúlt történeteket mesélt, azokból az időkből, mikor Zizi néhány-hetes kölyökkutyaként, még egy pesti lakás papírszagú falai között ismerkedett a világgal, és benne, a világot jelentő gazdival.

A pórázra vett séták, eleinte nehezen indultak, mert az apró eb, minden valamirevaló szagot sokkal jobban szeretett volna áttanulmányozni, mint ahogy azt, a séta ideje engedte volna, és korán meg kellett tanulnia, hogy nemcsak a nyálcsordító étkezések vannak meghatározott időhöz kötve, de sajnos, a séta sem tarthat örökké. Olyankor, eleinte még apróbbakat, aztán egyre türelmetlenebbeket rándult a feszülő póráz, és kénytelen-kelletlen törődött bele, hogy tovább kell mennie, hiszen a gazdi határozott pillantásokkal érkező haraghullámokat eregetett felé. A kutyakölyök nagyon nem szerette a haragvós hangulatot, ezért egyre jobban vigyázott rá, hogy ritkán látogasson felé.

Annál büszkébben feszített, mikor a gazdi leguggolva mellé, végigsimított sárgásvörös bundácskáján, mert a szeretet lágy hullámai, magát az életet jelentették lassan bontakozó lelkivilágának.

Dicséretben részesült minden mutatvány alkalmával, amit a séta utáni mancstisztítás ürügyén mutatott be a gazdinak.

Pillanatok alatt tanulta meg, hogy az ajtóból már ölben kell utaznia a zománcozott fürdőkádig, ahol a langyosan spriccelő vízsugár egy-kettőre lemosta az apró mancsokra tapadt szennyeződéseket. Friss szökkenéssel a kád keskeny peremén termett, ahol ügyesen egyensúlyozva, egyenként emelgette ázott lábait, míg a puha törölköző, szinte szárazra itatta a szőrére tapadt vízcseppeket.

Így megtisztulva, akár a fotelba is belegömbölyödhetett, mert Zizi szófogadó kutyusként nem tett kárt semmiben. Igaz… jóságába az is besegített, hogy állandóan szem előtt volt, így aztán, egyszerűen nem volt ideje elunni magát. Így mentek-mendegéltek a Pesten töltött évek, mígnem a kutyus életébe változást hozott az idő.

A gazdi, nyugdíjazását követően visszavágyott régi szülőfalujába, és szerencsére, megmaradt még az a darabka szőlő is, amit még néhai nagyapja is gondozott. Hanem, a szőlő nem a kis-házhoz tartozott, hanem fenn volt a dombon, amit a falubeliek kicsit felmagasztalva, csak hegynek emlegettek.

Télidőben nem is volt semmi baj, mert a szőlőben úgysem lehetett volna semmi hasznosat tenni, de tavasszal megszaporodott a dolog, és amíg a gazda a közeli szőlőhegyen kötözgette a felnyurgult zsenge vesszőket, az óvatosan öregedő kutyus, bizony egyedül maradt.

A magányos lustálkodás, előbb-utóbb unalomszagúvá vált, és Zizi egyre határozottabban érezte, hogy társaságra vágyik. Már mindegy lett volna mi, csak valami változás legyen!

A szőlőben sem lábatlankodhatott minduntalan, mert a munka az, munka. Megesett, hogy Zizi sértődöttségében, gondolt egy merészet, és felfedezőútra indult a környéken. Bizony, olyankor azt sem bánta, ha az aggodalom, mély ráncokat formált a gazda homlokára, - mert az aggodalom, kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de mégiscsak a szeret jele.

Ezek után, érthető okokból, többé nem mehetett a szőlőhegyre, és így esett, hogy a magánynak volt szerencséje őkelme közelébe lopózni.

Magánya, azért sohasem tartott túlzottan sokáig, mert most is, mint máskor, a változatosságot sejtető árnyék, nagyot nyújtózva vette magát a lábtörlőre.

Az árnyékhoz szorosan hozzátartozó Gombolyag, éppen a szomszédos kerítés tetején egyensúlyozva kellette magát, talán csak a megszokott pillantásra várva, mely azt sugallja, - hol késlekedtél eddig? Gyere már, mert szétvet az unalom!

A grafit-szürke cirmos ügyesen lehuppant a kerítésről, és ruganyos léptekkel közelített türelmetlen barátjához, aki az illendőség szabályait betartva, természetesen, már állva fogadta őt, rövid farkcsonkjával félreérthetetlenül jelezve, hogy hosszú-bajszú barátja, talán sohasem volt kívánatosabb vendég, mint éppen most.

Gombolyag félelem nélkül közelítette meg a kutyát, és hozzá dörzsölődve mórikálta magát, az meg hálája jeléül, mintegy köszönésképen végignyalt rajta. És aki ezek után még mindig ragaszkodna ahhoz az idejétmúlt megállapításhoz, hogy kutya és macska között nem lehet igazi barátság, azt a két mihaszna következő mutatványa bizonyára elgondolkodtatná.

Gombolyag, ki tudja milyen ösztönöknek engedve, hagyta magát nyalogatni, és Zizi boldogan élt a lehetőséggel. A cica, hangosan dorombolva adta kenyeres pajtása tudomására, hogy bizalma határtalan, és a dolog egyáltalán nincs ellenére. Hanem, ami ezután történt, az már túlmegy minden határon, mert Zizi egyszer csak óvatosan nyakon ragadta az összenyálazott cirmost, és lépett vele néhányat. Erre már a távolabbról leskelődő Kolbász is rámozdult, mert a játékra ő is kapható volt, de azért kissé elcsodálkozott társa vakmerőségén. Jó barátja volt ő is a kutyának, de azért ennyire talán mégsem. - Egy macskának legyen tartása, gondolta

Kolbász, és egy óvatlan pillanatban könnyedén felugrott az álldogáló eb hátára. Az, meg érezve, hogy együtt a csapat, komótosan visszaballagott a lábtörlőhöz, és mint a hímes tojást, úgy tette le a fogai között himbálózó macskát.

- Azért Kolbász is érthetett valamit a diplomáciához, mert addigra már kissé távolabbról követte az eseményeket.

Gombolyag leült a lábtörlő mellé, udvariasan helyet hagyva barátjának, véget nem érő mosakodásba kezdett, amit a kutyus ajtónak támasztott derékkal figyelt. Okos fejét jobbra-balra billentve emelgette szép-ívű szemöldökét, és elismerően mozdított néhányat hosszan lelógó fülein. Aztán, hogy az elismerés a cica lassan igazodó toalettjének szólt-e, vagy inkább a jó viszonyból kivirágzó bizalom érlelt gyümölcsöt, azt nem lehetett tudni, mindenesetre

Gombolyag végezve a tisztálkodással, nevéhez illően összegömbölyödött Zizi lába mellett, és hangos dorombolással igyekezett tudtára adni, hogy némi pihenésre vágyik.

Ebben a pillanatban félrebillent a kecses templomtoronyban szundikáló harang, és álomból riadt nyelve, meglepetésében nagyot koppant fémszoknyája belsején, hogy messzire zengve hirdesse Zizi és Gombolyag barátságát, melyet ásó, kapa, de még a magasban hintázó nagyharang sem választhat már szét.

2011. május 16.