Hajnal

Hullott hársvirágra mosolyog a hajnal,

Ablakod-tárod, hogy arcodba leheljen.

Méz-ízű csókjával érintse az ajkad,

Rigóébredésre, hangtalan feleljen.

Mögéd settenkedve ölelem derekad,

Arcodat, borostás államhoz simítod,

Első emeletről bámuljuk a hajnalt,

Míg selyem köntösödet, ölemnek szorítod.

Szemünk a néptelen aszfaltot fürkészi,

Ébredő vágyunk már csak egymásra figyel,

Gesztenyeszín hajszál csiklandozza arcom,

Rigó a háztetőn, csak nekünk énekel.

Míg lelkünk mélázva kortyolja a hajnalt,

Vérünk, már ismerős bizsergésbe kezdett.

Sárga villamos, most fémesen csikordul,

Kenyeret rakodnak egy vasajtó mellett.

Rossz-alvó; kutyája pórázával babrál…

De jó, hogy lánc nélküli rabod lehetek!

Újságos fatáblái nyikkanva nyílnak,

Vasárnap hajnalon, végre nem sietek!

Apró konyhádat már kávéillat lengi,

Vészjóslón vöröslik a kapcsoló gombja,

Neked még sikerült józannak látszani,

Ujjaid, remegő kezem köré fonva.

Mint kávédba ejtett kockacukor olvad,

Úgy olvadok én, ha köntösöd simítom,

Feketédben oldott mézízű hajnalon,

Szemedbe feledten, öved, meglazítom.

2012. október 15.